Széles körben terjed, hogy a mohácsi katasztrófáért a Fuggerek és a zsidó Szerencsés Imre, 1849 kudarcáért a Rothschildok, vagyis minden kudarcunkért a pénzügyi „háttérhatalom” a felelős. Természetesen a tőke oda áramlik, ahol hasznot talál; a bankárok ritkán önzetlen jótékonykodók. Ez azonban nem jelenti azt, hogy amiből a külföldi tőkésnek haszna van, az a hazai embereknek kárukra válik.
A Fuggerek a 16. század első felében rézbányákat üzemeltettek Felső-Magyarországon. Valóban hatalmas vagyont vittek ki, de ezt nagyrészt maguk teremtették itt elő. A réz bányászatához és feldolgozásához, illetve az ezüst kinyeréséhez szükséges technológiát Thurzó János, a tőkeerőt Jacob Fugger adta, akik felerészben osztoztak a hasznon. Kohókat, hámorokat építettek Besztercebányán és máshol. Mindezek nélkül a bányák nem hasznosultak volna. Ezért ha akartak sem tudtak volna olyan pénzt elvonni a török elleni védekezéstől, mely nélkülük is meglett volna. Miután a társaság 1548-ban, a politikai bizonytalanság miatt kivonult, a rézbányászat nem hogy fellendült volna, hanem válságba került, éppen a tőkehiány miatt. (A korabeli pénzemberek szerepéről lásd cikkünket: A házelnök, a zsidó bankár és az áltörténelem.)
A Rothschildok pedig az 1848-as szabadságharc leverésekor már nem voltak befolyásosak Bécsben, de okuk sem lett volna a magyarok ellen gonoszkodni. (Erről lásd cikkünket: A Rothschildok parancsolták meg a magyar szabadságharc leverését?)
Ezzel szemben egyértelmű a 19. századi tőkeimport pozitív szerepe. Mikor a Lánchíd építése folyt, sokan azon háborogtak, hogy idegen, külföldi részvényesek (főleg Georgius Sina, de a Rothschildok is) mesés extraprofitot fognak bezsebelni a hídpénzből. Amire 1842-ben Kossuth Lajos Pesti Hírlapja azzal válaszolt: lévén hogy hazai befektetők nem tülekedtek, a híd „csak így lehetett, amint lett, – vagy másképp nem lett volna.” Nyugati tőke nélkül nem lett volna vasutunk, gőzhajónk, európai jelentőségű malomiparunk, gépgyártásunk, elektronikus iparunk, bankhálózatunk sem. Még a bethleni konszolidáció is népszövetségi kölcsönre épült. A Kádár-korban pedig az IMF-csatlakozás nemzeti katasztrófától, államcsődtől mentette meg Magyarországot. (Ami nem azt jelenti, hogy a korábban nyakló nélkül felvett hiteleknek értelmük lett volna, csakhogy annak felelősei a hazai felvevők, és nem a külföldi hitelezők voltak.) A történelemben más tájakon sem igaz, hogy a gazdaságilag bezárkózó országok sikeresebbek lennének, mint a külföldi tőkét beengedők.
