Valójában a végvárak többe kerültek, mint ami adóban a magyar királyságból összesen befolyt a kincstárba. (A magyar nemesség, ellentétben a nyugatival, nem adózott, a magyar városok pedig gazdaságilag gyengék voltak.) A Habsburgok birodalmi pénze nélkül a 16-17. századi török elleni védekezés sikertelen lett volna.
A magyarországi végvárakban különböző népek sarjai (horvátok, szlovákok, szerbek és nyugatiak is) szolgáltak. Kőszeg várát például a horvát Nikola Jurišić (könyveinkben: Jurisics Miklós), ausztriai főnemes védte a török ellen. (Jurišić még a nevét is glagoljica írással írta alá, vagyis horvát betűkkel. Kőszeg lakói pedig akkoriban fele részben magyarok és németek voltak.) Ugyanakkor, amikor a magyar I. (Szapolyai) János király éppenséggel támogatta a török hadjáratot (1532). Bocskai István fejedelem szintén a töröktől kért és kapott koronát, segítséget a keresztények és törkök tizenötéves háborúja idején.
A törököt nem magyar végvárak, hanem Bécs állította meg. Bécset 1683-ban nem a magyarok, hanem a lengyelek mentették fel, miközben Thököly Imre magyar kurucai a töröknek segíteni siettek oda. Végül az oszmánokat nyugati és közép-európai erők űzték ki innen, minimális magyar részvétel mellett.
E magyar magatartásnak is megvan a maga alapos oka, de ettől még nem lesz igaz, hogy magányosan védték a magyarok a Nyugatot. És mindez persze semmit nem vesz el a „mi” törökverő hőseink, például Dobó István, Szondi György, Losonczy István, a két (amúgy horvát eredetű, sokfelé kötődő) Zrínyi Miklós és a többiek érdemeiből. (A politikus-hadvezér és költő Zrínyi Miklósról lásd az oldalunkon Pálffy Géza írását: Kié Zrínyi?