Hiába a nagyelőadó hatalmas arénája, odalent a mélyben nem gladiátori viadal dúlt a történészek között. Inkább klinikai előadásnak tűnt, ahol egy nagy beteg tüneteit mutatták be a neves doktorok, egyes pontokon azért szenvedélyesen vitázva is egymással. Ugyanis az esemény résztvevői (Stefano Bottoni, Gyáni Gábor, Klaniczay Gábor, Mátay Mónika, Rainer M. János és a moderátor Valuch Tibor) a legalapvetőbb kérdésekben azért egyetértettek.
Például abban, hogy a magyar történettudomány nem használta ki az 1989 után adódó lehetőségeket: nem kapcsolódott be a nemzetközi tudományos vérkeringésbe. Klaniczay szerint ebben szerepet játszhat az is, hogy a régi nagy generáció (Kosáry Domokos, Hanák Péter stb.) nem örökítette át külföldi kapcsolatrendszerét. A magyar történészek nem publikálnak eleget idegen nyelven, és kevéssé nyitottak a nem magyar kollégák felé; nemhogy nem vezetnek nemzetközi projekteket, de részt sem vesznek nagyon bennük. Ráadásul a hazai a történészi műhelyek között sincs együttműködés, párhuzamos kutatások bizonyítják, hogy nem is nagyon tudnak egymásról.
A nemzetközi elszigetelődéssel is összefügg, hogy a hazai történészek többségének érdeklődése, kutatási iránya nem követte a nyugatiakét, például az Annales által megkezdett új szemléletű társadalomtörténeti utakon; az ezeket képviselő műhelyek eleve kicsik, elszigeteltek, illetve visszaszorulóban vannak (Atelier, Collegium Budapest, Hajnal István Kör stb.). Mátay emlékeztetett, hogy az ilyen irányú projekteket nem támogatja az OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok) sem, azok sorra kivéreznek (lásd például a tiszazugi perek kutatását). Ehelyett a nemzeti tematika keretei közé szorult magyar történettudományt továbbra is a politikatörténet és a sorskérdések uralják.
Abban is egyetértés volt, hogy már a millennium (2000) óta, majd főleg az utóbbi években igyekezett és igyekszik a politika a történettudományt maga alá gyűrni, befolyásolni; saját történelemverziót rendel meg, aminek a hatására a szakma is politikailag polarizálódott. Klaniczay keserű derültséget keltve idézte Boross Péter volt miniszterelnök, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnökének méltatlankodását, hogy magyar katonák világháborús bűneit „egyetemi katedráról még oktatni is lehet”, Rainer pedig kiszámolta, hogy a jövő évi költségvetésből három milliárd forint jut csak közelmúltkutatásra olyan intézményeknek, melyeket a kormány hatalmi megfontolásból teremtett, részben közvetlenül önmaga alá, és melyek érdemi munkát eddig nem végeztek. Eközben az igényesebb szakmai műhelyek (akadémiai intézetek, egyetemi tanszékek, 1956-os Intézet) egyre kevesebb pénzt kapnak. (A hozzászóló Czoch Gábor szerint az ELTE-n felére csökkent a történészek száma az utóbbi időkben.) A frissen végzett, ifjú történészek közül csak azoknak van állás, akik vállalják, hogy kiszolgálják a politikát; rajtuk kívül ma olyan hallgatókat tanítanak az egyetemeken, akiknek semmi kilátásuk nincs történészként elhelyezkedni.
Szó esett a retardált magyar kollektív emlékezetről is, melyet a felnagyított nemzeti sérelmek taglalása, a felelősség áthárítása, a nyugati modern értékek kétségbevonása jellemez; mindebben nagy szerepe van az áradó public historynak. Volt néhány utalás a közoktatásra is, például az új kevéstankönyves rendszerre, mely harmonikusan simul a fenti folyamatokba.
Mindegy, hogy melyik állítást ki mondta ki (először). Klaniczay, aki olyan higgadtan, műgonddal elemezte ezt is, mint bármely történeti antropológiai témáját a CEU-n, vagy Mátay, az ELTE népszerű társadalomtörténésze, aki határozottan és egyenesen beszélt, avagy éppen a kibillenthetetlenül rezignált, tárgyszerű, fanyar humorú Rainer, akinek Intézete a Széchényi Könyvtár egyik nagyobb katalógusfiókjába gyömöszölve is hasonló higgadtsággal és rendületlenséggel folytatja tudományos munkáját. Ez lényegében csak attól függött, hogy egy-egy körben ki tornázta magát először a mikrofonzsinór végéhez, mely, mint a Laokoón-csoport kígyója tekeredett köröttük.
A vitázó fél szerepe a legfiatalabbra, Bottonira hárult (volna), aki, mint elmondta, dolgozik az egyik kétharmad-teremtette intézménynek is (Nemzeti Emlékezet Bizottsága). Belehevülten vitázott is („milyen cuki”, súgta egy hallgatónő a barátnőjének), de a fent írtaknak csak egy kis szeletével. Ő azért adna 50 százalék esélyt annak, hogy az új, kormányzati zsebekből kandikáló tudományos intézményekben érdemi munka is fog folyni, és bár a vezetőket illető kritika igazát nem vonta kétségbe, de elutasította a pályájukat ott kezdőkkel szembeni „karaktergyilkosságot”, mondván hadd induljanak szakmailag tiszta lappal, függetlenül attól, hogy honnan.
Amúgy szerinte a történészek helyzete itthon még mindig jobb, mint nyugaton, ahol a társadalmak aránylag jóval kevesebb szakembert tartanak el, ahol nincsenek biztos, élethosszig tartó állások, jobban számít a teljesítmény, továbbá vállalatok és pártalapítványok adják a pénzeket, vagyis szintén van egy megrendelői oldal. Ő maga Olaszországban az egyetemen erősebb politikai (kommunista) nyomást tapasztalt, mint itt. De mellékesen maga is botrányosan szakmaiatlannak tartja a kormányzati tudománypolitikát, akárcsak – ő volt az egyetlen, aki idáig kalandozott egy félmondattal – a kormány politikáját minden más, ennél fontosabb területeken is. A Bottonival vitázók azt hangsúlyozták, nem az a kérdés, kitől jön a pénz, hanem hogy milyen feltételekkel, és hogy mekkora a tudomány intézményes autonómiája.
Az egész show főszereplője Gyáni Gábor volt, aki ifjú kollégájánál kevésbé indulatosan, de szokása szerint szenvedélyesen, sodró lendülettel, lebilincselően és szellemesen beszélt néhány alapkérdésről, esetenként Bottoni ellenpontjaként. Fejtegetéseiben a történettudományt nemcsak a politikailag motivált történészkedéstől határolta el, hanem rögtön a népszerűsítő történelmi irodalomtól és az oktatástól is.
Kétféle történészt ismer, az egyiknek funkciója van, a politika propagandistája és kollaboránsa: ő folyton nyilatkozik, publicisztikákat ír, amivel a hatalmat szolgálja, miközben érdemi kutatást nem végez. (Nem Bottonira gondolhatott, aki kutató kollégája az Akadémia Történettudományi Intézetében.) Ezzel szemben áll a szakmáját hivatásszerűen, a tudós ethoszával űző szakember, akit a politikai játszmák nem befolyásolnak a kutatás tárgyának kiválasztásában és eredményében. Gyáni maga még vitatkozni sem hajlandó a propagandistákkal, nem azért, mert dölyfös, hanem mert más logika szerint dolgozik, más a nyelvük, egyszerűen idegenek egymásnak, arról nem is beszélve, hogy persze nem szeretné lerángatni önmagát a funkció sarába. Ez persze járhat kellemetlenségekkel, előfordulhat, hogy korlátozzák, sőt legazemberezik, ahogy a filozófusokkal történt. Bottoni viszont nagyon is rosszallotta, hogy a történészek nem állnak szóba egymással.
Gyáni érvelése szerint továbbá nem a történész feladata a tudomány eredményeit népszerűsíteni, és bár ő maga mégis megteszi egy-egy cikk erejéig, ilyenkor maga heréli ki a saját szövegeit, hisz épp a lényeget nem lehet közérthetően leírni. Különben is kételkedett abban, hogy az emberek családból hozott történetszemléletét meg lehetne változtatni. Bottoni „tisztelettel” bár, de ezzel sem értett egyet, szerinte a történész feladata népszerűen is tálalni az eredményeit, különben mi végre lenne. De Rainer is, leendő tanárok oktatójaként óvatosan hangot adott reményének, hogy lehet szemléletformálóan hatni; például ha elolvastatja a diákjaival Gyáni itt elhangzó remek okfejtéseit.
Utóbbi ráadásként a történészt a tanártól is elhatárolta: az oktatást szerinte óhatatlanul a kánon uralja, ő maga is, amikor tanít, azt kérdezi vissza, amit leadott. A történész viszont éppen mindenféle kánon lerombolója. Saját szakmájával is kritikus volt, mint a posztmodern történelemről szóló munkáiban: szerinte ugyanis kérdéses, mennyire pusztán egzakt tudomány az övé; legalább annyira művészet és írás is, ezért beszélt inkább következetesen történetírásról és nem történettudományról.
Egy hozzászóló pszichológus (Vajda Júlia) nem értette, miért kéne „a nemzetközi katyvaszba” bekapcsolódni (a válasz az volt, hogy a történettudomány terén nem külföldön van a katyvasz, hanem itthon), egy biológus (Pásztor Erzsébet) pedig arra kérdezett rá, hol vannak a szakma önvédő civil szervezetei (vannak, de megosztottak, így tehetetlenek a kormányzati szándékokkal szemben). Egy egyetemi hallgató arra volt kíváncsi, vajon a nemzetközi politikai helyzet változása folytán nem várható-e, hogy a „fellazító” Amerika nagyobb részt vállal a magyar történettudomány támogatásából, mire Mátay – a diák tanára – azt javasolta, ne reménykedjen, hogy majd egy újabb hidegháború következtében jut álláshoz.
Az viszont, hogy akkor miben is kéne vagy lehetne reménykednie a demonstrált betegnek és hozzátartozóinak, az nyitva maradt.
Lőrinc László
2015. január 25.
A cikk rövidített változata a hvg.hu jelent meg. Az írás nem hangfelvétel alapján készült; a vita pontos jegyzőkönyvét és felvételét hamarosan közzé teszi az Oktatói Hálózat.
