Az utókor változó Zrínyi-képei
1664 novemberében Csáktornya mellett tragikus vadászbalesetben elhunyt a kor egyik legjelentősebb politikusa, katonai gondolkodója és hadvezére, költője és írója, Zrínyi Miklós. Az elmúlt kétszáz esztendőben a tudomány és politika gyakran az adott kor elvárásainak megfelelően állította be alakját.
Zrínyit – ahogy hős dédapját is – a 19. században éppúgy felhasználták az egységes Habsburg államért lelkesedő osztrák birodalmi patriotizmus képviselői, miként az ezzel szemben álló magyar függetlenségi politika és történetírás vezéralakjai. A 18. században a jezsuita történetírók a bánt politikus-katonaként tartották számon, majd miután a 19. század elején magyar költőként is felfedezték; elsősorban a magyar irodalmi kánonnak vált meghatározó alakjává. Ezt jól jelzi a közkeletű „költő és hadvezér” jelző, pedig Zrínyi életében az irodalmi munkásság (kiemelkedő jelentősége ellenére) sem állt a legelső helyen. (Egy 17. századi politikus hadvezér esetében nem is állhatott.) Az 1848-as márciusi ifjak egyike, Vasvári Pál a költőről készült életrajzában azután már a magyar függetlenség szimbólumává is tette Zrínyit. Tudós utódai később őt is gyakorta „túllicitálták”. A 20. század második felére a magyar hadtudomány szerint Zrínyi az önálló magyar hadsereg felállításának legelső szorgalmazója lett, és ezt a szemléletet vette át a kommunista államvezetés is: 1955 tavaszán miniszteri utasításra a korábbi Honvéd Akadémia az ő nevét vette fel.
Ugyanebben a függetlenségi, „kurucos” szemléletben a romantikus történetírói irányzat képviselői a legutóbbi időkig a horvát bánt úgy mutatták be, mint aki nem csupán az oszmánokkal, hanem a bécsi udvarral szemben is küzdelmet folytatott Magyarország függetlenségéért. Sőt, e koncepció szerint Zrínyi nevezetes téli hadjáratát 1664 elején a bécsi hadvezetés engedélye nélkül, önálló akcióként hajtotta végre.
Ám a két világháború között használták őt a revizionista propaganda képviselői is, hiszen számukra Zrínyi egyszerre lehetett a függetlenségi hagyomány és a történeti magyar állam egykori nagyságának megtestesítője. Az 1970-es évektől pedig történetírásunk előbb a törökök kiűzésének egyik apostolává, majd a rendszerváltást követően olykor még Európa egész sorsát is alakító személyiséggé tette. Mindezen elméletek hatását szemléletesen jelzi például a frissen megjelent hatodik osztályos kísérleti történelemtankönyv összegzése is: „Zrínyi életét az önálló magyar hadsereg felállításának és a törökök kiűzésének szentelte.” S akkor még nem beszéltünk arról, hogy volt olyan időszak, amikor a magyar és a horvát történelmi emlékezet formálói egymással versengve egyenesen küzdelmet folytattak érte; ezen szerencsére már túl vagyunk.
Miként lehetséges, hogy Zrínyit egyrészt magukénak tudják-tudták érezni magyar, horvát vagy akár osztrák birodalmi patrióták, nemzeti romantikusok és revizionisták, sőt meggyőződéses kommunisták? Az alábbi írás erre próbál választ keresni Zrínyi különféle politikai-társadalmi kötődéseinek eredve nyomába.
A figyelmen kívül hagyott keretek
Zrínyi vitathatatlanul kimagasló tevékenységének túlzásoktól mentes megítélését a legutóbbi időkig elsősorban az hátráltatta, hogy az egyik legmeghatározóbb dolgot nem vette figyelembe vele kapcsolatban a kutatás. Nevezetesen azokat az egykorú államkereketeket, amelyekben élt és alkotott (lásd a mellékelt térképet). Ugyanis pályáját és lojalitásait (vagyis hogy kihez és mihez volt hű) csakis akkor érthetjük meg, ha őt nem a későbbi magyar vagy a horvát nemzetépítés jegyében, nem az Osztrák–Magyar Monarchia problémáinak, s nem a Trianon vagy az 1945 utáni Magyarország politikai vezetése által befolyásolt történetírás szemszögéből ítéljük meg.
Zrínyinek ugyanis egészen más keretek között kellett sokrétű pályáját befutnia, mint 20. századi politikusutódainak. Neki ugyanis nem egy, hanem három állam színpadán kellett politizálnia, maga, famíliája és országai érdekeit érvényesítenie. Egyrészt a Magyar Királyság elitjében, másrészt a magyar állammal 1102 óta uniót alkotó, ám egyre több önállóságra vágyó Horvát Királyság rendiségében, harmadrészt pedig abban a közép-európai Habsburg Monarchiában, amelyhez a magyar–horvát állam a mohácsi csata után csatlakozott.
Ebben az új államszövetségben viszont a kül-, had- és pénzügyek évszázadokon át túlnyomórészt közösek voltak. Emiatt önálló magyar(országi) hadseregről a kor legjelesebb magyar–horvát hadtudósa reálisan nem gondolkodhatott s minden bizonnyal nem is gondolkodott, sokkal inkább egy a törökellenes végeken bármikor bevethető, magyar(országi) katonákból álló, állandó mozgó haderőben, aminek egész életében nap, mint nap tapasztalta hiányát, s amelynek finanszírozására ott állhattak volna a Habsburg Monarchia erőforrásai is. A kettő között óriási a különbség! Míg az előbbire csakis egy önálló magyar államban lett volna lehetőség, az utóbbi akár a monarchia kereteibe illeszkedő Magyar Királyságban is reálisan megvalósítható lett volna.
Zrínyinek szinte egész életét mindennapos veszélyekkel teli helyzetben kellett leélnie. A 17. századra ugyanis a török hódítás miatt a magyar–horvát állam egyfelől egyre csekélyebb területre szűkült. Ez Kanizsa 1600. évi elvesztése miatt éppen a Zrínyiek muraközi családi birtokainál volt a legkeskenyebb, alig néhány tucat kilométer. Másfelől, a legújabb kutatások szerint az 1680-as évekig a török Magyarországon egyértelműen komoly katonai erőfölényben volt. Ezt jól jelzi önmagában az is, hogy 1664. augusztus elején Szentgotthárdnál is csupán az oszmánok megállítása és a Rábán átkelt csapatok, azaz a török haderő egy kisebb részének legyőzése sikerült. A török kiűzéséről az 1660-as években csupán az utókor történészeinek vágyálmaiban lehetett szó.
Az aktívabb oszmánellenes fellépés (amit Zrínyi oly gyakran hangoztatott) és a törökök teljes kiűzése között tehát óriási a különbség. Különösen akkor, ha a korszak legjelentősebb magyar–horvát hadvezérének európai hírnevet hozó téli hadjárata ellenére az 1663–1664. évi háború békefeltételeit Vasváron egyértelműen az oszmánok diktálták. Az elmúlt esztendők meghatározóbb katonai sikereit (1660: Várad és 1663: Érsekújvár elfoglalása, 1664: Kanizsa felmentése és Zrínyi-Újvár lerombolása) ugyanis ők érték el, ám Szentgotthárdnál is csak részlegesen szenvedtek vereséget. S néhány éve már az is közismert, hogy téli hadjáratot a horvát bán nem Bécs engedélye nélkül vezette (lásd a mellékelt térképet). Sőt, a török területekre irányuló nagyszabású diverziós akció tervét 1663 nyarától a bécsi hadvezetés egyenesen Zrínyivel együtt – nem kizárt, hogy éppen az ő javaslatára – dolgozta ki, majd maga az Udvari Haditanács rendelte a német birodalmi és egyéb hadakat a bán mellé, aki sikeres akciójáról folyamatosan tudósította a bécsi és grazi hadi kormányzatot.
A téli hadakozás ugyan teljességgel nem érte el célját, hiszen a törökök – noha komoly nehézségekkel – az elpusztított területeken is képesek voltak felvonulni, az ostromlott Kanizsát felmenteni, Zrínyi-Újvárt lerombolni, majd egészen a Rábáig menetelni, a téli hadjáratnak volt – az oszmán felvonulás számottevő nehezítésén túl – egy ez ideig kevéssé figyelembe vett, döntő következménye és sikere. A Belgrádnál telelő Köprülü Ahmed nagyvezír – eredetei terveivel ellentétben – 1664. évi hadjáratát nem a Duna mentén Győr, Pozsony és a régi nagy cél (Bécs) ellen, hanem a Zrínyi téli hadjárata és Kanizsa ostroma miatt háborús zónává vált Dél-Dunántúlon vezette. Azaz a bán dél-dunántúli hadakozásra kényszerítette a törököket. Az oszmán erőfölény miatt ugyan 1664 nyarán Zrínyi reményei nem váltak valóra (Kanizsa ostroma eredménytelen volt, Mura menti várát a törökök lerombolták, birtokait hadak pusztították), a téli hadakozás indirekt módon valójában megmentette Magyarországot! Amennyiben ugyanis a jelentős túlerőben lévő nagyvezír 1664 késő tavaszán a Duna mentén lendül támadásba, akkor legrosszabb esetben még Bécset is elfoglalhatta volna.
Mindezek ismeretében Zrínyi kapcsán nemcsak a történeti szakmunkák, hanem az új kísérleti történelemtankönyv egyes állításait is érdemes lenne árnyalni. Különösen, hogy ez nem változtatná meg a teljes joggal igen pozitív Zrínyi-képünket.
Határok fölött – Zrínyi lojalitásai és identitásai
A 16–17. században igazi ritkaságnak számított, hogy egy nagy török háború idején a bécsi hadvezetés egy magyar–horvát arisztokrata javaslatát vegye figyelembe, majd rendeljen parancsnoksága alá idegen hadakat. Pedig a téli hadjárat esetében éppen ez történt. Ez nem arról tanúskodik, amit történetírásunk gyakran emlegetett, vagyis hogy Zrínyit a bécsi udvarban olyannyira mellőzték, hanem éppen az ellenkezőjéről: kiemelkedő elismertségéről. Ugyanezt jelzi az is, hogy 1663 őszén Nádasdy Ferenc országbíró és Batthyány Kristóf dunántúli főkapitány katonai hatásköri vitáját az uralkodó, I. Lipót végül úgy oldotta meg, hogy Zrínyit nevezte ki a betegeskedő nádor, Wesselényi Ferenc országos főkapitányi posztjának ellátására. Ám ugyancsak ezt mutatja, hogy a téli hadjárat Habsburg-házi elismeréseként 1664. június 24-én IV. Fülöp spanyol király odaítélte Zrínyinek az Aranygyapjas Rendet. Ezt Magyarországon korábban csakis nádorok nyertek el, a gesztus egyet jelentett az európai arisztokrácia legelőkelőbb elitjébe való bekerüléssel. Végül nagyrészt ugyanezt tükrözi Zrínyi teljes karrierje is, hiszen ennek során mind a magyar, mind a horvát államban, mind a monarchia vezetésében újabb és újabb elismeréseket kapott.
E hármas karrier hátteréhez tartozik, hogy Zrínyi identitástudata, vagyis azonosságtudata eleve mindhárom állam politikai közösségéhez kötötte. A grazi, nagyszombati és bécsi jezsuitáknál folytatott tanulmányai és egy itáliai utazás után 1637. december 30-ától, vagyis tizenhét és fél évesen már III. Ferdinánd császár kamarása volt, ami egyértelműen jelezte a Habsburg-udvarhoz való szoros kötődését. Ez különösen igaz annak ismeretében, hogy a 17. század legjelentősebb magyar főméltóságai közül legfiatalabban ő kapott kamarási kulcsot, miközben gyermekként örökölhette apja (György) királyi lovászmesteri posztját, azaz egy magyar országos főméltóságot is. 1640. május elejétől azután, ugyancsak apját követve, már a magyar király légrádi és muraközi örökös (fő)kapitánya lett. A Magyar és a Horvát Királyság határrégiójában fekvő Muraköz védelme egyszerre szolgálta két országa, egyúttal saját birtokainak oltalmazását is. Ám Zrínyi hamarosan a birodalom hadszínterére is kilépett: 1642–1644-ben horvát és magyar lovasezredekkel vett részt a harmincéves háborúban. (Természetesen a katolikus, vagyis az Erdélyi Fejedelemség protestáns szövetségeivel szemben álló oldalon.) Szolgálatai elismeréséről tanúskodott, hogy 1646. január 26-án a kialakulóban lévő Habsburg állandó hadsereg vezérőrnagya (Generalfeldwachtmeister) lett – (lásd a mellékelt portrét). Eddigi ismereteink szerint ő volt az első magyar arisztokrata, aki ezt a címet viselhette, azaz az első magyar császári tábornok!
Egy bő esztendő múlva, 1647–1648 fordulóján, azaz csupán 27 évesen Zrínyi – apjához és dédapjához hasonlóan – elnyerte a horvát bán tisztséget, miközben megtarthatta muraközi kapitányságát is. Így az 1640-es évek végétől Zrínyi már egyszerre volt a Habsburg-dinasztia állandó hadseregének főtisztje, a Magyar Királyság második főméltósága, a horvát rendek vezetője, miközben kincstári támogatással védelmezhette saját birtokait.
Sőt 1659. december közepétől Zrínyi Miklós már titkos tanácsos (geheimer Rat) is volt, azaz tagja a Habsburg Monarchia legfelső tanácsadó testületének! Mégpedig ugyancsak elsők között azon magyar arisztokraták sorában, akik nem Magyarország nádorai voltak, hiszen az utóbbiak – az esztergomi érsekek mellett – a 17. században már hivatalból viselték a titkos tanácsosi titulust. Így, amikor 1660 márciusában, majd 1662 tavaszán a Titkos Tanács és a magyar politikai elit együtt tárgyalta meg a török háború kérdését, Zrínyi – nem tévedés – nem a meghívott magyarok, hanem a titkos tanácsosok között foglalt helyet. Másként fogalmazva: előkelő magyar–horvát országos és rendi tisztségei (bán, királyi lovászmester és magyar tanácsos) mellett ő a Habsburg Monarchia vezető politikai és katonai elitjének is tagja volt. Ezzel a korban csaknem páratlannak számító udvari elismertséggel is magyarázható, hogy Zrínyi-Újvár felépítését is elnézték neki, sőt támogatták is, pedig ez kétségkívül sértette az oszmánokkal kötött békét. Majd ezért lehetett ő 1663 őszén a Dunántúlon a nádor helyett országos főkapitány, és bízhatta rá – mint tapasztalt határvidéki katonára – a Haditanács a téli hadjárat vezetését. Ám egy ilyen kaliberű politikus még azt is megtehette, hogy céljai eléréshez a Német-római Birodalom fejedelmei között keressen politikai szövetségeseket, akár még a bécsi udvar döntéseinek befolyásolására is.
Zrínyi családi és nyelvi kötődései is sokkal sokszínűbbek voltak, mint azt általában vélik. Déd- és nagyapjához hasonlóan ugyanis őt tisztségei mellett feleségei is a Habsburg Monarchia elitjéhez, tartományok és népek feletti arisztokráciájához is kötötték. Bár első feleségének neve horvátosan cseng (Drašković Mária Euzébia), édesanyja az ismert stájer (vagyis osztrák) családból származó Anna Veronika Freiin von Eibiswald volt, miközben apja (Gáspár) magyar tanácsosi címe és szlavóniai birtokai ellenére a stájerországi Luttenberg grófja is volt. Így a Zrínyi magyar nyelvű verseiben Violaként emlegetett feleség sem Magyar- vagy Horvátországban, hanem Grazban született, keresztszülei stájer főnemesek voltak, sőt 1646 februárjában az esküvőt sem magyar vagy horvát földön, hanem a Draskovicsok braunecki várában, Stájerországban tartották.
Fiatalon elhunyt (1650) feleségét követően Zrínyi második házastársát már egyenesen a bécsi Habsburg-udvartartásból választotta. Új feleségének (Maria Sophia Löbl) édesanyja a horvát–magyar Ráttkay Anna Katalin volt, édesapja pedig, a stájer származású Hans Christoph Löbl 1629-től haláláig (1638) a bécsi császárváros helyőrségének parancsnoka és néhány évig az Udvari Haditanács elnöke is volt. Zrínyi tehát a Habsburg Monarchia osztrák „hadügyminiszterének” leányát vette feleségül, akinek ereiben, akárcsak az első feleségében egyszerre csordogált osztrák, horvát és magyar vér. Az esküvőre 1652. április 22-én szintén nem Magyarországon, hanem Bécsben került sor.
Ám a családi kötődések mellett Zrínyi nyelvi identitásrendszere is sokszínű volt: magyar és horvát anyanyelve mellett a Magyar Királyság hivatalos nyelvét (a latint), a Habsburg Monarchia közvetítő nyelvét (a németet) is magas szinten bírta, s emellett még olaszul, sőt valamelyest törökül is tudott. E nyelvi sokszínűség ugyanakkor a nemzetek feletti arisztokrácia esetében nem volt ritkaság. Elegendő a horvát költőként is számon tartott testvérére (Zrínyi Péterre) vagy az Erdődy, Esterházy és Pálffy családok tagjaira gondolnunk.
Mindezen lojalitásokat és identitásokat persze nem volt könnyű összeegyeztetni – különösen, hogy Zrínyi nem mindig tudta érdekeit Bécsben, Pozsonyban, Zágrábban vagy Grazban teljességgel érvényesíteni, például mikor Zrínyi-Újvár kapcsán összetűzésbe keveredett a bécsi hadvezetéssel, vagy az elavult nemesi felkelés kapcsán a magyar rendekkel. Az egykori haditanács-elnök sógoraként, császári tábornokként és a közös Magyar–Horvát Királyság egyik legfőbb méltóságaként nem lehetett könnyű elviselnie, hogy Bécsben és Pozsonyban nem mindig adtak úgy a szavára, ahogy ő elvárta. Mindezek következtében mind politikusként, mind katonaként, mind íróként – lojalitásait és identitásait különféle helyzetekben eltérő módon „regisztrálva” – gyakran egészen különböző szerepekbe kényszerült. A tényleges napi politikában az említett három állam és a különféle rendi csoportosulások eltérő érdekei, a sokféle köz- és magánérdek teljességgel sohasem voltak összeegyeztethetők.
Mindezek ismeretében a jövőben talán helyesebb lenne a „költő és hadvezér” helyett egyszerre politikus, katona és költő–író Zrínyiről beszélnünk, az ezeket vizsgáló különböző tudományterületek határait pedig – Zrínyit követve – az eddigieknél is határozottabban átjárnunk. Zrínyi cselekedeteit ugyanakkor érdemes lesz saját munkái mellett a Habsburg Monarchia vezető családjai, a magyar és a horvát rendek legfőbb irányítói, a bécsi és grazi központi kormányszervek iratai, valamint a korabeli követjelentések közvetett forrásanyaga alapján is vizsgálni.
Kié hát Zrínyi?
Zrínyi Miklós pályája érzékletesen bizonyítja, hogy a 17. század közepén a dinasztia és az uralkodó iránti hűség összeegyeztethető volt a „hazafisággal”. Joggal lehet rá büszke minden magyar, horvát, sőt osztrák és közép-európai. Ő ugyanis a határok fölött összeköthet napjainkban is országokat, nemzeteket, politikusokat, tudósokat és hétköznapi embereket egyaránt.
Pálffy Géza
2015. február 7.
[1] Jelen írás előadás-változata 2014. november 18-án, Budapesten a „Határok fölött – Nemzetközi tudományos konferencia Zrínyi Miklós halálának 350. évfordulóján” című tudományos ülésen hangzott el.
