Miután a bécsi Burgtheater vendégelőadása után a társulat egyik tagja politikai tartalmú nyilatkozatot olvasott fel a Nemzeti Színházban a magyar közállapotokról, a színház vezetése a sajtóhírek szerint azzal tromfolt, hogy kivetítették az aradi vértanúk és Batthyány Lajos nevét. A logika nyilván az volt, hogy „ugyanazok az osztrákok” aggódnak a magyar demokráciáért, akik 166 évvel ezelőtt kivégezték a magyar szabadságharcosokat. Bibó István szavai ötlenek fel: „ha számot kellett adni belső rendetlenségekről, diktatúrákról és elnyomásról, akkor sebeiket mutatták, melyeket Attilával szemben, a törökkel szemben vagy az európai szabadság vagy demokrácia védelmében kaptak.” (A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, 1946)
Ha 1848-49-ben osztrákok és magyarok háborúztak volna nemzeti célokért, földterületért, ez a kivetítés akkor is vitatható lett volna. Másfélszáz évvel, és tucatnyi ausztriai rendszerváltással ezelőtti események mit vesznek el a maiak akár jogos, akár indokolatlan kritikájából? Ilyen alapon az osztrákok kivetíthetnék az 1956-os magyar menekülteket, akiket nagy tömegben, ingyen és önzetlenül fogadtak be, étkeztettek, szállást adtak, még külön anyanyelvű iskolahálózatot is teremtettek nekik. Vagy sértettségükben akár hódító Mátyást, vagy a kalandozókat hánytorgathatnák.
De a legfontosabb, hogy 1848-ban nem osztrák-magyar háború volt. Az osztrák és magyar liberálisok és nacionalisták vállvetve harcoltak az osztrák császár és magyar király, illetve az osztrák, magyar és szláv hívei által képviselt konzervatív politika ellen. Olyannyira, hogy a bécsi forradalmi események Magyarországon, a magyarországiak pedig Bécsben kezdődtek. Mikor ugyanis a párizsi forradalom híre megérkezett, Kossuth Lajos március 3-án Pozsonyban nemcsak a magyaroknak, de az osztrákoknak is alkotmányt követelt. Mikor pedig részben éppen ennek hatására 13-án Bécsben kirobbant a forradalom, a kirakatokba Kossuth arcképei kerültek ki. A bécsi forradalomra adott válasz volt a március 15-i pesti, és az új berendezkedést hozó magyar törvények elfogadása a pozsonyi felsőtáblán. A 15-én Bécsbe érkező Kossuthot és magyar társait a bécsiek ovációja fogadta. Az udvar a két forradalomtól egyszerre hátrált meg. Később vissza akarta vonni az önálló magyar kormány jogosítványait és szerb lázadásokat szervezett, majd horvát csapatokat küldött ellene, végül egy teljhatalmú megbízottat, bizonyos Lamberg Ferencet. Lamberg osztrák származású konzervatív magyar nemes volt, a Hírnök c. lap munkatársa, az MTA tagságára pályázó magyar tudós, író. Miután sem a horvátok, sem a szerbek, sem Lamberg nem jártak sikerrel, elérkezettnek látták az időt császári csapatok küldésére. Élükre a szintén osztrák eredetű családból származó csehországi arisztokratát, Windisch-Grätzet nevezték ki. A csapatok indítását azonban a bécsi osztrák hazafiak meg akarták akadályozni. Kimondottan ennek érdekében, vagyis a magyar alkotmányosság mellett keltek fel 1848. október 6-án. Hisz a magyar alkotmány védelme számukra az osztrák alkotmányosság védelmét is jelentette. A bécsi felkelők megölték a vallon eredetű császári hadügyminisztert, Theodor Baillet von Latourt. Az osztrákok forradalmi Bécse körül a horvát Jelačić és Windisch-Grätz seregei vontak ostormgyűrűt. A magyar honvédek, ha késve is, támadást intéztek az ostromlók ellen Schwechatnál, de alul maradtak. (E csata után nevezték ki honvéd fővezérnek Görgei Artúrt, aki egy hónappal korábban a magyar Zichy Ödön kivégzésével hívta fel magára a figyelmet. Zichy a király oldalán állt a konfliktusban.) A bécsi felkelést leverték, annak négy osztrák vezetőjét kivégezték (pedig egyiküknek, képviselőként még mentelmi joga is volt). A bécsi harcokban kétezren haltak meg. (A mellékelt képen az egyik vezető, Cäsar Wenzel Messenhauser kivégzése látható.)
Egy évvel később a bécsi forradalom kirobbanásának napjára, október 6-ára időzítette Haynau a Nemzeti Színházban kivetített nevű tábornokok aradi kivégzését, ami üzenet volt az osztrák liberálisoknak is. Az aradiak között különben több német is volt, aki nem beszélt vagy csak felnőtt korában tanult meg magyarul. Köztük egy osztrák, aki szintén nem tudott nyelvünkön: Ernőként „kooptáltuk”, nyilván a Nemzeti színpadán is így jelent meg a neve a színész felolvasása közben, csakhogy ő valójában a felolvasó honfitársa, Ernst Poelt, Ritter von Poeltenberg volt. Persze a honvédhadseregben rajta kívül még sok osztrák és egyéb német ajkú katona szolgált.
Vajon lehettek-e olyan magyarok, akiket felháborított az osztrákok jelenléte a Kossuth-táborban, olyanok, akik azt gondolták, miért növelik itt nálunk a rebelliót, mit fontoskodnak itt a „szabadság” mellett, miért nem otthon söpörnek a saját házuk táján? Bizonyára így érzetek azok, akik a császár-király pártján álló magyar nyelvű sajtót írták és olvasták. Mert volt ilyen lap és voltak ilyen emberek igen szép számmal. Akik például Haynaut a törvényes magyar uralkodó képviselőjeként, a rend és az ezer éves hagyományok megőrzőjeként tisztelték, Pesten és Budán díszpolgárnak választották, és ujjongva köszöntötték a Lánchíd átadásakor. Nemcsak szervilizmusból, hanem azért is, mert nem értettek egyet Kossuth, Petőfi, Messenhauser és Poeltenberg eszméivel.
Ez a harc ugyanis nem osztrákok és magyarok között, hanem különféle nemzetiségű liberálisok, hazafiak és a nemzetek feletti birodalom konzervatív hívei között folyt.
Lőrinc László
2015. április 23.
