A kártékony történelem

A történelem öl, butít és nyomorba dönt. Különösen a félreértett, vagy meghamisított. Adolf Hitler, mint a Mein Kampfból sejthető, elhitte az antiszemita történetmagyarázóknak, hogy a középkorban azok a német városok hanyatlottak le, amelyek beengedték falaik közé a zsidókat, a többi viszont szépen fejlődött. Miért ne hitte volna el akkor a közelmúltra vonatkozó állítást, hogy a német hadsereg az első világháborúban képes lett volna legyőzni két-három fronton is az ellenséget, de a zsidók (a marxisták és a szabadkőművesek szervezetein keresztül) hátba döfték. Ha pedig ez igaz, akkor nem kell mást tenni, mint a zsidókat eltűntetni, és a németek megnyerhetnek egy újabb többfrontos háborút. A téves történeti premisszákra épülő politikai döntések száma végtelen. Gyakran nehéz eldönteni persze, hogy a politika épül a történelemre, vagy a jelenkori szándék teremti meg magának utólag a történeti ideológiát. Feltehetően mind a kettő.

Nézzük például a visszatérően hallható a politikusi eszmefuttást arról, hogy nekünk magyaroknak a múltban folyamatosan függetlenségi harcot kellett vívnunk. Sok szó esett  már arról, hogy ez a történelemoktatásunk évszázados hagyományaiban gyökerező paranoid múltszemlélet miért alapvetően téves. A politikusoknak persze nem kötelező tudniuk, hogy a valódi történettudomány egészen másképp látja ezt. A probléma akkor kezdődik, ha a nekik súgó, történeti érvekkel operáló, de nem történész szakértők maguk is csak tévelyegnek a múlt labirintusaiban.

Ilyen eltájolódott szakértői tanulmányokat olvashattunk a Kik támadják Magyarországot és miért?[1] című kötetben. Az ebben olvasható három tanulmány egyikének szerzője, Lentner Csaba, aki korábban a MIÉP képviselője volt, Matolcsy György csapatának tagjaként részt vett a második Orbán kormány gazdaságpolitikájának 2008-as kidolgozásában. Ő úgy értesült, hogy „gazdaságunk, államiságunk hanyatlása öt évszázada folyamatos”[2], folyvást „szabadulni akarunk, de mindig letámadnak bennünket”. A kormány szabadságharca így egy „évszázadok óta tartó permanens küzdelem legújabb epizódja a megmaradásért”. „Az ellenünk alkalmazott módszerek és célok (sic!), lényegüket tekintve évszázadok óta változatlanok.”[3]

Lentnerék csapata három felzárkózási kísérletet talált a magyar múltban[4]: a Bethlen Gábor-kori Erdélyét, a Monarchiáét és a szovjet korszakot. Kudarcuk tanulsága, „hogy függetlenség nélkül nincs politikai felemelkedés”. Lentner joggal emlegeti a Monarchia korát, ami önmagában is fél évszázad, de nem tud róla, hogy ezt további másfél századdal megelőzően, már 1711-től tartott a folyamatos gyarapodás. Ez kétszáz éves fejlődés-felzárkózást jelent, ami finoman szólva ellent mond az ötszáz éves hanyatlásnak. Vagyis sokkal jelentősebb és huzamosabb előrelépés történt, a Kárpát-medence egészére kiterjedően, mint Bethlen kis Erdélyének mindössze 16 éve alatt. A 18. században az akkor még független régiótárs Lengyelország sem gyarapodott gyorsabban, mint a Habsburg birodalom magyar területei. Csehország pedig, bár 1620 után elveszítette függetlensége nagy részét, mégis sikeresebben, gyorsabban fejlődött a 17-19. században, mint Magyarország, mely pedig a birodalmon beül több függetlenséget élvezett. Vagyis sem a magyar, sem a cseh, sem a lengyel sikerek, felzárkózások vagy lemaradások nincsenek szoros kapcsolatban az állami függetlenség mértékével. A magyar területek egyik legelevenebb fejlődési szakasza például épp a Bach-korszakra esett, és sokat használt a már akkor is meglévő közös birodalmi vámterület, akárcsak a Lentner által is emlegetett Monarchia idején. A téves történeti premisszából levont abszurd tanulság pedig az, hogy Magyarország a közeljövőben is akkor lesz sikeres, ha konokul harcol a környezetével.

Ezt sugallja a kötet másik két tanulmánya is, hasonló megalapozottsággal. Az egyik írás szerzője Tóth Gy. László, aki 1995-től 2002-ig Orbán főtanácsadója volt. Szerinte a múltban „a maihoz leginkább hasonló helyzet” 1918 és 1925 között figyelhető meg. Akkor az emigránsok támadták „Magyarországot” (valójában persze a Horthy-rendszert). Hogy közöttük a zsidók és szabadkőművesek játszottak döntő szerepet, és hogy ez a támadás milyen kíméletlen volt, azt szélsőséges politikusoktól vett idézetekkel is alátámasztja. Például Polónyi Gézáéval,[5] akinek „zavaros statisztikáival” szemben még Tisza István miniszterelnök védte meg a zsidókat. De Tóth hosszú oldalakon keresztül idézi Mályusz Elemér 1931-ben, kormányzati felkérésre írt propagandaanyagát is, amit úgy tűntet fel, mintha egy 2006-os elfogulatlan történeti munka lenne[6]. Pedig a valóban korszerű Horthy-életrajzot író Turbucz Dávid blog bejegyzése szerint Mályusz e művében „egyoldalúságok, megalapozatlan állítások, ferdítések csapdájába esik”.

Amennyire szívesen állítja Tóth párhuzamba a „szabadkőműves” és „zsidó” emigrációval a mai „hazaárulókat”, olyannyira hallgat néhány „Magyarországot” jóval merészebben támadó régi emigránsról. Például II. Rákóczi Ferencről, aki – mint Szekfű Gyulától tudjuk – nemcsak hogy egy kártyabarlang jövedelméből élt Franciaországban (hányszor olvashattuk volna ezt, ha történetesen Jászi Oszkárra lenne igaz!), de török hadsereggel készült Magyarországra visszatérni. Pedig a magyarok akkor éppúgy nem kértek már a háborúból és törökből, mint a húszas években az újabb forradalomból. Kossuth Lajos is francia, szerb és román uralkodókkal tárgyalt egy haza irányuló szövetséges támadásról, és éles hangon írt külföldön az ellen a kiegyezés ellen, melyet a legitim magyar országgyűlés elfogadott, többek között a nemzetiségiekkel szemben kötött alkuval vádolva Deákot. E logika szerint ő is Magyarországot támadta, rosszhírét keltve.

Tóth eközben hallgat arról a tucatnyi kemény kritikáról, melyet ellenzéki jobboldali politikusok fogalmaztak meg a múltban külföldön, az aktuális magyar kormánnyal szemben. (Ezekről újabban itt is lehet olvasni.)

A tényekkel való ilyen trükközés tipikus esete az is, amikor egy történelmi szereplő életének csak azt a mozzanatát említik, ami a beszélő álláspontja szempontjából fontos. Így például a kötet egyetértően idézi Pozsgay Imrét[7], akiről manapság megfogalmazott politikai nyilatkozatai miatt elhallgatja, hogy a kommunista pártállamnak évtizedekig volt különböző posztokon fontos, és Gorbacsov fellépéséig lojális vezetője.

Ennél még tovább megy Zárug Péter Farkas, a kötet harmadik szerzője. Írása elején kijelenti: az Orbán-kormány konfliktushálójának „feltárására törekszek”[8].  Ám az ikes ragozás sorsára juttatja a történeti tényeket is. Egyrészt Gyurcsány Ferencet visszamenőlegesen a „Kommunista Ifjúsági Szövetség utolsó elnökévé”[9] nevezi ki (sem utolsó, sem korábbi első embere nem volt a KISZ-nek, és persze ezred annyi szerepe nem volt az előző rendszerben, mint Pozsgaynak).

Másrészt eltér a közismert történelmi tényektől akkor is, mikor kijelenti, hogy 1989-ben az „ellenzéki kerekasztal-tárgyalások torz konszenzuális rendszerét összefoglaló nyilatkozatot a nagyszámú tárgyalófél közül egyetlen rendszerváltó párt, a Fidesz elnöke nem írta alá: Orbán Viktor.”[10] A tanulmány a későbbiekben arról szól, hogy mennyivel és miért jobb a „hazug konszenzuális” rendszernél Orbán 2010-ben bevezetett többségi (a győztes mindent visz) szisztémája.

Pedig Orbán már azért sem lehetett 1989-ben elnöke a Fidesznek, mert annak akkor még ilyenje nem volt, ahogy más néven nevezett első számú vezetője sem, egészen 1993-ig. Az aláírás megtagadását pedig nem a Fidesz, hanem a rendszerváltók tablóiról újabban rendre leretusált  SZDSZ kezdeményezte, és delegáltjuk, Tölgyessy Péter jelentette be. További pártok és szervezetek (köztük a Fidesz) csak csatlakoztak hozzá. Mint a jegyzőkönyvből kiderül, Orbán az SZDSZ bejelentésekor ott sem volt az Ellenzéki Kerekasztal ülésén; Szelényi Zsuzsa reagált a Fidesz nevében. (Jelen volt még Áder János, Kövér László és Fodor Gábor.)

Különben az akkori aláírás-megtagadásnak semmi köze nem volt ahhoz a konszenzuális rendszerhez, amit Zárug kritizál: csak arról szólt, hogy az MSZMP adja-e a köztársasági elnököt (a Lentner-kedvelte Pozsgay Imre személyében) avagy ne. Tölgyessy és Szelényi, illetve a megtagadást akkor indokoló Mécs Imre (SZDSZ) ma az orbáni „nem-hazug” többségi rendszer elvi kritikusa.

Zárug ráadásul még Orbán Viktor 2010-es győzelmét is a miniszterelnöknek „az ellenzéki kerekasztal-tárgyalásokon demokrataként protestáló” magatartására vezeti vissza[11]. Mindezzel a jelenkori konfrontatív kül- és belpolitika történeti megalapozását célozza.

És éppen ez az írás az, mely változtatás nélkül újra megjelenhetett most a könyvhéten, a szerző új kötetében…

Lőrinc László

2015. június 18.

A cikk első változata a hvg.h-n jelent meg.