Hová tűntek a demokraták? (A Horthy-korról I.)

A hagyomány

Néhány hete az Index újságírója érdeklődött az új, állami kísérleti tankönyv Horthy-korról szóló részéről.  A cikkben megemlített egyik probléma kifejtése következik. Nem csak a könyv[1] hiányosságáról van szó; a Horthy-kori belpolitikai viszonyok iskolai tálalásának van egy 1945 után kialakult hagyománya – és ez az, amitől nem távolodtak el eléggé a kísérleti tankönyv alkotói sem.

E hagyomány szerint a korban meghatározó hazai politikai irányzatok a következők: 1. a tekintélyelvű jobboldali kormányerő, mely a harmincas években folyamatosan a nácik felé közeledett, 2. ennek szélsőjobboldali ellenzéke, 3. a kommunisták. Utóbbihoz kapcsolódóan szokás megemlíteni az 1937-ben, részben kommunista részvétellel alakult Márciusi Frontot (4). Futólag szó szokott esni a Nemzeti Parasztpárt korszakvégi megalakulásáról (5), és a kisgazdákról (6). A szociáldemokratákat (7) többnyire akkor említették, mikor megkötötték a már megnevezésével is megalkuvásnak beállított ún. „Bethlen-Peyer paktumot”. (Erről soha nem derül ki, hogy fő tétje és sikere több ezer szociáldemokrata szabadon engedése volt, miközben a vállalt önkorlátozásokat nem mindenben tartották be.) Szóba szokott kerülni a szocdemek szervezte, nem engedélyezett 1930-as tömegtüntetés is, de ez is inkább a kommunisták részvétele kapcsán. Ám a szociáldemokraták több évtizedes folyamatos tevékenységének céljairól, irányáról érdemben keveset lehetett megtudni. Arról pedig, hogy a parlamenti ellenzékben a nyugati típusú polgári demokráciák hívei is megtalálhatók voltak, akikkel a szociáldemokraták folyamatosan együttműködve, időnként szövetségben politizáltak – no arról végképp semmit.

Mindez igaz az új, kísérleti tankönyvre is.

Akik mindig kimaradnak

Milyen pártok voltak azok, melyeket hiányolunk, és melyekről korábban röviden – kitekintő linkekkel például Krúdy Gyula írásaira is – már említés történt a Tényleg!/? oldalon? Alkotmányos alapelveik alapján liberálisok, ezért a történeti irodalom is így emlegeti ezeket, jóllehet gazdaság- és szociálpolitikai elképzeléseik nem mindig és nem mindenben liberálisak. Saját korukban modern demokrácia-eszményük alapján demokrata pártoknak is nevezhetők. Ide tartozott például Vázsonyi Vilmos Demokrata Pártja (1926-ig), Rassay Károly pártja (1921-től, különböző neveken, pl. Nemzeti Szabadelvű Párt, Polgári Szabadságpárt), továbbá a legitimisták csoportja, vagy Nagy Vince Kossuth-pártja. Ezek, együttműködve a szociáldemokratákkal, illetve néha a kisgazdákkal is, részben a törvényhozási munkában, részben kiterjedt és nívós sajtójukban, illetve a hozzájuk kapcsolódó egyesületek, klubok széles országos hálózatán keresztül szerteágazó és sokakra ható tevékenységet folytattak. Képviselőik közé tartozott például Fenyő Miksa író, a Nyugat alapító főszerkesztője, kiadótulajdonosa, egyben a Gyáriparosok Országos Szövetségének vezérigazgatója. Rajta és másokon keresztül a liberálisok mindvégig jelentős kapcsolatokat tartottak fent a hazai nyugatos orientációjú, modern szemléletű értelmiséggel, másfelől a nagytőkével, így hatásuk sokkal kiterjedtebb volt, mint a szűken vett országgyűlési munka.

Minden fórumon küzdöttek az egyéni szabadságjogokért, a titkos és egyenlő választójogért, a virilizmus (vagyis a legnagyobb adófizetők helyhatósági kiváltságai) ellen, a sajtószabadságért, a tényleges kormányzati felelősségért, a kormánytól teljesen független bíráskodásért, vagyis mindazért, ami abban az időben is az alkotmányosságba beleértendő lett volna. Ennek jegyében felléptek a fehérterror, a frankhamisítás és azok állami eltussolása, a titkos szélsőjobboldali szervezetek ténykedése, a numerus clausus, a zsidótörvények, a sajtókorlátozások, az igazságszolgáltatás politikai befolyásolása ellen. Csökkenteni kívánták a felelősség nélküli kormányzói hatalmat is.

A liberálisok a Horthy-korban, minden ellenük irányuló fenyegetés, lekenyerezési próbálkozás és választási visszaélés ellenére végig jelen voltak a törvényhozásban, és jelentőségük túlnőtt képviselőik számán. Jellemző, hogy a kor legnagyobb politikai merényletét, a nyolc halottat követelő 1922-es erzsébetvárosi bombamerényletet is éppen ellenük követte el a szélsőjobb. 1925-ben a liberálisok és a szociáldemokraták szövetsége megnyerte a budapesti helyhatósági választást – városvezetést és polgármestert csak azért nem adhattak, mert az 1924-es bethleni törvények értelmében a képviselőtestületbe (az ún. törvényhatósági bizottságba) a kormány is kinevezhetett embereket, és ez a vesztes jobboldal javára billentette a többséget. A harmincas években egyre fontosabb szerepük volt a kormánypárt németellenes, konzervatív-liberális politikusainak támogatásában. Akkor már szövetségben politizáltak korábbi nagy ellenfelükkel, Bethlennel. Közösen hatást tudtak gyakorolni a kormányzóra (Horthy egyébként minden fontos kérdésben kikérte Rassay véleményét is). Így volt szerepük abban, hogy 1944-ig Magyarország – egyedüliként a térségben – nem lett igazi diktatúra, hogy Gömbös, Darányi, Imrédy diktatórikus törekvései sorra zátonyra futottak; Imrédy Béla megbuktatása konkrétan Rassay nevéhez fűződik. Így érthető, hogy az 1944 márciusában érkező náci megszállók sorra letartóztatták vezetőiket, a szabadlábon maradtak egy része pedig bekapcsolódott az ellenállásba.

A megkerült problémák

De az itt vázolt tanítási hagyomány nagyrészt elkerülte azoknak a problémáknak a bemutatását is, melyekkel szemben ezek a liberális politikai irányzatok léptek fel. Emlegették ugyan a nevezetes 1921-es rendtörvényt, mely kezdetben főleg a kommunisták ellen irányult, és a nyílt választásokat. De már azt, hogy ezt a választási szisztémát puccsszerűen, rendelettel teremtette meg Bethlen (mert a képviselők nem szavazták volna meg törvényként), vagyis hogy az egész rendszer, a parlamentarizmus logikája szerint illegitim volt, arra nem hívták fel a figyelmet, és éppen ezzel marad adós most a kísérleti könyv is. Hiányzott továbbá a választási visszaélések ismertetése és annak tudatosítása, hogy sok kerületben sor sem került választásra, mert ellenzékiek nem is indulhattak (ún. egyhangú kerületek). Vagyis nem esett szó arról, hogy a két háború közötti korszakban nemcsak a választás napján befolyásoltak a „cicázó csendőrtollak”, hanem már előtte: az ajánlási ívek „elvesztése”, érvénytelennek nyilvánítása, a választási gyűlések ellehetetlenítése és hasonló trükkök mindennaposak voltak. (Ilyenekre maga Bethlen személyesen, írásban is adott utasítást. Érdemes ebből a szempontból is a kisgazda-liberális Drozdy Győző emlékiratait elolvasni.)

Érthető, hogy a kommunista korszak történelemtanítása mindezt negligálta, mert számukra a polgári alkotmányosság intézményrendszere (Lenin szavaival a „parlamenti kretenizmus”) közömbös volt. Sőt a jogállam hiányainak taglalása a létező szocializmus még nagyobb hiányosságaival szembesítette volna a diákokat. De meglepő, hogy a tankönyvírási gyakorlat a rendszerváltás után is „úgy maradt”.

A mai tankönyvek – a kísérleti, és másik kettő

Pontosabban a legelterjedtebb könyv esetében,[2] melyre a fenti leírás teljesen ráillik: oldalak foglalkoznak a kommunistákkal, leírásban és forrásban, miközben a liberális demokratákról árva szó nem esik. Olvasható ugyan egy szöveg a legitimista, jogfelfogásában liberális, keresztényszocialista Payr Hugótól, de őt kormánypártinak nevezi ki a könyv.[3]

Van azért ellenpélda is. Dupcsik Csaba és Repárszky Ildikó tankönyve például Vázsonyiról, Rassayról és Peyerről is többször tesz említést, ha röviden is, és a demokraták képpel is hangsúlyt kapnak. [4]

A kísérleti tankönyv ebből a vizsgált szempontból, részben legalábbis, visszalép a rossz hagyomány irányába. Vannak ugyan határozott pozitívumai, például érdemben taglalja a népi-urbánus ellentétet, és egy külön fejezetben ismerteti a kor politikai berendezkedését, hangsúlyozva például a nyílt választási szisztéma hátrányait, a csendőrtúlkapásokat, a sajtó korlátait. Kitűnő táblázatban foglalja össze a demokrácia és diktatúra sajátosságait is. De már a választási szisztéma születésének körülményei felett könnyen elsiklik, és „megindokolja” a szélsőségesek elleni harccal. (Pedig a kormányzati visszaélések legalább annyira irányultak a demokratikus pártok ellen, sőt 1922-ben éppen a szélsőjobb kezébe adta Bethlen a választások lebonyolítását.) Hanyagolja a többi fent sorolt fontosabb problémát is, melyekhez képest pl. a felsőház megteremtése részletkérdés. Gondoljunk bele, hogy míg az 1947-es kommunista kékcédulás választások csalásai minden kézikönyvben és tankönyvben szerepelnek ma már, addig a semmivel sem kisebb bethleni, gömbösi, Teleki-féle választási visszaélésekről nem olvashatunk. Jellemző, hogy a kizárólagosan kommunista ellenállás mítoszát nem akarván táplálni – inkább egyáltalán nincs szó a kísérleti tankönyvben ellenállásról, még a demokratákéról sem. Sőt – ebben még vissza is lép – a kisgazda Bajcsy-Zsilinszky kiállásáról sem esik már szó.

A liberálisok, demokraták mintha nem is léteztek volna, még futó említést sem érdemelnek ebben a könyvben. Illetve mégis, egy helyen, a 189. oldal infógrafikáján váratlanul megjelenik a „liberálisok, demokraták és szociáldemokraták” címke, egyetlen vonatkozás, a revíziós elképzelések kapcsán. Megtudjuk az ábrából, hogy ők csak „a határ menti magyar területek visszacsatolásában” gondolkodtak, és hogy a „nagyhatalmak legfeljebb ezt támogatták volna, a magyar közvélemény számára azonban ez volt a minimum, amit csak első lépésnek tekintettek.” Ezzel ezt a csoportot, melynek érdemi politikájáról semmi egyebet nem tudhat meg a diák, rögtön el is helyezi a könyv valahol a magyarokon (a magyar közvéleményen) kívül, a Trianon-diktáló nagyhatalmak oldalán. Fel sem merül a szerzőkben, hogy az 1925-ös budapesti választás győzteseinek szavazói a magyar közvélemény részét képezhetnék. És csak ráerősít erre, hogy az etnikai revíziót szembeállítja az „optimális revízióval”, amely a „nemzetközi körülmények között elérhető legnagyobb terület” visszacsatolását célozta.

Miért épp a „liberálisok”? Történelem és pedagógia

Mondhatja erre valaki, hogy mindez érthető. A tankönyvi hely, a tanórai idő kevés. A liberálisok kis csoportot alkottak a képviselőházban, végül még városvezetést sem adtak, és a zsidótörvényeket sem tudták megakadályozni. Ezért nem jut hely számukra a kézikönyvekben és tankönyvekben.

Rendben. De akkor miért jut a náluk is sokkal kevesebb szerepet játszó, és még kevesebb befolyással bíró parlamenten kívüli csoportoknak: a kommunistáknak, a kérész életű, és jelentős politikai tevékenységet nem folytató Márciusi Frontnak, vagy a még jelentéktelenebb Parasztpártnak? (Nem a népi mozgalomról magáról van szó, ami nagyon is fontos, hanem a népiek politikai szerveződéseiről.) Talán mert ezek később jelentőssé váló pártok csírái voltak? Utóbbi kettőről még ez sem mondható el. (A Parasztpártnak voltak jelentős, nagy politikusai, gondolkodói, mint Szabó Zoltán, Kovács Imre vagy Bibó István, de pártként részben az említtek ellenében számolta fel önmagát.) És igaz, a liberális demokraták 1947-től 1990-ig valóban nem nagyon rúgtak labdába. De az elveik mégiscsak maradandóbbnak bizonyultak, mint az ortodox marxistáké, a társutas Parasztpárté, vagy a jobbos tekintélyelvűeké: a liberálisok elvei köré épült ki a harmadik magyar köztársaság.

Vagyis a liberálisok (a gyakorlatban hozzájuk hasonló politikát követő szociáldemokratákkal együtt) négy szempontból érdemelnek figyelmet a történelemórán és a tankönyvben:

1.  mert szerepük viszonylag jelentős volt (csak éppen történeti okokból erről „megfeledkeztünk”);

2.  mert olyan értékrendet képviseltek, melyet 1848 alkotmányos forradalmárai, illetve amely a mai köztársaság és az Európai Unió értékrendjét előlegezi meg;

3. mert ehhez kapcsolódóan történetük taglalása segíti a diákok állampolgári ismereteinek, készségeinek, érzékenységének fejlesztését: ezen keresztül a gyakorlatban lehet megérteni a parlamentarizmus, a felelős kormány, a sajtószabadság, az egyenlő és titkos választás jelentőségét. A mai, gordiuszi politikai megoldások iránti rokonszenv növekedésének egyik oka a történeti-alkotmányos pallérozatlanság, még az értelmiség körében is.

4. Végül fontos pedagógiai hozama a témának, hogy pozitív, toleráns, elvhű és elkötelezett személyiségeket is fel lehet mutatni az 1990 előtti hazai politikai életben, nemcsak cinikusokat, elvcserélőket, korlátoltakat vagy fanatikusokat. Fontos pedagógiai üzenet, hogy tisztelet nemcsak azoknak jár a történelemben, akik erővel vagy praktikával hatalomra kerülnek, vagyis nem mindenki elfelejtendő lúzer, aki elvszerűen politizált egy olyan korban, amikor így hatalomra sem kerülhetett. Nagy fájdalom, hogy nemcsak Rassay, vagy a két Vázsonyi nem szerepel a kísérleti tankönyvben, de azok a szociáldemokraták sem, akik valójában sem megalkuvók, sem osztályárulók nem voltak, így a valódi Peyer Károly, vagy a kor legkimagaslóbb női politikusa, Kéthly Anna, aki a nők jogaiért is síkra szállt.

Vannak persze, akik találhatnak maguknak pozitív politikusokat e könyvben is, így a Sopront visszakaparintó Prónay Pált, a rendteremtő és terület-visszaszerző Horthy Miklóst, vagy a konszolidáló Bethlent. Megint mások a korábbi tankönyvekből kedvelhették meg a háborúellenes röplapokat gyártó, a letartóztatására érkező rendőrt lelövő Ságvári Endrét. Szívük joga. De tudni kell, ezeknek a hősöknek közös tulajdonságuk, hogy ha különböző mértékben is, de ellenségei voltak az adott kor értelmezése szerinti szabadságnak és demokráciának – a liberálisok és szociáldemokraták viszont nem. Ha pedig valaki azt hinné, szürke szobapolitikusokról van szó, akik nem ragadhatják meg a diákok fantáziáját, az tévedne. Igen bátor és elszánt emberek voltak, akiknek elveikért gyakran kivégzés vagy láger jutott, Mónus Illést például a Dunába lőtték, Vázsonyi halálához hozzájárultak a vasbotokkal rátámadó szélsőjobbos fiatalok, Rassay ellen két sikertelen bombamerénylet történt, folyamatos halálos fenyegetések között élt, hogy Mauthausenben kössön ki, akárcsak Peyer – és folytathatnánk a sort.

Történetírók a háttérben

Hozzá kell tenni mindehhez, hogy a liberálisok hanyagolásában nemcsak a tankönyv vagy a tanítási hagyomány, hanem a történészek is vétkesek. Pedig L. Nagy Zsuzsa felkutatta e csoportok működését, és négy kötetet szánt eredményei ismertetésére. Olyannyira, hogy a liberálisok ténykedése jobban feltárt, mint a kormánypártoké. Mások szociáldemokraták életrajzaival járultak hozzá ehhez, például Simon István Peyer kutatásokkal. Ám ezek a mélyfúrások, úgy látszik meglehetősen hatástalanok maradtak a tágabb kérdéseket taglaló könyvekre, kézikönyvekre. Ha átfutjuk ezek bibliográfiáit, meglepetten fogjuk látni, hogy Vázsonyi Vilmos vagy Rassay írásos hagyatéka olvasatlanul maradt. Turbucz Dávid kitűnő Horthy-monográfiájához nem használta Rassay kiadatlan (ez is jellemző!), de igen terjedelmes emlékiratait, jóllehet Rassay volt az, aki a kormányzói jogkört meghatározó törvény első változatát szövegezte, és a kormányzóválasztásnak miniszterként az egyik – sem jobb- sem baloldali elfogultsággal nem vádolható – koronatanúja volt.

Egy másik kitűnő és új szemléletű monográfia, Ungváry Krisztián A Horthy-rendszer mérlege című könyve sem nagyon vett tudomást a liberálisokról és szocdemekről. „Az arányok hamisan sugallják például – írtuk róla –, hogy jóformán csak rasszista magyarok politizáltak, pláne, hogy Ungváry ki is jelenti: „a magyar antifasiszták többsége” csak azért lett antifasiszta, „mert a németekben faji veszélyt látott” (261-262). … A kevés pozitív szerepet így azokra a konzervatív politikusokra osztja (Bethlen, Kállay, Horthy), akik maguk is antiszemiták voltak, de fékezték a folyamatokat. … Jellemző tévesztés: a következetesen demokrata Rassay Károly Imrédy megbuktatásában játszott kulcsszerepét Ungváry lazán átírja a kisgazda (és rasszista) Sulyok Dezső nevére (221), a felbukkanó liberálisokról pedig többnyire nem derül ki hogy azok (pl. Payr 194, 317, Rupert 101, Rassay és társai 112; itt a pártjuk neve is tévesen szerepel), vagy csak negatív összefüggésben (Fenyő 260). A szerző elhiszi Bethlennek, hogy a „képviselőházban egyetlen szónok sem akadt” aki legalább más megoldást javasolt volna a harmadik zsidótörvény vitájában (400) (ezzel is növelve a gróf felsőházi felszólalásának jelentőségét), pedig a képviselőházi bizottságban a liberálisok igenis kemény támadást indítottak e tervezet ellen (is).”[5]

Ezzel a hanyagolással is összefüggésben van, hogy Rassayról, Peyerről vagy Mónusról nincs köztér elnevezve Budapesten, Vázsonyiról is csak egy ligeti sétány. Jellemző az is, hogy az 1890 és 1948 között működő demokratákról fényképeket is alig lehet ma találni az archívumokban.

A történészekre azonban, ellentétben a tankönyvszerzőkkel, nem hárul pedagógiai feladat: a fent felsorolt négy szempontból legfeljebb csak az első kettő vonatkozik rájuk. Vagyis a tanárok, tankönyvírók felelőssége a nagyobb.

Tehát?

Mindez nem jelenti azt, hogy egy külön fejezetet, vagy oldalakat kéne egy tankönyvben ma a liberálisokra szánni. Csak nagyjából annyit, amennyit a népiek pártjaira (ismét nem az értelmiségi irányzatról és a szociográfiáról van szó), vagyis kb. egy-két fajsúlyos bekezdést. Emellett egy Rassay fénykép, alatta rövid életrajzzal megtenné a törzsszövegben, továbbá az egyes kérdéseknél (vagyis nemcsak a revíziós elképzelések tárgyalásánál) meg lehetne említeni a liberális álláspontot, aktivitást is. Mindezzel nem kéne nagyon eltérni a kerettanterv diktálta arányoktól sem, mely persze szintén nem fordíttat figyelmet erre a kérdéskörre. (Meg persze sok minden másra sem, amire pedig a könyv – nagyon helyesen – igen.) A Rá@dás című digitális kiegészítő anyagban azután elhelyezhető lenne ennél több szöveg és kép is.

Ennyi plusz elférne a tankönyvben. De ha mégsem, akkor cserében kikerülhetnek a népiek politikai szerveződései (a Parasztpárt és a Márciusi Front; ezek a népi mozgalomhoz kapcsolódó Rá@dásba kerülhetnének), vagy a Rákosi-per: a kommunisták szerepét taglaló anyag szintén inkább a Rá@dásba illene.

A könyv ezzel úgy lenne arányosabb, hogy egy sorral sem lenne hosszabb.

Külön cikket érdemelne, hogy milyen (különben hasonló) arányosítás várna a dualizmus kori belpolitika taglalására is.

Lőrinc László

2015. július 14.

(A Horthy-kor témájának folytatásaként hamarosan írunk a Kérdések és válaszok a Horthy-korról című könyvről.)