Pálffy bemutatja, hogy a kommunista Mód Aladár és követői hogyan használták fel a hosszú 17. század (1606–1711) bemutatásához a 19. századi kurucos történetírói hagyományokat. Ennek jegyében az időszakot a magyar függetlenségi harcok korának állították be, ami szakítás volt a háború előtti némileg árnyaltabb megközelítéssel. A szemléletbeli fordulatot jól jelzi, hogy a Hősök tere emlékművének Habsburg szobrait (I. Ferdinánd, III. Károly, Mária Terézia, II. Lipót és Ferenc József) Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi és Kossuth alakjaira cserélték le. Ez a történetmesélés úgymond igazán „magyar” országnak Erdélyt tekintette, és onnan nézve ítélte meg az általa királyi Magyarországnak nevezett országrész (az új kutatások alapján helyesen: Magyar Királyság) históriáját is. Mindez napjainkig meghatározza a történeti közgondolkodást.
Bár az 1970–80-as évek munkáiban a függetlenségi küzdelmek ország-egyesítő harcokká szelídültek, de a különbség csak árnyalatnyi, hiszen ez a megközelítés is elfelejti, hogy a királysághoz hasonlóan Erdély sem volt független állam, és a török vazallusa-szövetségeseként nem harcolhatott országegyesítésért, ezt Isztambul nem hagyta volna.
Mindeközben egyes külföldi történetírók inkább a magyar rendek és a bécsi udvar közötti hatalmi harcokról beszéltek, és nagyjából ezen a nyomvonalon megy tovább Pálffy is. Ő nem Erdélyből nézi a Habsburg-dinasztia királyai kormányozta Magyarországot, és ebből az új látószögből a 17. századi Magyar Királyság históriáját a konfliktusok és a kiegyezések korának láttatja. És ebben különösen hangsúlyos az utóbbi. Valahányszor az erdélyi fejedelmek és az általuk támogatott rendi mozgalmak felborítják a kialakult egyensúlyt, a háborúk lezárulta után mindig újra megkötik az új kompromisszumot, kölcsönös előnyökkel és lemondásokkal.
A Pálffy által számba vett öt nevezetes kiegyezés (1608, 1622, 1647, 1681, 1711) közül jó néhány pontos következménye még feltáratlan. Jellemző, hogy – az utolsót csupán részben kivéve – mind magyar országgyűléseken születtek. Továbbá mind az öt kiegyezés egyúttal magyar király- vagy királyné-koronázással is együtt járt.
„Nemcsak a 19. századi magyar történelmet határozta meg egy döntő jelentőségű kiegyezés (1867) – írja Pálffy. – Sőt, nemcsak 18. század fogható fel a kompromisszumok korának – miként Poór János találóan nevezte –, hanem kiemelten igaz ez a 17. századi magyar állam történetére is.”
A még a 17. században is erőfölényben lévő oszmán-törökök torkában Bécs és Pozsony kölcsönösen egymásra voltak utalva, ezért a kiegyezések szükségszerűségek is voltak. Ezek nyomán a magyarokat legalább annyira lehet „örök kiegyezőknek” mint „örök lázadóknak” nevezni. És – ellentétben a hagyományosan búsongó beállítással – örök vesztesek sem voltak. Sőt. A magyarországi nemesség akkor is képes volt kiváltságainak és vallásszabadságának legalább részleges megőrzésére, amikor Bécs – az osztrák és cseh területekhez hasonlóan – nálunk is abszolutista és ellenreformációs intézkedéseket vezetett be.
A magyar rendek eredményesen használták ki az erdélyi fejedelmek hadjáratait, de csak akkor támogatták azokat, ha e kompromisszumokat és persze ezzel saját pozíciók megerősítését segítették elő. „Ezt jól jelzi például, hogy miután 1622 nyarán Sopronban a számukra igen kedvező második kompromisszumot megkötötték a bécsi udvarral, Bethlen Gábor két újabb magyarországi hadjáratát (1623–1624, 1626) – amelyekben már tekintélyes számú török–tatár segédcsapatok is részt vettek – nem támogatták” – hoz példát e racionális politikára Pálffy.
Hozzáteszi: „a kompromisszumokat a bécsi udvarral és egymással megkötő magyar politikai csoportok vezetői általában minden esetben kifejezett nyertesei voltak a kiegyezéseknek. Ez gyakran attól függetlenül is így történt, hogy az udvarral szembeni rendi felkelések vezetői vagy éppen a felkelők elkötelezett ellenfelei voltak”. Vagyis egy esetet – a Wesselényi-összeesküvést (1667–1671) kivéve, amikor országnagyok inogtak meg és fordultak szembe az udvarral –, a konfliktusokat nem megtorlás, hanem jutalmazás, valódi hatalmat jelentő címek és rangok adományozása és a háborús károk kárpótlása zárta le.
Lőrinc László
2015. augusztus 7.
