Kutatástörténet
A Tárihi Üngürüsz, magyarul Magyarország történetét jelenti, (Hazai György, jeles orientalista szerint a helyes olvasási név Tarih-i Ungurus lenne, de a cikkben az elterjedtebb formát fogom használni az egyszerűség kedvéért). A kéziratnak alcíme is van: Iskendername, azaz Nagy Sándor históriája. Hogy ez miként függ össze Magyarország történetével, arra majd alább kitérek. A mű 210, eredetileg számozatlan levélből áll. A kéziratot Vámbéry Ármin vásárolta meg, és ő tudósított először a meglétéről a Magyar Akadémiai Értesítő hasábjain 1860-ban. A következő évben Budenz József tollából ugyanott, valamint a Magyar Nyelvészet című folyóirat hasábjain jelent meg egy ismertetés. Ez a tény nem zavarta azokat az alternatív szerzőket, akik szerint Budenz letiltotta volna a kéziratot. (Kénytelenek voltak így írni, hiszen a finnugor rokonság kapcsán alaposan befeketített Budenz e szerzők szerint már természeténél fogva sem cselekedhetett semmi jót a magyarsággal, de ha elolvassuk, hogy mit írt, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy nem hogy letiltotta volna a kézirattal kapcsolatos vizsgálódásokat, hanem egyenesen továbbiakat ösztönzött). A kéziratot egyébként 1860-ban Vámbéry Ármin a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozta, amelynek Keleti Gyűjteménye Török F. 57 jelzet alatt őrzi.
Léderer Emma 1952-ben felhasználta a forrást egy munkájában, majd Hazai György 1961-ben, egy Acta Orientaliában megjelent cikkében jelezte, hogy a kézirat szövegét le akarja fordítani és ki akarja adni.
Hogy ezt követően mi történt, az leginkább attól függ, hogy kit kérdezünk meg az ügyben. Az alternatív történeti irodalomban valóságos kémregényt költöttek a Tarih-i Üngürüsz mikrofilmre vett kéziratának Akadémiáról történő kicsempészése, lefordíttatása és megjelentetése köré. Geönczeöl Gyula mérnök, az 1988. évi clevelandi kiadáshoz írt előszava szerint 1971-ben hallott először a Tarih-i Üngürüszről Zakar András mérnök-paptól, aki a sumér-magyar rokonság kérdéskörében tette le korábban a névjegyét. (Előtte pedig Mindszenty József titkára is volt, az ellene folytatott koncepciós perben Zakar Andrást is elítélték.) A történet szerint először a kézirat Isztambulban őrzött változatát akarták megszerezni, ám az MTA kérésére zárolták azt. Ezt követően Zakar megkérte Sárkány Kálmánt, az ismerősét, hogy kérje ki a filmmásolatot az Akadémiáról, amelyet meg is kapott, majd ezt Geönczeöl Gyula eljuttatta a Prágában élő Blaskovics József turkológushoz. Geönczeöl szerint Ligeti Alajos, az MTA akkori alelnöke keresetlen szavak kíséretében megpróbálta lebeszélni őt és Grandpierre Kolozsvári Endrét (aki a hívei által írt Wikipédia cikk szerint “történelemkutató, író, költő, gondolkodó”) a kiadásról. (Helyesen az akkori alelnök neve egyébként Ligeti Lajos, a könyvkiadásban hibásan szereplő név mégis elterjedt szerte a világhálón.) Ez végül nem járt sikerrel: 1982-ben a Magvető Kiadó kiadta (egyik szerkesztője Blaskovics József volt), de Grandpierre Endre szerint direkt kis példányszámban és szándékosan rossz minőségben, félrefordításokat és hibákat hagyva a szövegben. Hazai György, aki Geönczeöl szerint megfenyegette őket, időközben a berlini munkájával végezve az Akadémiai Kiadó igazgatója lett, bosszúból letiltotta Blaskovics József érsekújvári török deftereinek (adóösszeírásainak) a megjelentetését. A Tárih-i Üngürüsz végül Geönczeöl Gyula szerkesztésében, ismét megjelent 1988-ban Clevelandben, a II. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus alkalmából, majd 1996-ban Léván ismét napvilágot látott, változatlan formában. Ezek a változatok nem azonosak a Magvető Kiadó gondozásában megjelent fordítással.
A másik történet ennél jóval egyszerűbb, tulajdonképpen annyi történt, hogy Geönczeölék a tudományos etikát felrúgva jelentették meg a forrást, amely korántsem volt eltitkolva. Már említettem, hogy 1952-ben is történt hivatkozás rá, de Hazai György az 1982-es kiadásig további hét alkalommal foglalkozott a Tárih-i Üngürüsszel, a szándéka, hogy a kritikai szövegkiadást elkészíti, ismert volt. Geönczeöl Gyula közzé tett egy levelet a clevelandi kiadás 366. oldalán, amelyből kiderül, hogy Blaskovics József 1975 tavaszán járt az Akadémia Keleti Gyűjteményében, és ott tanulmányozhatta a kéziratot. (Az elzárás és az eltitkolás vádja tehát nem igaz). Az Akadémia részéről levélben kifogásolták az üzleti célú felhasználást is, és etikátlannak azt, hogy egy olyan anyagot kívánt megjelentetni, amelyen egy másik tudós éppen akkoriban már dolgozott. Grandpierre Endre maga számolt be és tette közzé a leveleit arról, hogy lobbizott Pozsgay Imrénél azért, hogy megjelenhessen a Blaskovics-féle fordítás. (Ebből született meg a Magvető-féle változat). Végül 1996-ban megjelent a Tárihi Üngürüsz Hazai György-féle kritikai kiadása, amit 2009-ben egy dunaszerdahelyi másik követett. Kétségtelenül joggal merül fel a kérdés, hogy az említett eseményeket követően miért kellett ilyen sokat várni ahhoz, hogy egy hiteles szövegkiadás elkészüljön, ha a szerző előszava szerint már a hatvanas évek elején készen volt a szöveg átírásával és nyers fordításával. Hazai György utóbb sokirányú elfoglaltságaival magyarázta ezt, de az összeesküvésekhez vonzódó alternatív kutatókat nem elégítik ki az ilyen egyszerű válaszok.
A Tárih-i Üngürüsz keletkezése és szerzője
A kézirat eredeti, nincs semmilyen adatunk arról, hogy a műről bármilyen másolat készült volna, vagy maga is másolat lenne. Egyúttal pedig ez az egyetlen példánya, amit ismerünk. (Geönczeöl Gyula és mások ugyan emlegetnek egy isztambuli kéziratot is, amelynek szintén Tárih-i Üngürüsz a neve, de az Hazai György szerint a tizenötéves háború eseményeit tárgyalja, és nincs köze a most tárgyalt kézirathoz).
A szerző maga árulja el a nevével, hogy kicsoda, ugyanis Terdzsümán Mahmúdnak nevezi magát. A tercümán török nyelven tolmácsot jelent, és a történészek szerencséjére egyetlen Mahmúd nevű személy található Nagy Szulejmán udvarában a tolmácsok között. Pályafutása Matúz József és Ernst Dieter Petrisch munkáiból jól körvonalazható, eredeti neve pedig Sebold von Pibrach volt, és egy bécsi zsidó kereskedőnek volt a fia. Aktív diplomáciai szerepvállalásának része volt többek között az is, hogy a Porta és a bécsi udvar közötti diplomáciai ajándékcserékben is benne volt a keze, amelyek között többek között könyvek is voltak.
A mű keletkezéséről maga a szöveg azt állítja, hogy amikor Szulejmán szultán csapatai elfoglalták Székesfehérvárt, akkor ott egy latin nyelvű krónika került a kezükbe, amely Mahmúd Terdzsümánhoz jutott, és azt lefordította a patrónusának, a szultánnak. Bár több helyen olvasható, a szöveg nem írja azt, hogy Mahmúd maga ott lett volna ennél az ostromnál, és azt sem, hogy személyesen választotta volna ki az említett forrást.
A szöveg maga arról árulkodik, hogy itt nem egyszerű fordításról van szó, hanem a korszak oszmán irodalmának megfelelően lett a krónika szövege átdolgozva. A kutatás megosztott abban a tekintetben, hogy Mahmúd mennyire tudott magyarul. Hazai György szerint néhány magyar szó ismerete arra utal, hogy kapcsolatba kerülhetett a magyar nyelvvel, míg Sudár Balázs egy 2014-es akadémiai előadásában a magyar településnevek használata (illetve nem használata) alapján arra a következtetésre jut, hogy nem beszélt magyarul. A kettőnél több nyelv ismerete egyébként nem volt feltétlenül követelmény a szultáni tolmácsok esetében, a 17. századból ismerünk olyan tolmácsot, aki csak törökül és magyarul tudott.
A Tárih-i Üngürüsz tartalma
A legérdekesebb kérdés talán az, hogy miben hoz újat, vagy mást a Tárih-i Üngürüsz más magyar forrásokhoz képest. A szövegek összevetését elvégezve Hazai György és Sudár Balázs is arra a következtetésre jutott, hogy annak elsődleges forrása Thuróczy Jánosnak A magyarok krónikája című műve. Thuróczy munkáját Mahmúd nem elsősorban lefordította, hanem a korszak oszmán irodalmi stílusának megfelelő szövegre írta át, a maga logikája szerint. Erre kiváló példa a Thuróczy krónikájában szereplő Kádár (vagy Kattar) személye, akit a hunok legfőbb bíróvá választottak meg, és Mahmúd őt szerepelteti számtalan alkalommal a hunok vezéreként azokon a pontokon, ahol a forrásai nem neveztek meg senkit.
A szövegnek vannak olyan pontjai, amelyek esetén nem mutatható ki közvetlen kapcsolat Thuróczyval. Hazai György szerint itt a Képes Krónika hatását kell feltételezünk (ne feledjük el, hogy a Képes Krónika Bécsben lévő példányán török nyelvű széljegyzetek találhatóak, tehát az oszmánok ismerhették a Képes Krónikát). Veszprémy László tovább ment, ő Anonymus hatását gyanította a szöveg egy pontján.
Két ponton feltűnő a különbség Thuróczy krónikája és a Tárih-i Üngürüsz között. Az egyik a tatárjárás bő, és részletes leírása, amely sokkal több információt tartalmaz. Sudár Balázs mutatott rá az előadásában arra a tényre, hogy Rogerius Siralmas énekéből származhatnak ezek az értesülések, ráadásul azt is tudjuk, hogy Thuróczy krónikájának brünni és augsburgi nyomtatott kiadásában függelékként ott volt Rogerius krónikája. Ezek a nyomtatott példányok pedig diplomáciai ajándékként eljutottak a szultáni udvarba is, vagyis nem kell feltétlenül szóról szóra elhinnünk a Székesfehérváron talált krónikáról szóló szöveget, hanem Mahmúd egy nyomtatott Thuróczyt használhatott fel műve elkészítéséhez.
A másik komoly különbség a hun történetbe ágyazott Nagy Sándor történet. A makedón uralkodóról szóló történet Iustinus Világkrónikájának az átültetése az oszmán-török irodalmi nyelvre. (Iustinus egyébként a magyar krónikairodalomra is hatással volt, Anonymus is az ő alapján írta meg gesztájának a Szkítiára vonatkozó részeit).
A munka célja egyértelműen az Oszmán Birodalom hódításainak megideologizálása. Nagy Sándor és Attila ebben a történelmi koncepcióban, mint Nagy Szulejmán előképei jelennek meg, akik legitimálják Magyarország alávetését. (Hasonló törekvések megfigyelhetőek voltak Bizánc esetében is, a szultánok magukat Nagy Sándor és a bizánci császárok örököseinek is tartották).
Összegzés
Összegezzük tehát mindazt, amit a Tárih-i Üngürüszről tudunk. Kell-e elveszett őskrónikát sejtenünk a török nyelvű szöveg mögött? Aligha. Az az állítás, hogy egy 907 körül keletkezett magyar nyelvű krónikának latin nyelvű fordítása alapján készült volna el Mahmúd Terdzsümán munkája, többszörös fikción alapul. Ellenben adatokkal jól alátámasztható, hogy a Tárih-i Üngürüsz szerzője Thuróczy János munkája alapján készítette a művét.
Vannak-e olyan adatok a Tárih-i Üngürüszben, amelyek más magyar krónikákban nem olvashatóak?
Alapvetően nincsenek, mindazt, amit megtudhatunk belőle, azt más magyar krónikában vagy gesztában is megtalálhatjuk.
Eltitkolták a forrást?
Nem, hiszen az elmúlt évtizedekben többször is hivatkoztak rá, elérhető volt a kutatók számára. A kiadás körüli kérdés pedig nem arról szólt, hogy az Akadémia el akarta volna zárni a kéziratot, hanem arról, hogy az Akadémiát ezzel vádolók tudományetikailag megkérdőjelezhető módon jelentették meg annak fordítását.
A helyzet furcsasága, hogy egyesek egy olyan művet tartanak az elképzelt magyar dicső régmúlt – idegen lelkűek által titkolt – bizonyítékának, amely valójában részben abból a célból is íródott, hogy szellemi muníciót szolgáltasson egy idegen hatalomnak a Magyar Királyság leigázására.
Kanyó Ferenc
2015. augusztus 15.
Felhasznált irodalom:
Csurka Dóra: Őstörténetünk titkai a Tárihi Üngürüszben. 2013. június 7. Magyar Hírlap
Grandpierre K. Endre: Tárih-i Üngürüsz. Egy ezer éve bujdosó magyar ősgeszta titokzatos történetének peranyaga. In: Üzenet és titok. Szellemi szabadságharcunk kézikönyve. Budapest, 1995. Titokfejtő Könyvkiadó
Hazai György: Nagy Szülejmán udvari emberének magyar krónikája: a Tarih-i Ungurus és kritikája. Budapest, 1996. Akadémiai Kiadó
Hazai György: Vámbéry inspirációk. Dunaszerdahely, 2009. Lilium Aurum
A magyarok története. Magyarország története: Tárih-i Üngürüsz vagyis Üngürüsz története. Magyar történet: Macar Tárih-i vagyis Madzsar Tárih-i [fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Blaskovics József] [az előszót írta Vass Előd]. Budapest, 1982. Magvető Kiadó.
Mahmúd Terdzsümán: Magyarország története: Tárih-i Üngürüsz vagyis Üngürüsz története. Magyar történet: Macar Tárih-i vagyis Madzsar Tárih-i. Az 1740. évi Névtelen. [a két munkát török kéziratból fordította, a jegyzeteket és az utószókat írta Blaskovics József] [Az előszór írta és a kötetet szerkesztette: Geönczeöl Gyula]. Cleveland, 1988. II. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus.
Sudár Balázs: Elveszett őskrónika törökül? Avagy Mahmúd terdzsümán írói módszereiről. (Előadás 2014. június 6-án, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Magyar Őstörténeti Témacsoportjának szervezésében).