A Magyar Királyság 17. századi története új megközelítésben[1]
Vitatható koncepciók: függetlenségi harcok és országegyesítések
A hosszú 17. századot (1606–1711) az 1950–1970-es években a magyar függetlenségi küzdelmek időszakának tartották. Ez a koncepció elsősorban nem egy szaktörténész, hanem a magyarországi „tudományos szocializmus” egyik vezető képviselője, Mód Aladár hét kiadást megélt könyvének (400 év küzdelem az önálló Magyarországért) hatására terjedt elsősorban el.[2] E mű ugyanis az 1940–1950-es években igen sikeresen épített a 19. század második felében megszületett magyar nemzeti romantikus történetírás függetlenségi irányzatának meghatározó hagyományaira, amelyek a 20. század első felében is elevenek maradtak.[3]
A történeti alapkutatásokat sohasem végző Mód szerint az 1526 és 1918 közötti magyar történelem nem volt más, mint a magyarság függetlenségi küzdelme a „német elnyomókkal”, az „osztrák gyarmatosítókkal” és az „imperialista Habsburgokkal” szemben. E függetlenségi háborúsorozat vezéralakjai az Erdélyi Fejedelemség uralkodói, elsősorban a hosszú 17. században élt Bocskai István, Bethlen Gábor, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc voltak. Ennek a történészi koncepciónak a korabeli politika általi elfogadását szemléletesen jelzi, hogy a budapesti Hősök terén álló magyar királypanteon Habsburg-uralkodóinak (I. Ferdinánd, III. Károly, Mária Terézia, II. Lipót és Ferenc József) szobrait az 1950-es évekre a kommunista államvezetés Bocskai, Bethlen, Thököly, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos alakjaira cseréltette ki.[4] Így ezt követően generációk tanulták ebben a szemléletben Magyarország 17. századi, sőt valójában teljes modern kori históriáját.
Az 1980–1990-es években új elképzelés fogalmazódott meg: eszerint Bocskai István és említett fejedelem-utódai már nem a függetlenségért, hanem a Buda 1541. évi török elfoglalása után három részre szakadt történeti Magyarország területi egységének helyreállításáért harcoltak. Ez az új beállítás ugyanakkor arról a lényeges körülményről feledkezett meg, hogy az erdélyi fejedelmek a 17. században mindvégig az Oszmán Birodalom vazallusai voltak. Habsburg-ellenes küzdelmekbe így csakis Isztambul beleegyezésével foghattak. Így ország-egyesítő háborúkat természetesen nem, pusztán Habsburg-ellenes hadjárásokat vezettek.[5] E téren csak a 18. század elején II. Rákóczi Ferenc jelentett kivételt, aki már nem függött az oszmánoktól, ám akinek szintén csak vágyálmaiban valósulhatott meg egy általa birtokolt teljes történeti Magyarország.[6]
A magyarországi szemlélettől a nemzetközi történetírásban is csupán három olyan történész tér el, akik a közép-európai Habsburg Monarchia keretében vizsgálták a Magyar Királyság történetét. Ők nem a függetlenség vagy az országegység szemszögéből, hanem a bécsi udvar és a magyar rendek kapcsolatrendszerére fókuszálva mutatják be a korszakot.[7]
Egy új értelmezés: szakítások és kompromisszumok évszázada a Magyar Királyságban
Magam egy új értelmezését szeretném adni a 17. századi Magyar Királyság történetének. Ez szellemiségében sokkal közelebb áll az említett nemzetközi megközelítésekhez, mint a gyakran előítéletekre és mítoszokra építő magyarországi elméletekhez. A bemutatott magyar koncepciók ugyanis véleményem szerint nemcsak általános szemléletükben problematikusak, hanem abban is, hogy a magyar történelmet csaknem kizárólag az Erdélyi Fejedelemség szemszögéből vizsgálják. Elsősorban azért, mert ezek az elképzelések – ma már tudjuk: tévesen – a fejedelemséget a 19. századi nemzeti romantikus történetírás jegyében a magyar nemzeti függetlenség bástyájának és az önálló magyar államiság szimbólumának tekintették.
A török hódítás után megmaradt Magyar Királyság 1606 és 1711 közötti története vizsgálható a saját maga szemszögéből. Ebben a rendszerben új kutatásaim alapján magam a Habsburg-dinasztia királyai által uralt, megfogyatkozott területű történeti magyar állam 17. századi históriáját a szakítások és kiegyezések évszázadának látom, hiszen az újabb és újabb sokszínű kompromisszumrendszereket mindig kisebb-nagyobb szakítások előzték meg.[8] Az eddigi elképzelésekkel ellentétben tehát nemcsak a 19. századi magyar történelmet határozta meg egy döntő jelentőségű kiegyezés (1867). Sőt, nemcsak 18. század fogható fel a kompromisszumok korának – miként Poór János találóan nevezte[9] –, hanem kiemelten igaz ez a 17. századi Magyar Királyság történetére is. A bécsi udvar és a magyar rendek között az újabb és újabb kompromisszumrendszereket többnyire az tette szükségessé, hogy a 16. században fennálló egyensúlyt az erdélyi fejedelmek Habsburg-ellenes hadjáratai felborították. Mégpedig elsősorban azzal, hogy a királyság politikai elitjének egy részét (részben fegyveres kényszerből, részben különféle céljaik hatékony támogatásával) sikerült maguk mellé állítaniuk.
Öt kompromisszum a hosszú 17. században
A hosszabb-rövidebb háborús időszakok elmúltával ugyanakkor nem csupán a szembenálló államok vezetői (a Habsburg-uralkodók és a fejedelmek) kötöttek rendszeresen békeszerződéseket, hanem a két táborra szakadt magyar királysági elit is mindig kiegyezett mind egymással, mind a bécsi udvarral. A békeszerződéseket követő megegyezés-keresés a 17. századi Magyar Királyságban végül öt meghatározó kiegyezést, vagyis új kompromisszumrendszert (1608, 1622, 1647, 1681, 1711) eredményezett. Ezek – az utolsót, a szatmári békességet csupán részben kivéve – mind magyar országgyűléseken születtek.
Az első kiegyezés az 1608 őszi pozsonyi országgyűlésen jött létre: egyrészt a II. Rudolf császárt a magyar trónról lemondató II. Mátyás magyar király (1608–1619) és a magyar rendek között, másrészt a Bocskai-felkelés (1604–1606) idején két pártra szakadt királysági rendek között. Ennek előfeltétele egyrészt a hosszú török vagy másként tizenöt éves háborút (1591/93–1606) lezáró zsitvatoroki békeszerződés, másrészt a rendkívül sokszínű felkelés végét jelentő bécsi béke 1606. évi megkötése volt.[10]
Ez eléggé ismert, viszont a 17. század második kiegyezését szinte teljesen elfeledte a történetírás. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem II. Ferdinánd elleni 1619–1621. évi magyarországi hadakozását ugyanis szintén egy nemzetközi szempontból is fontos békeszerződés zárta 1621–1622 fordulóján a morvaországi Nikolsburgban. Ez teremtette meg azután a lehetőséget az 1622 májusa és augusztusa közötti soproni országgyűlésen a bécsi udvar és a magyar rendek, illetve a fejedelmi hadjáratok alatt ismét két táborra szakadt magyar politikai elit kibéküléséhez.[11] Ezt követte az I. Rákóczi György fejedelem III. Ferdinánd elleni két hadjáratát (1644, 1645) lezáró béke 1645 decemberében. A nikolsburgi békeszerződéshez hasonlóan ez is külföldön, nevezetesen a felső-ausztriai Linzben született meg a császár és magyar király, illetve az erdélyi fejedelem között. Noha a békeszerződésről sokat tudunk,[12] az azt követő pozsonyi országgyűlésen 1646 szeptemberétől 1647 júniusáig megszülető harmadik kompromisszumrendszer még csupán nagy vonalaiban ismert.[13]
A Thököly Imre vezette kuruc felkelés (1671–1685)[14] első időszakát – több fegyverszünet után – az 1681. évi soproni diétán létrejött negyedik kiegyezés zárta. Ez is hosszú hónapok alatt született meg 1681 áprilisától az esztendő legvégéig. S noha többen is írtak róla,[15] szisztematikus feltárásával napjainkig adós a magyar történetírás. Pedig ez a kiegyezés mind a magyar állam, mind a Habsburg Monarchia történetében amiatt is kiemelten fontos, hogy helyreállította a vasvári béke (1664), majd az úgynevezett Wesselényi-összeesküvés (1667–1671)[16] után felborult egyensúlyt, amikor a Magyar Királyság legelső főméltóságai első ízben indítottak részben már fegyveres szervezkedést a bécsi Habsburg-udvarral szemben.
Végül II. Rákóczi Ferenc függetlenségi mozgalmát vagy szabadságharcát (1703–1711) – mivel abban csak közvetve vettek részt idegen hatalmak – 1711 májusában egyszerre zárta békeszerződésként és az ötödik kiegyezésként az ún. szatmári béke. Ezt az újabb magyar történetírás már nem egyszerűen vagy nem csak békeszerződésnek, hanem a bécsi udvar és a magyar rendek között megszületett igen jelentős megegyezésnek avagy megállapodásnak is nevezi.[17] Ennek számos eredményét azután az 1708-ban megkezdődő, majd megszakításokkal végül egészen 1715-ig tartó pozsonyi országgyűlés is megerősítette.[18]
Örök felkelők vagy örök kiegyezők?
Mindezek arról tanúskodnak, hogy a Magyar Királyság politikai elitje a 17. században mindig kész volt a bécsi udvarral való újabb és újabb kiegyezésre, sőt az erdélyi fejedelmekhez ideiglenesen átálló politikustársai visszafogadására is. A monarchia és a királyság megmaradását biztosító törökellenes határvédelem fenntartása, valamint a politikai, katonai és pénzügyigazgatás terén a 16. századtól fennálló kölcsönös egymásrautaltság[19] az 1606 utáni korszakban sem múlt el. Azaz a kompromisszumkényszer – az egyes kiegyezések esetében persze más-más, a jövőben még részletesen feltárandó módon – mind a Habsburg-udvar, mind a magyar politikai vezetés részére fennállt. Ezzel Magyarország reálisan gondolkozó világi és egyházi vezetői többségében tisztában voltak. Így a kiegyezések nemcsak politikai kompromisszumok, hanem sok tekintetben politikai szükségszerűségek is voltak. Ezek ismeretében ugyanakkor jelentősen árnyalnunk kell azt az általánosan elterjedt toposzt, miszerint a magyarok az „örök lázadók” avagy az „örök felkelők” közé tartoznak. A 17. század alapján legalább ennyire nevezhetjük őket „örök kiegyezőknek”.[20]
Az újabb és újabb kompromisszumrendszerek folyamatos – ez ideig kevéssé vizsgált – hatalmi átrendeződésekkel és erőegyensúly-eltolódásokkal jártak mind az udvar és a magyar politikai elit, mind a rendek egyes csoportjai között. A gyakori kompromisszumkényszer ellenére a Magyar Királyság rendi elitje összességében még akkor is képes volt az ország dualisztikus irányításában[21] betöltött szerepének, rendi kiváltságainak és a vallásszabadságnak legalább részleges megőrzésére,[22] amikor az osztrák és cseh területekhez hasonlóan a 17. század közepétől a bécsi Habsburg-udvar már egyértelműen abszolutisztikus jellegű intézkedésekbe és a katolikus vallás fegyveres terjesztésébe kezdett Magyarországon is. Ezt egyébként gyakran a rendek egyes csoportjainak (főként a katolikus elitnek) a hathatós támogatásával tette.
Mindebből az is kitűnik, hogy az öt kiegyezés során az érintett felek egy része mindig számottevő engedményekre, sőt nem ritkán lemondásokra kényszerült. A Habsburg-udvarnak például 1608-ban – Közép-Európában szinte egyedülálló módon – a vallásszabadság törvényi becikkelyezését is el kellett fogadnia a pozsonyi országgyűlésen.[23] Az 1622. évi soproni kiegyezéstől kezdve pedig a rendi kiváltságokat garantáló koronázási hitleveleket (diploma inaugurale) is törvénybe kellett iktatni, ami azután egészen a 19. századig bevett szokás maradt.[24] Figyelemre méltó jelenség továbbá az is, hogy mind az öt kiegyezés egyúttal magyar uralkodókoronázással (1608: II. Mátyás, 1622: Gonzaga Eleonóra királyné, 1647: IV. Ferdinánd, 1681: Pfalz-Neuburgi Eleonóra Magdolna Terézia királyné, 1712: III. Károly) is együtt járt, ami szintén a rendek pozícióinak kedvezett.
A magyar rendek a háborús állapotok és a gyakori kompromisszumkényszer ellenére is eredményesen használták ki az erdélyi fejedelmek hadjáratait saját hatalmi pozícióik és előjogaik megőrzésére. Természetesen azonban nem korlátlanul. Ezt jól jelzi például, hogy miután 1622 nyarán Sopronban a számukra igen kedvező második kompromisszumot megkötötték a bécsi udvarral, Bethlen Gábor két újabb magyarországi hadjáratát (1623–1624, 1626) – amelyekben már tekintélyes számú török–tatár segédcsapatok is részt vettek – nem támogatták, noha lehetőségük lett volna rá. Főleg azért nem, mert nem akarták újabb polgárháborúba sodorni az országot azután, hogy 1622 nyarán megerősítést nyertek az ország irányításában betöltött pozícióik, kiváltságaik és vallásszabadságuk. Kiemelendő ugyanis, hogy a rendi felkelések mind az öt szakítás alkalmával országos bel- és polgárháborúkká is váltak. Hosszabb távon pedig – hatalmas pusztítással együttjárva – éppen e mozgalmak termelték ki az újabb felkelésekben részt vevő, fegyverforgatásban jártás elemeket.[25]
Örök vesztesek vagy örök nyertesek?
Külön figyelmet érdemel, hogy a kompromisszumokat a bécsi udvarral és egymással megkötő magyar politikai csoportok vezetői általában minden esetben kifejezett nyertesei voltak a kiegyezéseknek. Ez gyakran attól függetlenül is így történt, hogy az udvarral szembeni rendi felkelések vezetői vagy éppen a felkelők elkötelezett ellenfelei voltak. A Habsburgok ellen harcoló Bocskai István egyik legfőbb tanácsadója (Illésházy István) az 1608 őszi első kiegyezéskor a pozsonyi országgyűlésen, Bethlen Gábor főkapitánya (Thurzó Szaniszló) pedig az 1622 nyári diétán, a második kompromisszum alkalmával Sopronban lett nádor, azaz a Magyar Királyság világi elitjének vezetője.
A magyarországi hatalmi válságok és szakítások, majd a kiegyezések és kompromisszumkötések sokarcúságát mi sem jelzi jobban, mint hogy a nádori poszton a gyorsan elhunyt Illésházyt 1609-ben már az a Thurzó György követte, aki – evangélikus vallása dacára – Bocskai egyik legfőbb fegyveres ellensége volt. Sőt, 1625-ben az evangélikus Thurzó Szaniszló utódja sem lett más, mint Bethlen Gábor egyik legfőbb magyarországi riválisa, a katolikus Esterházy Miklós.[26] Az 1711. májusi szatmári megegyezés egyik aláírója, Károlyi Sándor kuruc generális is hamarosan (1712) császári altábornagyi és magyar grófi címet kapott. Sőt, egy évtizeddel később, 1723-tól egészen haláláig (1743) a Magyar Királyi Helytartótanács tanácsosa volt, azaz fontos szerepet játszott a 18. századi Magyarország újjászületésében és új berendezésében.[27]
Mindezek érzékletesen jelzik, hogy a bécsi Hofburg számára is igen fontos kiegyezéseket tető alá hozó magyar politikusokat a hosszú 17. században a Habsburg-udvar igyekezett széleskörűen jutalmazni, illetve tetemes háborús káraikért kárpótolni. Ugyanakkor a törvényes uralkodóval akár éveken át fegyveresen harcolók esetében is csupán az 1670. évi főúri összeesküvést követte megtorlás.
A kiegyezés-sorozat mindannyiszor garantálta a rendek szabadságjogait, és kisebb-nagyobb mértékben még a vallásszabadságot is. Emellett biztosította a magyar politikai elit meghatározó részvételét Magyarország belpolitikájának, közigazgatásának és igazságszolgáltatásának irányításában; a hadügyekből azonban a rendek a 18. század elejére túlnyomórészt kiszorultak.[28] Mindezeknek köszönhetően a 17–18. századi közép-európai Habsburg Monarchiában a Magyar Királyság bírt az egyik, ha nem a legerősebb rendiséggel,[29] az abszolutizmus pedig a Lajtától keletre nem volt bevezethető.[30] Ennek ellenére a kompromisszumok bécsi udvar számára is majd mindig kiemelkedő jelentőséggel bírtak, hiszen biztosították a monarchiában Magyarország viszonylag stabil helyét.
[1] A tanulmány az MTA BTK TTI „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport által elnyert Lendületi II. kutatási projekt (2012–2017) támogatásával készült. Az írás bővebb változata a Történelmi Szemle 2015. évi 1. számának 51–65. oldalain olvasható.
[2] Mód Aladár: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. Szikra Könyvkiadó, 7. jav. bőv. kiad. Bp., 1954., ill. cseh nyelvű kiadása: Uő: 400 let bojů za nezávislost Maďarska. Státní nakladatelství politické literatury, Praha, 1955.
[3] Steven Bela Vardy: Modern Hungarian Historiography. East European Monographs–Columbia University Press, Boulder–New York, 1976. (East European Monographs XVI.) 43–46., 121–128.; Gunst Péter: A magyar történetírás története. Csokonai Kiadó, Debrecen, 2000. (Történelmi Kézikönyvtár) 139–273.; Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19–20. században – nemzetközi kitekintéssel. Osiris Kiadó, Bp., 2011. passim.
[4] András Gerő: Heroes’ Square – Budapest. Hungary’s History in Stone and Bronze. Corvina, Bp., 1990. 30–33.
[5] Minderre újabban lásd az alábbi két friss tanulmánykötet eredményeit: The European Tributary States of the Ottoman Empire in the Sixteenth and Seventeenth Centuries. Ed. Gábor Kármán–Lovro Kunčević. Brill, Leiden–Boston, 2013. (The Ottoman Empire and its Heritage 53.); Europe and the ’Ottoman World’. Exchanges and Conflicts (Sixteenth to Seventeenth Centuries). Ed. Gábor Kármán–Radu G. Păun. The Isis Press, Istanbul, 2013., ill. magyar nyelven újabban Bethlen Gábor kapcsán: Papp Sándor: Bethlen Gábor, a Magyar Királyság és a Porta (1619–1621). Századok 145. (2011) 915–973.; ill. II. Rákóczi György apropóján B. Szabó János–Sudár Balázs: „Independens fejedelem az Portán kívül”. II. Rákóczi György oszmán kapcsolatai. Esettanulmány az Erdélyi Fejedelemség és az Oszmán Birodalom viszonyának történetéhez (1–2. rész). Századok 146. (2012) 5. sz. 1015–1048. és 147. (2013) 4. sz. 931–999., valamint Papp Sándor: Muszlim és keresztény közösségek, egyházak és államok autonóm rendszerei az Oszmán Birodalomban. Keletkutatás (2011) Tavaszi szám, 25–72.
[6] Rákóczi függetlenségi háborújának hatalmas irodalmára lásd legutóbbi bibliográfiáját: A Rákóczi-szabadságharc. Szerk. R. Várkonyi Ágnes–Kis Domokos Dániel. Osiris Kiadó, Bp., 2004. (Nemzet és emlékezet sorozat) 774–807
[7] R[obert] J[ohn] W[eston] Evans: The Making of the Habsburg Monarchy 1550–1700. An Interpretation. Oxford University Press-Clarendon Press, Oxford–New York, 1979. 235–274., ill. újabb német kiadása Uő: Das Werden der Habsburgermonarchie 1550–1700. Gesellschaft, Kultur, Institutionen. 2. Aufl. Böhlau, Wien–Köln–Graz, 1989. (Forschungen zur Geschichte des Donauraumes 6.) 177–201.: „Ungarn: Beschränkte Zurückweisung” című alfejezet. Hasonló szemlélet mondható el újabban az osztrák Thomas Winkelbauer 16–17. századi Habsburg Monarchia-története (2003) és a francia Jean Bérenger magyar kora újkor-történeti összefoglalója (2010) kapcsán is.
[8] Erre az új koncepcióra egy nemrég megjelent népszerűsítő összegzésben a teljes történeti Magyarország korszakbeli fejlődésére is véleményem szerint érzékletesen alkalmazható romlás és megújulás kifejezésekkel próbáltam utalni. Vö. Pálffy Géza: Romlás és megújulás 1606–1703. Kossuth Kiadó, Bp., 2009. (Magyarország története 10.)
[9] Poór János: A kompromisszumok kora. ADAMS kiadó, Bp., 1992.
[10] Gustav Bayerle: The Compromise at Zsitvatorok. Archivum Ottomanicum 6. (1980) 5–53.; Adam Freiherrn zu Herbersteins Gesandtschaftsreise nach Konstantinopel. Ein Beitrag zum Frieden von Zsitvatorok (1606). Hrsg. Karl Nehring. Oldenbourg, München, 1983. (Südosteuropäische Arbeiten 78.); Karl Nehring: Magyarország és a zsitvatoroki szerződés (1605–1609). Századok 120. (1986) 3–50.; ill. újabban „Frigy és békesség legyen…” A bécsi és a zsitvatoroki béke. Szerk. Papp Klára–Jeney-Tóth Annamária. Debreceni Egyetem Történelmi Intézete–Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat, Debrecen, 2006. (A Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója VIII.), valamint Pálffy Géza: Győztes szabadságharc vagy egy sokféle sikert hozó felkelés? A magyar királysági rendek és Bocskai István mozgalma (1604–1608). Magyar Történelmi Társulat, Bp., 2009. (Századok Füzetek 3.) 48–66.
[11] Egészen frissen Egy új együttműködés kezdete. Az 1622. évi soproni koronázó országgyűlés. Szerk. Dominkovits Péter–Katona Csaba. Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára–Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Sopron–Bp., 2014. (Annales Archivi Soproniensis 1.)
[12] A linzi béke okirattára. Kiad. Szilágyi Sándor. Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1885.
[13] Az 1646–1647. évi tárgyalásokra a régebbi irodalomból lásd Zsilinszky Mihály: A linczi békekötés és az 1647-ki vallásügyi törvénycikkek története. Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Bp., 1890.; Tusor Péter: Nemesi és polgári érdekérvényesítési törekvések a katolikusok és reformátusok kassai recepta religióvá válásában (A Magyar Tanács és a vallásügy 1648-ban.) Magyar egyháztörténeti vázlatok 10. (1998) 5–26.; Péter Katalin: A protestáns vallásszabadságért folyó harc az 1646-1647. évi országgyűlésen. Egyháztörténeti szemle 7. (2006) 2. sz. = http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/pk-protvallszab.htm (a letöltés ideje 2014. október 10.) A diéta forrásanyagának kiadásán Bessenyei József dolgozik.
[14] Thököly Imre mozgalmára nemrég új szemléletben (további bőséges irodalommal) világít rá: Varga J. János: Válaszúton. Thököly Imre és Magyarország 1682–1684-ben. História–MTA Történettudományi Intézet, Bp., 2007. (História könyvtár: Monográfiák 23.); Gróf Imrich Thököly a jeho povstanie / Thököly Imre gróf és felkelése. Ed. Peter Kónya. Vydavateľstvo Prešovskej univerzity, Prešov, 2009., ill. lásd még a Hadtörténelmi Közlemények 118. (2005) 3. számának tanulmányait.
[15] Zsilinszky Mihály: Az 1681-ki soproni országgyűlés történetéhez. Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1883. (Értekezések a történeti tudományok köréből XI/2.); Németh Sándor: Az 1681. évi országgyűlés. Élet Nyomda, Bp., 1915; Jean Bérenger: Les «Gravamina». Remontrances des diètes de Hongrie de 1655 a 1681. Presses universitaires de France, Paris 1973. (Recherches sur les fondements du droit d’Etat au XVIIe siècle. Publications de la Sorbonne, Séries «Documents» 23.) 269–319.
[16] A Wesselényi-féle mozgalomra a legfontosabb összegzések: Pauler Gyula: Wesselényi Ferenc nádor és társainak összeesküvése. 1–2. köt. Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1876.; Benczédi László: Rendiség, abszolutizmus és centralizáció a XVII. század végi Magyarországon (1664–1685). Akadémiai Kiadó, Bp., 1990. (Értekezések a történeti tudományok köréből, Új sorozat 91.); R. Várkonyi Ágnes: A Wesselényi szervezkedés történetéhez 1664–1671. In: Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Szerk. Fodor Pál–Pálffy Géza–Tóth István György. MTA TKI Gazdaság- és Társadalomtörténeti Kutatócsoportja, Bp., 2003. (Gazdaság- és társadalomtörténeti kötetek 2.) 423–460., ill. a horvát irodalomból: Anđelko Mijatović: Zrinsko-Frankopanska urota. 2. kiad. Alfa, Zagreb, 1999., ill. az 1664. évi vasvári béke sorsdöntő szerepére egészen frissen: Tusor Péter: A prímás, a bán és a bécsi udvar (1663–1664). Történelmi Szemle 57 (2015) 219–249.
[17] A szatmári békére és megegyezés jellegére további bőséges irodalommal lásd: A szatmári béke története és okirattára. Közzétette, bev., jegyz. Lukinich Imre. Magyar Történelmi Társulat, Bp., 1925. (Magyarország újabbkori történetének forrásai; Hivatalos iratok és levelek); R. Várkonyi Ágnes: „Ad pacem universalem”. (A szatmári béke nemzetközi előzményeiről). Századok 114. (1980) 165–197.; Bánkúti Imre: A szatmári béke. Akadémiai Kiadó, Bp., 1981. (Sorsdöntő történelmi napok 6.), valamint friss szemléletben legújabban a Századok 146. (2012) 4. számának tanulmányait.
[18] Az utóbbi monografikus feldolgozásán Kalmár János dolgozik. Vö. még ugyancsak frissen András Forgó: Zu den Möglichkeiten und Grenzen ständisch-politischer Handlungsfähigkeit – Das Beispiel des Herrschaftsantritts Karls VI. im Königreich Ungarn. In: Wiener Archivforschungen. Festschrift für den ungarischen Archivdelegierten in Wien, István Fazekas. Hrsg. Zsuzsanna Cziráki–Anna Fundárková–Orsolya Manhercz–Zsuzsanna Peres–Márta Vajnági. Ungarisches Nationalarchiv – Institut für Ungarische Geschichtsforschung in Wien, Wien, 2014. (Publikationen der ungarischen Geschichtsforschung in Wien Bd. X.) 263–269.
[19] Mindezekre lásd Pálffy Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században. 2. kiad. Bp., 2015. (Magyar Történelmi Emlékek, Értekezések),passim.
[20] Erről nemrég részletesen szóltam: Pálffy Géza: Örök vesztesek avagy örök nyertesek? Felkelések a kora újkori Magyarországon és Erdélyben. In: A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére. Szerk. Baráth Magdolna–Molnár Antal. Magyar Országos Levéltár et al., Bp.–Győr, 2012. 283–299., főként 284–286.
[21] A Magyar Királyság dualisztikus kormányzásának sémáját lásd Pálffy G.: A Magyar Királyság i. m. 416.: 4. ábra és színes formában: Pálffy Géza: A három részre szakadt ország 1526–1606. Kossuth Kiadó, Bp., 2009. (Magyarország története 9.) 31., valamint a 17–18. század fordulójára főként a központi igazgatásra koncentrálva Oross András: A Magyar Királyság törökellenes határvédelmi rendszerének felszámolása és átszervezése, Szentpétery Imre Történettudományi Alapítvány, Bp., 2013. (Fons Könyvek 4.) 289.
[22] Mind a mai napig alapvető: Zsilinszky Mihály: A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai a reformátiótól kezdve. 1–4. köt. [1526–1712] Magyarországi Protestánsegylet, Bp., 1880–1897.
[23] Magyar törvénytár. (Corpus Juris Hungarici)–1657. törvényczikkek. Magy. jegyz. Márkus Dezső. Franklin-Társulat, Bp., 1900. 8–9., ill. újabban Tusor Péter: Az 1608. évi magyar törvények a római inkvizíció előtt. II. Mátyás kiközösítése. Aetas (2004) 4. sz. 89–105.; Péter Katalin: A vallásügy a bécsi béketárgyalásokon. In: „Frigy és békesség legyen…” i. m. 171–175.
[24] Magyar törvénytár. 1608–1657. törvényczikkek i. m. 174–183.: 1622. évi 2. törvénycikk, vö. Gustav Turba: Geschichte des Thronfolgerechtes in allen habsburgischen Ländern bis zur pragmatischen Sanktion Kaiser Karls VI, 1156 bis 1732. Fromme, Wien 1903. 353–354. és Csekey István: A magyar trónöröklési jog. Athenaeum, Bp., 1917. 99–102.
[25] Ezen új szemléletben próbáltam nemrég a 17. századi magyar társadalomfejlődést összegezni: Pálffy G.: Romlás és megújulás i. m. 7–25. és 50–58.
[26] Fallenbüchl Zoltán: Magyarország főméltóságai 1526–1648. Maecenas, Bp., 70.
[27] Kovács Ágnes: Károlyi Sándor. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1988. (Magyar História: Életrajzok); Heckenast Gusztáv: Ki kicsoda a Rákóczi-szabadságharcban? Életrajzi adattár. Sajtó alá rend., kieg., bev. Mészáros Kálmán. História–MTA Történettudományi Intézete, Bp., 2005 (História könyvtár: Kronológiák, adattárak 8.) 220–221., ill. legújabban a régi irodalmat is összegezve: Kovács Ágnes: Károlyi Sándor és Pálffy János a szatmári megegyezésért. Századok 146. (2012) 853–865.
[28] Zachar József: Habsburg-uralom, állandó hadsereg és magyarság 1683–1792. Zrínyi Kiadó, Bp., 2004.; Oross, A.: Magyar Királyság i. m.
[29] Joachim Bahlcke: Hungaria eliberata? Zum Zusammenstoß von altständischer Libertät und monarchischer Autorität in Ungarn an der Wende vom 17. zum 18. Jahrhundert. In: Die Habsburgermonarchie 1620 bis 1740. Leistungen und Grenzen des Absolutismusparadigmas. Hrsg. Petr Maťa–Thomas Winkelbauer. Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 2006. (Forschungen zur Geschichte und Kultur des östlichen Mitteleuropa 24.) 301–315.; Jean Bérenger–Kecskeméti Károly: Országgyűlés és parlamenti élet Magyarországon 1608–1918. Napvilág Kiadó, Bp., 2008.; a 18. századra: H. Balázs Éva: Bécs és Pest-Buda a régi századvégen 1765–1800. Magvető, Bp., 1987.; R[obert] J[ohn] W[eston] Evans: Austria, Hungary, and the Habsburgs. Essays on Central Europe, c. 1683–1867. Oxford University Press, Oxford–New York, 2006.; Szijártó M. István: A diéta. A magyar rendek és az országgyűlés 1708–1792. 2. jav. kiad. Balaton Akadémia, Keszthely, 2010. passim.
[30] Erről nemrég egy német dolgozatban szóltam: Géza Pálffy: Zentralisierung und Lokalverwaltung. Die Schwierigkeiten des Absolutismus in Ungarn von 1526 bis zur Mitte des 17. Jahrhunderts. In: Die Habsburgermonarchie 1620 bis 1740, i. m. 279–299.
