Amikor a múlt eseményeit, szereplőit akarjuk értékelni, két feladatunk van:
1. A történeti elemzés, melynek során összegyűjtjük a rendelkezésünkre álló tényeket, s megpróbáljuk rekonstruálni az események menetét, a résztvevők cselekedeteinek indítékait.
2. Az erkölcsi, világnézeti alapon álló ítéletalkotás, melynek során kialakítjuk saját véleményünket az adott történelmi eseményről, személyekről.
A történeti elemzés inkább igényel tárgyilagosságot: körültekintő adatgyűjtést és a múlt megértéséhez szükséges empátiát. Az ítéletalkotás azonban már vállaltan szubjektív: személyes vélemény, amely jelentősen függ az ítéletalkotó személy világlátásától, habitusától. Éppen ezért racionálisan vitatkozni a történeti elemzésről érdemes. (Egyes történészek kimondottan csak azt is tekintik feladatuknak, hogy a történeti elemzést végezzék el, s az ítéletalkotást rábízzák a közönségre.)
Fontos irányelv azonban, hogy ne essünk az anakronizmus csapdájába. Csak akkor járunk el ugyanis korrekt módon a múlt eseményeivel és személyeivel szemben, ha nem az utókor mindentudásával kérjük számon őket. …
„1916-17 időszakában úgy látszott, hogy a háború soha nem fog véget érni. […] Határozottan a háború ellen voltunk, anélkül azonban, hogy az utópisztikus pacifizmus hajlékony redőibe bújtunk volna. … ” A legismertebb dadaista művész, Tristan Tzara vallomása [ez] az új művészeti irányzat születéséről. A dadaisták a háború értelmetlenségét akarták visszatükrözni műveikkel. … Érdemes belegondolni, milyen hatásos lehetett a háborús propaganda: még a háborútól megcsömörlött művész is mentegetőzik, hogy ő nem pacifista!
„Bajtársaim! Nagy pillanatokat élünk, a magyar szabadság, a magyar függetlenség és a béke örömnapját. Örülök, ha a tisztek megéljeneznek akkor, amikor azt mondom, hogy béke. Igenis béke! Mi eddig híven teljesítettük kötelességünket, kint a harctéren szenvedtünk, küzdöttünk, borzalmakat álltunk ki, melyekről embereknek, akik nem voltak kint, fogalmuk sincs. Mindezt lelkesedéssel, nagy önmegtagadással cselekedtük, mert azt hittük, hogy azok az ideálok, amelyekért küzdöttünk, megérdemelték ezt.
Uraim! Én mint az önök felelős hadügyminisztere jelentem itt ki, hogy azok az ideálok hamisak voltak. Azok az ideálok megbuktak az egész eddigi rendszerrel együtt. Új világrend alakult ki. Ebben az új Magyarországban is szükség van fegyelemre. Fegyelmet kérek, követelek, ezt minden eszközzel fenn is fogom tartani.
Minket le nem vertek, mi győztünk, a nép győzött. Leverve az a hamis rendszer lett, amely minket ebbe a háborúba belekényszerített. Amikor az oroszokat levertük, amikor tehát nemzeti védelemről sem lehetett már beszélni, még akkor is tovább kellett küzdenünk imperialista, militarista, egoista célokért. A régi hamis ideálok azonban összeomlottak, mert agyagból voltak, külső, sallangos jelszavakkal voltak csak felcifrázva. Mi ebből a háborúból azt a tanulságot merítettük, hogy csak egy örök igazság van: a felebaráti szeretet igazsága, a népek egymás közötti szeretetének igazsága. Amint a lövészárkokban nincsen különbség magyar, olasz vagy francia között, az mind szenved, borzalmakat áll ki, és egymást sajnálja, hogy még mindig kint kell lenniük.
De én azt merem mondani, hogy boldogok lehetünk, hogy ez a háború ilyen sokáig tartott. Igen, ennek sokáig kellett tartania, hiszen ezer évek tradícióit, ezer évek szolgaságát, ezer évek zsarnokságát kellett rombadönteni. Ehhez ötéves háború kellett, ehhez ezer és ezer halál kellett, hogy egy új győzelmes élet támadjon fel belőle. Ez az új, győzelmes élet a pacifizmus jegyében születik meg. Mielőtt kivenném önöktől az esküt az új, független Magyarországra, egy másik esküt kérek önöktől. Arra esküdjenek meg önök, tisztek, akik eddig a háború lelkes zászlótartói voltak, hogy ezentúl a békének még lelkesebb munkásai lesznek. Esküdjenek meg arra, hogy gyermekeiket olyan szellemben fogják nevelni, hogy ezentúl minden háborúnak a lehetősége is ki legyen zárva.
… az emberiség került ki győztesen ebből a háborúból, nem az antant, hanem az emberiség. Ezzel a jelszóval győzni fogunk a béketárgyaláson is, ez a mi hatalmas fegyverünk. Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni! Fegyvert többé szolgálaton kívül nem viselünk, se a tisztek, se a legénység!”
Az őszirózsás forradalom nyomán alakult Károlyi-kormány fő feladatának tekintette a tüntetéseken is követelt béke megteremtését. E szellemben hangzott el az új hadügyminiszter, Linder Béla első miniszteri beszéde, amit az új kormányra felesküdő katonatiszteknek mondott 1918. november 2-án. Linder Béla egyébként egy tüzér ezred parancsnokaként három évig harcolt az olasz fronton, ahonnan súlyos sérüléssel és több kitüntetéssel tért vissza.
Mit árul el az, hogy a beszédben időnként tegezik, máskor pedig magázzák a közönséget? Érthető-e ha többéves frontszolgálat után valaki nem akar több háborút? Meglepő-e, hogy a békekötés jelszavával hatalomra került Károlyi-kormány fontos értéknek tartotta a pacifizmust? Kiket tartott felelősnek Linder a háborús vereségért? Miben reménykedett a jövőt és a jövendő békét illetően? Megalapozott volt-e Linder optimizmusa, amidőn a súlyos háború után egy nagyvonalú békét remélt?
Érdemes összehasonlítani Lindernek a kultúráról mondott szavait az 1920-as évek oktatási miniszterének, Klebelsberg Kunónak az elképzeléseivel: „ne feledjük, hogy a magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá.”
Wilson elnök fontos alapelvnek tartotta a népek önrendelkezési jogát, mert ettől remélte a béke hosszú távú megőrzését, az etnikai konfliktusok elsimítását.
„Az egyik [tévedés] az a primitív, de még a történetírásban is elterjedt nézet, hogy a wilsonizmus puszta blöff volt, Károlyi pedig naiv dilettáns, aki megette a maszlagot. Akik így gondolkodnak, elfelejtik, hogy «a lét határozza meg a tudatot», és éppen a társadalmi lét döntő kérdéseiben a pártok és osztályok érdekeikből, nem pedig ismereteikből indulnak ki. A kapitalista nem hisz a szocializmusban, a hadvezér nem hisz az ellenség győzelmében, nem azért mert nem lehetnek «hite» ellen szóló ismeretei: hanem azért, mert hite helyzetéhez tartozik, és azzal szűnik meg. A magyar uralkodó osztályok nem azért hittek a területi integritásban, mert nem hallottak, mondjuk a római birodalom pusztulásáról – tudtak uralmuk megszűnésének lehetőségéről, de nem érdekelte őket ez a lehetőség, mert mint politikai osztály a fennálló rendhez kötődtek. Károlyi magyar 48-as politikus volt, tehát hitt a területi integritásban. Ezzel a hitével csak akkor tudott leszámolni, amikor megszűnt 48-as és általában nemzeti-polgári politikus lenni. Miután 1917-1918-ban Károlyi számára nem az a kérdés: fennmarad-e a területi integritás, hanem az; hogyan maradhat fenn, gondolkodását ebből a szemszögből kell vizsgálnunk. A német győzelemben nem hitt, az antant «hagyományos» területi változtatásokra törekvő hadicéljainak legalább egy részével tisztában volt; a világforradalmat, az orosz forradalom továbbterjedését nem kívánta; maradt tehát Wilson, vagyis a Népszövetség által összetartott demokratikus kapitalizmus világrendszere.
Károlyi messzebbre látott osztályánál, megérezve, hogy ez a kapitalista fejlődés fő iránya, felismerve Amerika növekvő jelentőségét, s azt is, hogy az amerikai imperializmus lényege nem a területszerzés vagy a meghódított területek kirablása á la II. Vilmos, hanem a gazdasági-politikai expanzió (amit kisebb rossznak vagy éppen előnyösnek tekintett a Monarchia számára). Tévedett, amikor elhitette magával, hogy a wilsonizmus az amerikai politika, és nem látta előre, hogy a háború befejezése után egy évtizedre más politika kerülhet előtérbe; tévedett, amikor nem látta előre, hogy Amerika éppen mert nem érdekelt az európai területi kérdésekben, a döntést végül is át fogja engedni európai szövetségeseinek.” Részlet Hajdu Tibor: Károlyi Mihály című életrajzából (1978)
A Károlyi-kormány nem csak háborúzni nem akart tovább, de azt sem akarta, hogy a katonák fegyvereikkel térjenek haza. Ezzel akarták elejét venni a lincseléseknek, fosztogatásoknak, merényleteknek, puccsoknak és egy esetleges polgárháborúnak. Az orosz és német példa ismeretében megalapozottnak tekinthetőek-e a Károlyi-kormány félelmei?
Érdemes elolvasni Hajdu Tibor rövid, lényegre törő írását, melyben Linder Béla (és Pogány József) hadügyminiszterségét és további életútját foglalta össze a História című történelmi ismeretterjesztő magazin hasábjain 2008-ban.
Az eredeti írás dátuma „A tankönyvön túl” blogon: 2015. november 13.
