Bővebben:
Az 1930-as évek második felében a szociáldemokraták támogatottságának visszaesése és a nemzetiszocialista pártok megerősödése – legalábbis a nem demokratikus választások eredményei alapján – párhuzamosan zajlott. Az időbeli párhuzamosság azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy a szélsőjobboldal megerősödésének egyetlen vagy fő oka a korábbi szociáldemokraták átszavazása lenne. Az 1930-as évek új szélsőjobboldali mozgalmaiban kezdettől fogva meghatározó volt az agrárnépesség szerepe, és ez a támogatói bázis kibővülésekor is így maradt. Ha csak a nyilas és hasonló pártok munkásbázisát nézzük, akkor is egyértelmű, hogy az egy összetettebb folyamat révén állt össze. Ebben a korábbi baloldaliak átallása, átszavazása mellett két másik tényező is fontos szerepet játszott.
Először is érdemes figyelembe venni a generációs váltás jelenségét. Azaz, hogy a szélsőjobboldal támogatóinak egy részét olyan fiatalabb munkások alkották, akik addig pártkötődéssel nem rendelkeztek, korábban nem szavaz(hat)tak.
Másodszor a szélsőjobboldal a hagyományos jobboldali pártok munkásszavazóinak egy jó részét is elhódította. Sokszor adottnak veszik, hogy a Horthy-korban a(z ipari) munkásság alapvetően a szociáldemokratákat támogatta a 1930-as évek közepéig, ez azonban nem így van. Bár akkor a szociáldemokrata párt tényleg munkáspárt volt, a hagyományos jobboldali pártoknak (például a keresztény pártoknak és a kormánypártoknak) is komoly szavazóbázisuk volt a munkásság körében. Főleg a közszférában, az állami vagy önkormányzati vállalatok és intézmények dolgozói között, ahol a baloldali (benne a szakszervezeti) mozgalmi tevékenységet erőteljesen korlátozták (lásd a Bethlen–Peyer-paktumot), és ahol az alkalmazottak a jobboldalt támogatták részben a különleges helyzetük (biztosabb munkahely, különböző juttatások, például lakás biztosítása), részben a munkahelyi vezetés által közvetített elvárások miatt. E jelenségre jó példa egy különleges fővárosi, akkor kőbányai szavazókör, amely egyedül a Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak (MÁVAG) kolóniájából állt. A döntően gyári munkások lakta területen a szociáldemokrata párt csak a szavazatok 23%-át szerezte meg, míg a jobboldali pártok 71%-ot kaptak 1930-ban. (Viszonyításul: akkor Angyalföldön, a leginkább „klasszikus” munkáskerületben volt olyan szavazókör, ahol a szociáldemokraták 60%-ot értek el).
Az 1939-es budapesti választási eredmények alapján egyértelmű, hogy az új szélsőjobboldal a magánüzemek munkásai körében a szociáldemokraták, az állami és fővárosi alkalmazottak esetében a hagyományos jobboldal komoly vetélytársává tudott válni. Az új szélsőjobb munkásbázisának egy jelentős része tehát olyan szavazói rétegekből állt, amelyre korábban a hagyományos jobboldal gyakorolt befolyást.
Ignácz Károly
2015. december 10.
