Ignácz Károly: Választói magatartás 1939-ben és 1945-ben – lehetséges-e az összehasonlítás?

1939 és 1945: a 20. század két különleges parlamenti választásának dátuma Magyarországon. Az első leginkább a nemzetiszocialista típusú pártok, mint például a nyilasok sikere miatt nevezetes, míg 1945 jelentőségét a szabad és demokratikus volta adja. A két időpont között ugyan csak hat év telt el, de köztük ott a háború, a vereség, majd annak nyomán az 1945-ös radikális rendszerváltás, így elvileg szinte egy világ választja el őket egymástól.

Mindezek ellenére az értelmiségi és politikai közbeszédben is lehet olvasni egyértelmű hasonlóságokról e két választás kapcsán. A leginkább „köztudott” dolognak a nyilas–kommunista szavazótábor hasonlóságának, sőt azonosságának hipotézise számít. Tőkéczki László szerint például „a nyilas szavazatok ekkor, 1939-ben 17 százalékot jelentettek. Ugyanannyit, mint pár év múlva, 1945-ben a kommunista szavazatok (tán nem véletlenül). […] Bár a 17 százalék azt mutatta – akkor és később is –, hogy az országnak tényleg volt egy elég nagy csőcseléke is”.[1] Szakszerűbbnek látszó formában fejtette ki a hasonlóság tézisét Tölgyessy Péter a 2010-es választásokat értékelve, egyben szándéka szerint egy nagy ívű folyamatra rámutatva: szerinte akkor a Jobbik azokon a helyeken szerepelt a legjobban a választáson, ahol 1939-ben a rendszertagadó nyilaskeresztes párt, majd 1945-ben a kommunista párt.[2]

A „Kire szavaztak a korábbi nyilasok?” azonban nem mai kérdésfelvetés, már 1945-ben éles politikai-ideológiai vita tárgya volt. Az akkori kisgazda politikusok azt hirdették, hogy a kommunisták sok nyilas szavazatot kaptak, míg a kommunisták arra hivatkoztak, hogy a reakciósok és nyilasok támogatásával tudott az FKGP abszolút többséget szerezni. Mindez akkori összegfonódott az ún. „kisnyilasok” felmentésének és befogadásának kérdésével, ami ma is sok történészi leírásban szerepel mint fontos jelenség. Az ezt igazoló hivatkozások azonban gyakran féloldalasak, amire jó példa Böhm Vilmos 1948–1949-ben írt emlékiratának felhasználása. A szociáldemokrata politikus sokat foglalkozik azzal, hogy a kommunisták hogyan és miért tűrték meg soraik között a kisnyilasokat. Az őt idéző történészek viszont már nem szokták említeni a témához tartozó más állításait. Böhm ugyanis a szociáldemokrata bázis érthető felmagasztalása mellett a többi pártot erősen kritizálja, pl.: „a reakciós és nyilas tábor a kisgazdák zászlója alatt keresett menedéket – amennyiben, mint »kisnyilasok«, nem a kommunista táborban helyezkedett el”, vagy „a Nemzeti Parasztpártban a nyilas kisparasztság antiszemita, kispolgári demagógiára hajlamosabb része tömörült”.[3] Sőt, akár vehetjük Szálasi Ferencnek az 1945. november 4-i választás napján készült naplóbejegyzését, ahol ezt írja: „Meggyőződésem, hogy a választásoknál a Hungarista Mozgalom tagjai és a vele rokonszenvezők óriási tömege ugyancsak részt vett. Éspedig a parasztságunk és a középosztályunk hatalmas többsége a kisgazdapártban, munkásaink és szegény testvéreink tömege a marxista pártokat duzzasztotta fel.” Majd Szálasi kifejti, még az eredmények ismerete előtt, hogy a hungarista tömegeknek köszönhetően a kisgazdapárt abszolút többséget fog szerezni, hacsak a kommunistákra szavazó volt nyilasok száma ezt meg nem akadályozza.[4] Természetesen nem azért idézem Szálasit, de még Böhmöt sem, mert ez lenne az igazság. Ellenkezőleg, amellett érvelek, hogy az ehhez hasonló politikai megnyilatkozásokat és visszaemlékezéseket arra kellene használni, amire valók, azaz a korabeli politikai beszédmód leírására. Nem pedig azokból egyes, a felhasználónak tetsző elemeket, megállapításokat tényként kezelni, és további vizsgálatok nélkül azokat úgy értelmezni, mint meghatározó vagy kizárólagos társadalomtörténeti jelenségek.

Hogyan lehet akkor szakszerűen, kritikailag elemezni a kortársak által érzékelt, különböző társadalmi jelenségeket, konkrétan a választási magatartásmintákat? Egy tudományos vizsgálatnál mielőtt nekiesnék az eredmények összevetésének, tisztázni kell az alapvető módszertani kérdést: összehasonlítható-e egyáltalán a két választás? És itt rögtön komoly problémák merülnek fel. Ugyanis esetünkben egy nem demokratikus választás eredményeit kellene összevetni egy alapvetően szabad és demokratikus választáséval.[5] Milyen gyakorlati problémákat okoz a két összehasonlítandó választás eltérő jellege? Vegyük először a választójogosultak kérdését. 1939-ben a listás szavazásra jogosultak száma is kevesebb volt, mint 2,8 millió – és ebből még le kell vonni az akkori zsidótörvénnyel kizártak kb. 100 ezres tömegét. 1945-ben viszont már közel 5,2 millió választópolgár volt.[6] Ha ehhez hozzávesszük, hogy a köztes háborús hat évben mennyien haltak meg, hagyták el önszántukból vagy kényszer hatására az országot, voltak még 1945-ben külföldön, akkor valószínűsíthetjük, hogy a 1945-ös választók többsége új volt abban az értelemben, hogy 1939-ben még nem szavaz(hat)ott. A szavazók tábora tehát jelentősen átalakult, amire jó példa a nemi arányok megváltozása: míg 1939-ben a férfi jogosultak dominanciája érvényesült, addig a háborút követő választáson már női többség volt a szavazók körében.

Mindezek miatt alapvetően illuzórikusak azok az elképzelések, amelyek megpróbálják megmondani, hogy konkrét 1939-es választók, nyilasokra szavazók vagy mások, kire adták a voksukat 1945-ben. A titkos választások eredményeinek vizsgálatánál nincs olyan módszer, amellyel a régi és az új szavazókat el lehetne különíteni egymástól, és 1945-ben közvélemény-kutatás sem készült arról, hogy ki hogyan szavazott korábban. Azaz nincs rá forrásunk, hogy megállapítsuk: az egyes pártok táborában mekkora súlyt képviseltek az új és a régi szavazók. Ha például a kommunista pártot nézzük: 800 ezer szavazatot kapott, miközben 2,5 milliót jóval meghaladta az új választók száma, azaz könnyen elképzelhető, hogy a kommunistákra szavazók túlnyomó többsége olyan személy volt, aki 1939-ben még nem voksolhatott – természetesen ezt nem tudhatjuk: sem a bizonyítására, sem a megcáfolására nincsenek tudományos eszközeink.

A korábbi nyilas szavazók esetében ráadásul hangsúlyozni kell, hogy 1945-ös létszámuk messze nem olyan jelentős az összes szavazóhoz képest, mint amilyen fontosaknak tűnnek az akkori közbeszéd alapján és egyes mai interpretációkban.[7] 1939-ben összesítve kb. 615 ezer olyan választó volt, aki szélsőjobboldali, nemzetiszocialista jelöltekre és/vagy pártokra szavazott, az utána következő hat év alatt valószínűleg az ő számuk is jelentősen csökkent. Ha ezt az 1945-ös szavazók közel 4,8 milliós számához viszonyítjuk, akkor egyértelmű: a korábbi szélsőjobboldali szavazók aránya nem volt jelentős 1945-ben.

A közös nyilas-kommunista szavazótábort képzelők az összehasonlítási nehézségekkel nem igazán foglalkoznak, ezért próbálják meg az országos szavazatarány úgymond azonosságával alátámasztani a tézisüket – miközben még a számaik se stimmelnek. Például a 17% tényleg a kommunisták 1945-ös szavazataránya, de nem egyezik meg az 1939-es szélsőjobboldali aránnyal. Maga a Nyilaskeresztes Párt akkor csak 15%-ot kapott, a történeti szakirodalom azonban együtt vizsgálja a legtöbb helyen koordináltan induló nemzetiszocialista pártokat, amelyek összesítve a listás szavazatok 25%-át szerezték meg. Sőt, ha csak azokat a helyeket nézzük, ahol volt szélsőjobboldali lista, akkor ott a szavazatarányuk már 36%.

Ha a konkrét szavazók esetében tehát nem lehet bizonyítható, általános összefüggést találni az 1939-es és az 1945-ös választás között, lehet-e valamilyen módon következtetni a szélsőjobboldali és a kommunista társadalmi bázis hasonlóságára? Akik úgy érvelnek, hogy igen, azok hatásosnak látszó, de egyedi, kiragadott példákkal illusztrálják tézisüket: leginkább azzal, hogy Budapest környékén, és más munkások, bányászok lakta területeken mindkét mozgalom kiugróan szerepelt. Hozhatok erre könnyen ellenpéldákat, például Zala megyét, ahol erős volt a szélsőjobb, 1945-ben mégis a kommunisták egyik leggyengébb területe, vagy a fordítottját Békés megyében: az egyik legjobb kommunista hely, miközben a 1939-ben a szélsőjobboldal ott érte el a leggyengébb listás eredményét.[8] Ilyen tudományos kérdés eldöntésénél azonban nem az a döntő, hogy ki tud több példát vagy ellenpéldát hozni; ehelyett átfogóan kell megvizsgálni a kérdést. Egy általánosan megfogalmazott összefüggésnek – és a nyilas-kommunista hasonlóság tézise ilyen – mindenhol, vagy megengedőbben, a legtöbb helyen igaznak kell lennie. Azaz a szélsőjobboldali és kommunista eredményeknek egymáshoz hasonlóan kellene változniuk az egyes helyeken: az erős, az átlagos és gyenge eredményeknek nagyjából fedniük kellene egymást. Ez azonban nem így van: egyértelmű, hogy az 1939-es szélsőjobboldali és az 1945-ös kommunista választási eredmények területi megoszlása nem követi egymást, és alapvetően még hasonlónak sem mondható. A választási adatokat akár választási térképeken nézve, akár matematikai eszközökkel (kétváltozós korrelációszámítással) vizsgálva sem mutatkozik összefüggés a két irányzat között.[9]

Ezen túlmenően azért érdemes sorra venni azokat a példákat is, amelyek úgymond az azonos társadalmi bázist támasztják alá. Átfogó érv lenne, hogy a munkásság alkotja mindkét párt bázisát. E mögött az a rejtett feltételezés áll, hogy a munkásság alapvetően a baloldali pártokat támogatja, és miután 1939-ben a szélsőjobboldalnak is sok munkás szavazója volt, ezek értelemszerűen korábban a szociáldemokraták, később pedig a kommunisták táborába tartoztak volna. A Horthy-kori Magyarországon azonban ennél bonyolultabb volt a választói magatartás, ugyanis a hagyományos jobboldali pártoknak (keresztény pártoknak és a kormánypártoknak) is komoly szavazóbázisuk volt a munkásság körében, főleg a közszférában, az állami vagy önkormányzati vállalatok és intézmények dolgozói között. 1939-ben a szélsőjobboldali pártok munkásbázisa tehát nemcsak a baloldali, hanem jobboldali pártokból is származott, ahogy természetesen számolni lehet új szavazók megnyerésével. Így az 1945-ben a kommunistákra szavazó munkások korábbi választói magatartása változatos lehetett – vagy semmilyen, ha megint csak az először szavazókra gondolunk.

Részben ezzel összefüggő a másik állítás, amely szerint a szélsőjobboldal és kommunisták is kiemelkedően szerepeltek Budapesten és környékén, főleg a munkások lakta ún. vörös övezetben. Ez azonban nem így van. Az akkori, még az 1950-es egyesítés előtti Budapesten magasnak tarthatjuk önmagában a 30%-os szélsőjobboldali eredményt, de mint korábban jeleztem, ahol volt szélsőjobboldali lista, ott arra átlagosan a szavazók 36% szavazott – ehhez viszonyítva a fővárosban átlag alatt szerepeltek. A kommunisták összesített budapesti eredménye (20%) pedig csak átlag feletti, de nem kiugró. Fontos itt megjegyezni, hogy a két vizsgált irányzatnak a fővároson belüli térbeli mintázata nem hasonló – ahogy országosan sem volt az –, így az sem mondhatjuk, hogy mindkettő csak Budapest munkásnegyedeiben ért el jó eredményt.

Az 1939-es Budapest-környék választókerületben első ránézésre van összefüggés: a szélsőjobboldal átlag feletti eredményt ért el (42%), ahogy ugyanezen a területen 1945-ben a kommunista párt is (24%). A probléma az, hogy ezen belül viszont már nem ugyanazokon a településeken szerepelt jól a két irányzat: míg a kommunistáknak tényleg a Pest környéki vörös övezet volt a bázisa, főleg Csepel (35%) és Pestszenterzsébet (32%), addig a szélsőjobboldal legjobb helyei Buda környékiek (Budakeszi 75%, Ürüm 65%, Törökbálint 61%). A félreértés Lackó Miklós 1966-os könyvéből eredhet, amelyben a szerző a Budapest-környék választókerületnél többször hangsúlyozta a vörös övezet fontosságát, és az oda tartozó településeken külön közölte a szélsőjobboldali szavazatok számait – de nem az arányait, így rejtve maradt, hogy azok közül a legtöbb a választókerületi átlag körüli vagy alatti volt.[10] Ennek nyomán a jelenkori publicisztikákban – amelyek nem véletlenül a Jobbik első nagy, a 2009-es európai parlamenti választási sikere után születtek – aztán már az egész „Pest környéki” választókerület, sőt egész Pest megye vörös övezetté és nyilas bázissá válik.[11] Ehhez képest jóval kevesebb figyelmet kapnak azok a helyek, amelyek a szélsőjobboldal jelentős agrárbázisát mutatják, a tényleg kiugró dunántúli eredmények, vagy az, hogy a nyilasok és társaik valójában hol szerepeltek jól Pest megyében: nem a vörös övezetben, hanem a Buda környéki településeken, a Pilishegyvidéki választókerületben és a Pesttől távolabbi nagykátai, aszódi, monori és abonyi kerületekben (ezekben rendre 50% fölötti eredményeket találunk).

Végül a nyilas és kommunista bázis hasonlóságának tézisénél a bányászok lakta vidékekre szokás hivatkozni, ahol úgymond a kommunista párt „nyilvánvalóan”, az adatok alapján pedig a szélsőjobboldal is jól, kiugróan szerepelt. A konkrét 1939-es példák – amelyek forrása ismét Lackó könyve[12] – itt részben helyesek, mint a tatabányai választókerületben, máshol viszont nem: a nyilasok eredménye Salgótarjánban átlagos (35%), sőt, a salgótarjáni kerülethez tartozó egyes bányásztelepüléseken kifejezetten alacsony (8-14%). A kérdést természetesen itt sem lehet kiragadott példákkal elintézni: ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen volt a bányásztelepülések választói magatartása, akkor először valamilyen adat, jellemző alapján el kell különítenünk az ilyen községeket és városokat, majd azok összességében elemezni az eredményeket. Ezen túlmenően érdemes figyelembe venni ezeken a helyeken a német nemzetiség, mint befolyásoló tényező lehetséges szerepét, valamint azt a tényt, hogy az ilyen településeken nemcsak bányászok laktak. Mindennek megfelelő tudományos vizsgálat azonban még nem született.

Összegzésképpen tehát megállapíthatjuk, hogy a nyilas és a kommunista társadalmi bázis azonosságát szakszerű eljárásokkal nem lehet igazolni, de még az azt állítólag alátámasztó, kiragadott példák egy része se stimmel. Bizonyos hasonlóságokat lehet találni, de ilyenek az 1939-es szélsőjobboldal és minden nagyobb 1945-ös párt között vannak. A mai történeti szakirodalom szerint a szélsőjobboldal társadalmi bázisa igen vegyes volt, minden réteg szerepelt benne. Már önmagában ezért is valószínű, hogy a volt nyilas szavazók megoszlottak az 1945-ös pártok között – természetesen az arányokat az itt kifejtett problémák miatt nem tudhatjuk. Ugyanakkor e sajátos csoport létszáma 1945-ben már nem volt jelentős az összes választójogosulthoz képest. Mindez persze nem olyan hangzatos állítás, mint a nyilas és a kommunista szavazók azonosságáról szóló mítosz, viszont sokkal közelebb áll a valós társadalmi folyamatokhoz.

2015. december 10.