Szélsőjobboldali többség volt 1939-ben?

  • 2015. december 10.
  • Ignácz Károly

Állítás:

1939-ben egy szabad országgyűlési választáson a szélsőjobboldali pártok akár abszolút többséget is szerezhettek volna.

Cáfolat:

Az 1939. évi, nem demokratikus országgyűlési választás eredményeiből nem lehet következtetést levonni a valódi többségi akaratra.

Bővebben:

A szélsőjobboldali, nemzetiszocialista pártokra kb. 615 ezer voksoltak, ami az összes szavazónak több mint 25%-át jelentette. Ez az eredmény azonban úgy született, hogy sok helyen sem szélsőjobboldali egyéni jelölt, sem ilyen lista nem volt: az akkori 2 millió 760 ezer választójogosultból 720 ezren (26%) egyáltalán nem tudtak erre az irányzatra szavazni. Ha csak azokat a helyeket nézzük, ahol volt szélsőjobboldali jelölt vagy lista, akkor az ott leadott érvényes szavazatoknak a 36%-át szerezték meg a nyilasok és társaik.

Miért nem lehetett mindenhol szavazni a szélsőjobboldalra? Az 1939-es választási rendszer egyik fontos eleme volt, hogy a pártoknak és jelölteknek komoly összegű kauciót, azaz pénzbeli biztosítékot kellett fizetniük külön minden választókerületben, ahol indulni szándékoztak. (Ez az előre fizetett összeg csak „megfelelő” – egyéni jelölteknél például 25%-os – eredmény elérése esetén járt vissza.) Emellett a kormánytól függő közigazgatási és választási szervek különböző, akár jogtalan eszközökkel is megakadályozhatták ellenzéki jelöltek és listák indulását, ajánlásaik elfogadását. Mindezek miatt nyilván azokon a helyeken is számolhatunk valamilyen szélsőjobboldali szimpátiával, ahol ez a választási eredményekben nem jelen(hetet)t meg. De itt felmerül a kérdés: 1939-ben kiket is tekintünk szélsőjobboldali (vagy akár kisgazda, kereszténypárti, szociáldemokrata stb.) szavazóknak? Ugyanis a kormánypárton kívül egyik politikai irányzat sem tudott elindulni az összes választókerületben, azaz sok helyen a szavazóknak egy mesterségesen leszűkített párt- és jelöltkínálatból kellett választaniuk. Volt, ahol a szélsőjobboldali irányzat, volt, ahol más ellenzéki pártok hiányoztak a szavazólapról, sőt egyes helyeken csak jobb- és szélsőjobboldali listák közül lehetett választani. Mennyiben tekinthetők például szélsőjobboldalinak azok a szavazók, akik egy kétszereplős versenyben az egyetlen ellenzéki, az adott helyen szélsőjobboldali jelöltre voksoltak a kormánypárttal szemben? Ha tehát valamekkora számot veszünk a szélsőjobboldali szimpatizánsokra azokon a helyeken, ahol nem volt nekik megfelelő párt és jelölt, akkor egyben le is kellene vonnunk valamekkora számot azokon a helyeken, ahol hiányoztak más országos pártok, főleg ott, ahol az ellenzékiséget csak a szélsőjobboldal képviselte.[1]

Ezen a ponton, az ilyen becslések megtétele előtt azonban érdemes megállni. Be kell látnunk, hogy az alapkérdésünkre – hány szélsőjobboldali szavazó, szimpatizáns volt, lehetett 1939-ben – nem tudunk pontos választ adni, mert az akkori, erősen korlátozott választás erre nem ad módot. Azt ugyanis nem tekinthetjük egy olyan országos „közvélemény-kutatásnak”, amelynél a szavazók szabadon választhattak volna a lehetséges politikai irányzatok között. Ebből fakadóan a szélsőjobboldali mozgalom akkor valóban jelentős támogatottságából nem lehet tudományos következtetést levonni egy igazi, szabad közvéleményre, többségi akaratra.[2] Nem tekinthetünk el a kontextustól, a korszakban adott nem demokratikus választásoktól, nyilvánosságtól és a rendelkezésére álló bizonyítékoktól. A szélsőjobboldal 1939-es kiugró támogatottsága az adott politikai-társadalmi rendszer lényegéből fakadt, attól nem függetleníthető. A többségi akarat szabad megnyilvánulásához nemcsak általános és titkos választásra, hanem demokratikus rendszerre, azaz előtte rendszerváltásra is szükség lett volna, utóbbi viszont nyilvánvalóan megváltoztatja az egész politikai és társadalmi szerkezetet is. Autoriter politikai rendszerben született választási eredményeknél ezért nem érdemes egy olyan kérdésre a pontos választ keresni, amely túlmutat magán a fennálló rendszeren.

Ignácz Károly

2015. december 10.

 


[1] A nyilasokkal foglalkozó könyvének egyébként részletes és alapos választási elemzésében Paksy Zoltán azt megteszi, hogy becslést ad a szélsőjobboldal támogatottságára ott, ahol nem lehetett az irányzatra szavazni, de az abból logikusan következő, fent jelzett második lépést már kihagyja a számításából (Nyilas mozgalom Magyarországon, 1932–1939. Gondolat, Budapest, 2013. 218.). Külön vitakérdés lehet, hogy reális-e a szélsőjobboldal fenti megismert 36%-os szavazati arányát kivetíteni azokra a helyekre, ahol nem volt az irányzatnak listája és jelöltje.

[2] Lásd az ilyen kísérletre: Ungváry KrisztiánHorthy-rendszer mérlege. Jelenkor–OSZK, Pécs–Budapest, 2012. 193. és 609.