1919 után a szélsőjobboldali, antiszemita szervezetek fontos szerepet játszottak a magyar politikai és társadalmi életben. Tudományos eszközökkel azonban nehezen megítélhető a tényleges támogatottságuk az akkori, közvélemény-kutatások előtti és nem demokratikus korszakban. A kor korlátozott nyilvánosságából, politikai és sajtóforrásaiból nem lehet egyszerűen következtetni úgymond a közvéleményre, ahogy annak változásait, átalakulását is nehéz követni.
Ennek ellenére újabban több helyen is felmerül a fenti állítás. Ungváry Krisztián szerint az 1920-as évek elején a nem antiszemita szociáldemokrata és polgári demokrata pártok támogatottsága kicsi volt, így „Bethlen a kontrollálhatatlan szélsőjobb miatt kényszerült a választójog radikális korlátozására”, és a „nyílt választásokhoz való visszatérés […] paradox módon nem a demokrácia, hanem a szélsőségek elleni intézkedés volt”. Azaz: „Bethlen ezért nem a demokrácia ellen, hanem éppen a demokrácia érdekében korlátozta a választásokat.”[1] Ez az értékelés azonban nagyban leegyszerűsíti az akkori bonyolult helyzetet, a különböző politikai erők közötti küzdelmet. 1921-től Bethlennek miniszterelnökként egyensúlyoznia kellett a kisgazdák, legitimisták és keresztényszocialisták között, figyelve a liberálisokra, a szociáldemokratákra és természetesen a szélsőjobboldaliakra is. Bethlen ragaszkodott ahhoz, hogy az ország irányításának joga a hagyományos eliteké, elvetette az általános választójogra épülő „tömegdemokráciát”, ezért önmagában veszélyesnek tartotta az 1920-ban megválasztott parlament társadalmi összetételét. Az általa elsőrendűnek tartott konszolidációhoz egy új, számára megfelelő összetételű parlamentre és abban egy hegemón helyzetű kormánypártra volt szüksége. Mindezt megfelelő támogatottság híján csak antidemokratikus eszközökkel tudta elérni – minden ezt nem támogató erő korlátozásával.
Ki ellen irányulhatott leginkább a választási rendszer 1922-es megváltozatása? Adódik az egyszerű válasz: a szélsőségesek ellen, és – ahogy Ujváry Gábor levezeti – ez akkor csak a szélsőjobboldal lehetett, mert a szélsőbaloldal már illegalitásban működött.[2] Ez az érvelés azonban a mai fogalmaink visszavetítésén alapul. Bethlen István ugyanis az 1921 végén megkötött „paktum” ellenére szélsőségesnek tartotta a szociáldemokratákat, ezért is korlátozta – főleg a vidéki – tevékenységüket. De az 1922-es kampányban a kormány által irányított közizgatás szemszögéből Rassay Károly liberális és agrárdemokrata erőket tömörítő pártja is radikálisnak és „veszedelmesnek”, programja „hazafiatlannak” és „közmorálba ütközőnek” minősült.
Az antidemokratikus választási rendszer tehát egyértelműen a baloldali és a liberális ellenzéknek, sőt, a kormánypárton belüli kisgazdáknak, a „kiscsizmás” parasztbirtokosoknak a korlátozását is szolgálta. Miközben a választójog szűkítése tényleg csökkentette a szélsőjobboldal potenciális szavazótáborát (lásd az elcsatolt területekről érkező menekülteket), az antiszemita, szélsőjobboldali politikusok nagy része a kormánypárt támogatásával – azaz éppen a nyílt szavazásnak és egyéb korlátozásoknak köszönhetően – szerzett mandátumot. Hiszen maga Bethlen István szövetkezett a fajvédő gondolatot hirdető csoporttal, és annak vezetője, Gömbös Gyula szervezőmunkája is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megnyerték a választást az egyébként szintén részben antiszemita keresztény ellenzékkel, illetve a liberálisokkal és a baloldaliakkal szemben.
Végül érdemes röviden kitérni arra, milyen támogatottsággal rendelkezhettek az egyes politikai erők 1922-ben. A sokféle korlátozás ellenére a liberálisok az érvényes szavazatok 11,3%-át, a szociáldemokraták 17%-át kapták, úgy, hogy sok helyen nem lehetett e két irányzat jelöltjeire szavazni. Legjobban a titkosan szavazó helyeken szerepeltek (Budapesten összesítve 63%!), de még azokban a nyílt választókerületekben is, ahol elindultak, átlagban a liberálisok a szavazatok 37%-át, a szociáldemokraták 40%-át kapták meg, és több helyen mandátumot is szereztek. Valós támogatottságukat a sok korlátozás miatt nem lehet pontosan megítélni, de mindenképpen jelentős volt, és akkor még – ellentétben a későbbi választásokkal – komoly (potenciális) bázisuk volt vidéken is. Nem véletlen, hogy a szélsőjobboldaliak egy csoportja a liberális Rassayt tekintette az egyik fő ellenségnek, és egy bombamerénylettel próbálták meggyilkolni az 1922-es kampányban. Ha ehhez hozzávesszük a kormánypártban maradt, eredeti kisgazdapárti agrárdemokratáknak, a nem radikális kereszténypártiaknak, illetve a konzervatív erőknek a nem számszerűsíthető, de létező támogatottságát, akkor az 1922-es egyértelmű szélsőjobboldali közvélemény és többség képe igencsak leegyszerűsítőnek tűnik.
[1] Ungváry Krisztián: A Horthy-rendszer mérlege. Jelenkor–OSZK, Pécs–Budapest, 2012. 93., 107. és 609. – Már önmagában sem világos, hogyan szolgálta a demokrácia érdekét az az antidemokratikus lépésekkel kiépített, nem demokratikus rendszer, amely Bethlen nevéhez köthető.
[2] Ujváry Gábor: „Egy európai formátumú államférfi”. Klebelsberg Kuno (1875–1932). Kronosz–MTT. Pécs–Budapest, 2014. 79.
