Bővebben:
Az első igazi „dörzsgyufát”, melyet nem kellett sem mártogatni, sem más módon előkészíteni a gyújtásra feltehetően Tillmetz müncheni gyógyszerész készítette 1815-ben, két évvel Irinyi János (1817-1895) születése előtt. A pálcikára káliumklorátból, kénből és a dörzsölésre könnyen felrobbanó durranóhiganyból készített gyújtófejet. Az angol J. T. Cooper 1825-ben a veszélyes és drága durranóhigany helyett sárgafoszfort alkalmazott a gyufa készítésére, míg mások antimonittal (Sb2S3) kísérleteztek (1832). Ezek a gyufák bármilyen érdes tárgyhoz dörzsölve nagy robajjal meggyulladtak.
Magyarországon már működött az első dörzsgyufagyár, melyet Zucker László alapított (1834), mikor 1836-ban Irinyi János (a márciusi ifjú Irinyi József testvére), a bécsi politechnikum 19 éves hallgatója, kisütötte, hogy a gyufa fején a kálium-klorátot ólomszuperoxiddal (PbO2) helyettesíti. Forró vízben foszfort olvasztott, majd rázással granulálta, végül kihűlés után ólomszuperoxiddal és összetartó anyagnak arabmézgával (gyanta) keverte össze, az így nyert pépbe pedig kénezett végű fapálcikákat mártott. Ez a gyufa jóval halkabban gyulladt, mint a korábbiak.
Irinyi találmányát Rómer István bécsi magyar gyufagyárosnak adta el, aki maga is tökéletesítette a korábbi gyufát. (1863-ban Magyarországon még úgy tudták, hogy Rómer volt az a magyar, aki a gyufát a világnak felfedezte.[1]) Rómer (vagy Stefan von Roemer/Romer) mártógyufagyárát még 1822-ben alapította, és több száz munkással dolgozott. De hiába próbálta Irinyi találmányát gyártani, ennek és számos hasonló, különféle országokban kifejlesztett testvéreinek nagy hátránya volt, hogy a zsebben magától is felgyulladhatott, és hogy az erősen mérgező sárgafoszfort tartalmazta. A gyufagyáros munkások súlyos foszformérgezést kaptak, ezért a legtöbb országban a foszforos gyufa gyártását betiltották; elsőnek 1874-ben Dániában és Finnországban, míg az Osztrák-Magyar Monarchiában csak 1912-ben; addig igen sok boldogtalan cselédlány „ivott gyufát”, vagyis gyilkolta meg magát vízbe áztatott gyufa „levével”.
Pedig már létezett a „biztonsági gyufa”, melyet a svéd G. E. Pasch 1844-ben szabadalmaztatott. A találmány lényege, hogy a veszélyes sárga foszfor helyett vörös foszfort alkalmazott, és nem a gyufa fején, hanem a gyufásdoboz oldalán. A gyufa feje káliumklorátból, kénvirágból (kénporból) és arabgumiból (vagyis akácfa mézgájából) állt, mely egyrészt nem mérgező, másrészt nem gyulladt meg bármilyen felületen, csakis azon, melyet a doboz oldalán képeztek ki. Ezt a szabadalmat felhasználva és tökéletesítve kezdték meg 1845-ben Jönköpingben a Lundström-testvérek annak a tárgynak a gyártását, amit ma gyufának hívunk. Győzelme, ahogy a fentiekből következik, túl lassú volt, évtizedek kellettek még, míg a különféle mérgező és veszélyesen gyúlékony változatokat világszerte kiszorította. Chaplin 1940-ben készült Diktátor c. filmjében, a két „világégető piromániás”, Hitler és Mussolini versengését parodizáló jelentben, egyikük a gyufát a másik szobrán gyújtja meg – az eszköz ezek szerint még használatos volt.
A biztonsági gyufa Herbert Spencer filozófus szerint az emberiség legnagyobb 19. századi jótéteménye, ami igazolhatatlan, de jellemző, hogy bárhol jelent meg az európai ember, ezt követően a gyufa volt az első, amit átvettek tőle.
Irinyi ezzel együtt jelentős kutatója volt korának, „az újszemléletű kémia egyik legelső hazai terjesztője”, számos találmánnyal, és a magyar kémiai szaknyelv egyik kialakítója.[2]
[1] „A gyufa feltalálója Rómer István, magyar volt, ő állította Bécsben az első gyufagyárat e század elején, s miután gyártmányaira nevét németül csak egyszerűen St. Romer-nek jegyzetté fel, a bécsiek valami furfangos franciának gondolták.” Vasárnapi Ujság 1863. 10. évf. 5. sz.
[2] Magyar Tudóslexikon, Bp. Better-MTESZ-OMIKK, 1997. 405. Ld még: Szőkefalvi-Nagy Zoltán –Táplányi Endre: Irinyi János. Bp. 1971. A gyufa történetéhez lásd: Goudsblom, Johan: Tűz és civilizáció. Bp. Osiris 2002.
