Ritkán köszönhetnek olyan sokan olyan sokat egyetlen embernek, mint a magyarok nemzedékei éppen neki. Mégis, noha egyik hadi ellenfelének, Thököly Imrének szobra áll a fővárosi Hősök terén, és nem messze onnan sugárút is viseli a nevét, őneki magának még mellszobra vagy kis utcácskája sincs abban a városban, amelyhez pedig világraszóló győzelme kötődik. Mindez, a magyar történeti hagyományápolás sajátosságainak ismeretében teljesen érthető.
A nálunk Lotaringiai Károly néven jegyzett hadvezér és politikus, aki 330 évvel ezelőtt, 1686 szeptemberében bevette a töröktől a budai várat, nemcsak ezt tette azért, hogy a magyarok lakta térség kikerüljön a történelmi zsákutcából.
A budai győzőről elöljáróban tudni kell, hogy V. Károly néven a Franciaországgal keleten szomszédos, fél Dunántúlnyi Lotaringia uralkodó hercege volt. Legalábbis elvben. Hazáját ugyanis még nyolc évvel születése előtt, 1635-ben megszállta a francia király. Így történt, hogy Károly nagybátyja, az elűzött IV. Károly – aki különben maga is, családja is francia anyanyelvű volt – Bécsbe menekült a franciák elől. Unokaöccse és elvben utódja, V. Károly már ott született. Habsburg I. Lipót császár-király mint potenciális szövetségesét, uralkodóhoz méltó neveltetésben részesítette, és óvta a veszélyektől. Mikor például a 21 éves herceg, egy lovasezred tulajdonosaként engedélyt kért tőle, hogy a török elleni magyarországi háborúban részt vehessen, nemet mondott. Ezért Károly kénytelen volt titokban csatlakozni Raimondo Montecuccoli hadseregéhez, ám engedetlenségét végül mégsem követte neheztelés, hiszen az 1664-es győztes szentgotthárdi csatában – a hagyomány szerint – egy túlerővel támadó török csapatot döntő pillanatban vert vissza. Tizenegy évvel később, 1675-ben már a császári csapatok főparancsnoka lett, további három év múlva pedig feleségül vette Lipót féltestvérét.
A császári sógor első világra szóló haditettével még 1683-ig várni kellett: ekkor a török által ostromlott Bécset, a lengyel király csapataival együttműködve Károly mentette fel, szinte az utolsó pillanatban.
A herceg megtehette volna, hogy megnövekedett tekintélyével a franciák elleni háború híveit erősíti az udvarban (az ún. spanyol párthoz tartozott a császárné és a haditanács elnöke is), hátha ezzel közelebb férkőzik elvesztett országa visszaszerzéséhez. Ő azonban ekkor is, és a következő években is következetesen a török kiűzését tartotta elsődleges célnak, és komoly szerepe volt abban, hogy Lipót császárt is ebbe az irányba sikerült orientálni. Tóth Ferenc történész (MTA BTK), Lotaringiai Károly kutatója szerint a herceg kitűnő politikusként átlátta, hogy Lotaringia visszaszerzésére átmenetileg nincs reális lehetőség. Az odavezető út szempontjából is fontosabbnak tarthatta a Habsburg birodalom megerősítését, amihez pedig Magyarország felszabadítása vezethetett el. Noha a felszabadító háború 1684-es megindításának majd később folytatásának elhatározásaiban rajta kívül a pápának is jelentős szerepe volt, Károly már ezért a ténykedéséért is megérdemelné a magyar história háláját.
Az 1686-os nagy budai diadal egyáltalán nem csak olyan, szűkebben vett katonai képességeket igényelt, amilyeneket a Bécset felmentő mezei csata. A korabeli ostromművelet jelentős részben földmunkákból állt: mérnöki pontossággal tervezett árokrendszert építettek Buda körül is. A merőlegesen közelítő illetve a fallal párhuzamos árkok továbbá aknaalagutak cikkcakkos labirintusa nélkül a vár ostroma esélytelen lett volna. De a legnagyobb építmény az ostromolókat a török fölmentő seregtől védő hatalmas külső körsánc volt, mely a Rózsadombtól északra indult, a Széchenyi hegytől nyugatra folytatódott, majd a Rákóczi-híd mai hídfőjétől délre, a Kopaszi-gátnál ért ki újra a Dunához. A sánc később bebizonyította, hogy megérte a ráfordított tengernyi munkát: az ostrom egyik legnagyobb bravúrja ugyanis éppen az lett, hogy a sereg képes volt párhuzamosan harcolni a várbeliekkel és a megérkező nagyvezéri felmentő sereggel, mely pedig önmagában is jóval nagyobb volt az ostromlókénál.
Károlynak azonban már az komoly erőfeszítésébe tellett, hogy a körsáncot egyáltalán megépíthesse. Hadaihoz ugyanis jelentős erőkkel csatlakozott a bajor választófejedelem, Miksa Emánuel, ám a katonáival együtt járt maga a huszonnégy éves, öntörvényű fejedelem is, akinek Károllyal szembeni rátartiságát csak növelte, hogy maga is császári rokon volt (Lipót veje), ráadásul neki ténylegesen is volt saját országa. A fejedelem ötleteinek és külön akcióinak semlegesítése diplomáciai taktikát és stratégiát igényelt. Károly ügyes nyitólépése volt, hogy az elején felkínálta, válasszon a fejedelem a két lehetséges ostromlandó falszakasz közül. Igaz, később viszont, mikor az meggondolta magát, már nem engedett utána. Miksa Emánuel ellenállásával szemben sikerült végül keresztülvinni a körsánc megépítését is.
Még a sikeres ostrom után meg sem kezdődhettek az európai fővárosokban a hálaadó misék és tűzijátékok, mikor Károly már üldözte a felmentő sereget, majd egy év múlva, 1687 augusztusában, szinte pont 161 évvel az első után megnyerte a döntő jelentőségű „második mohácsi csatát” – valójában 30 kilométerre keletre Mohácstól. Ezt követően rövid idő alatt gyakorlatilag egész Magyarország és Erdély felszabadult a török uralom alól.
Az összes kortárs forrás, az elfogultak és a kívülállók is nagy elismeréssel beszéltek a herceg erényeiről. A bécsi udvar rangkóros és korrupt piperkőcei között épp igénytelen megjelenésével, kopott parókájával, becsületességével tűnt ki az amúgy nem túl magas, kissé hajlott hátú vezér. A korábban Thököly-párti Cserei Mihály is elismeri, „csendes alázatos ember vala, amely köntösben láttam, alig ért volna negyven-ötven forintot, különben az ellenség ellen mint az oroszlány, úgy ment, és mása nem volt a mi időnkben hadi mesterségre”.
A fentieken túl jelentős politikai gondolkodó is volt. Ez a főként franciául diktált hadinaplóján kívül – mely Tóth gondozásában jelenik meg a közeljövőben, Párizsban – főleg „politikai végrendeletéből” látszik. A munka, noha számos alkalommal kiadták a 17. század óta, mégis „különösképpen a magyar tudományos kutatók figyelmét kerülte el ezidáig”. Pedig a „felvilágosult uralkodó felvilágosodás előtti gondolatai” éppen Magyarország szempontjából a legérdekesebbek: másfélszáz évvel a reformkori megfogalmazása előtt Magyarországon közteherviselést és a jobbágyság eltörlését is kezdeményezte, továbbá egyebek mellett azt is javasolta Bécsnek, hogy lemondva a spanyol területekről és gyarmatokról, összpontosítson közép-európai helyzete megerősítésére. Ennek jegyében Magyarországból egy tízedik választófejedelemséget teremtsen, mert szükséges „Németországot egy harcos nemzettel való állandó kapcsolatba hozni, amelynek köszönhetően a két nép között nagyobb egyetértés lenne a közös ellenséggel szembeni háborúkban”. Az ország korszerűsítését állami manufaktúrák teremtésével, a kereskedelem ösztönzésével, szakemberek becsábításával, hadszervezeti és egészségügyi fejlesztésekkel érte volna el. Az írás Tóth szerint komoly hatással volt Lipót politikájára, de kimutatható a nyoma II. Rákóczi Ferenc, sőt Martinovics Ignác továbbá Károly unokája, a Habsburg-Lotaringiai dinasztiát megalapító Lotaringiai Ferenc császár és neje, Mária Terézia királynő munkásságában is. (Ugyanakkor Károly szerzőségét kezdettől sokan, például Voltaire kétségbe vonták.)
A herceg nem érte meg javaslatai részbeni megvalósulását sem: a hadjáratok során sokat betegeskedett, majd 1690-ben meg is halt. A háború még kilenc évig tartott, és végül – Károly eredményeire alapozva – az a Savoyai Jenő fejezte be sikeresen, aki 23 évesen, beosztott tisztként Budánál még nem tűnt ki különösebben.
Miért történt hát, hogy a vár ormán, a palota előtt ma Jenő szobra áll Károlyé helyett?
Tóth szerint a lotaringiai herceg hanyagolásának főbb oka – korai halála mellett –, hogy nem illeszkedik egyik nemzeti történelem narrációjába sem. A franciák számára ő lotaringiai szakadár, sőt rontott a múlt századi renoméján, hogy éppen egy náci eszmékhez közel álló szerző jelentetett meg könyvet róla, mely a franciák lotaringiai illetéktelenségét próbálta alátámasztani. Ez azonban nem tett jót a háború utáni reputációjának német földön sem, ahol meg különben is túlságosan franciának számított.
A magyar elutasítás mögött is nemzeti elfogultság húzódik: Lotaringiai többször sikeresen megütközött azzal a Thököly Imrével, aki ekkor már, törököt szolgáló hadvezérként akadályozta az ország felszabadítását. A kurucos emlékezet nem tudta befogadni azt a herceget, akinek alárendeltjei 1687-ben a protestáns Eperjest sanyargatták, vagy Thökölyné Zrínyi Ilona várát ostromolták, és aki a korábban török vazallus Erdélyt is császári-királyi hűségre kötelezte, ügyes tárgyalásokkal. Márpedig Thököly bármennyire is az ország jobb jövője ellenében hadakozott a nyolcvanas években, mégis – mint a fentebb utaltunk rá – kultikus alakja lett a nemzeti panteonnak.
Mindezek következménye lett, hogy még a tucatnyi levéltárban rejtőző, Károlyra vonatkozó forrásokat sem gyűjtötték össze, nemhogy komolyabb monográfia született volna életéről. Talán nem kell sokat tovább várni: Tóth már dolgozik a források alapos feldolgozására építő Lotaringiai Károly-életrajzon, melynek megjelenése a következő években várható.
Az írás egy másik változata a Heti Világgazdaság október 7-i számában jelent meg.