Kedves Lőrinc László!
Hálásan köszönöm, hogy átküldte írását. Sokat okultam belőle.
Nagyon sok mindent próbáltam egybefogni előadásomban, így bizonyára akadtak benne felületesnek látszó vagy egyszerűen csupán az én hibámból félreérthető megjegyzések. Bármiféle jegyzet nélkül beszéltem, így sok minden kimaradt szövegemből. Leírva messze akkurátusabb volnék. Ekként a legkisebb részletek is remélhetőleg a helyükre kerülhetnének.
Egy-két vitatott tételemről.
Rendszerint felkészületlen az ellenzék a következő kormányzásra, sokszor nem is belőle lesz a következő rendszerben a kormányzó erő, – mondtam. Állításom lényege, hogy a szokásos politikai váltógazdaság nélküli hazai rendszerekben csak korlátozott, alapvetően sérelmi politikát folytató ellenzéki szerep létezhet, amiből bajos felnőni a későbbi kormányzati szerephez. Károlyi Mihály idejét illetően összehasonlításom alapja az egykorú, hasonlóan a világháborús összeomlás nyomán születő német illetve osztrák demokrácia, amely már 1919 januárjában illetve februárjában megtartotta első parlamenti választásait. Sok más mellett a német és az osztrák szociáldemokrácia, kereszténydemokrácia és keresztényszocializmus, nemzeti liberalizmus parlamentárisan messze gyakorlottabb és egyébként is felkészültebb volt a hatalomgyakorlásra, mint hazai sorstársai. Így demokratikus berendezkedésük ellen tudott állni a bolsevista hatalomátvételi kísérleteknek, majd bő tíz évre, minden súlyos gondjuk ellenére, létező demokráciát teremtettek. A magyar hagyomány viszont inkább nemesi parlamentáris tradíciót jelentett, amely tovább is élt Bethlen István újabb politikai váltógazdaság nélküli rendszerében. Ami behatárolt pluralizmusával, parlamenti ellenzékével és sajtójával kitarott egészen a német megszállásig.
Köztes-Európa országai, közéleti elitjei a harmincas évektől meglehetősen különböző utakon próbálták kivédeni későbbi sorsukat. Egészen más volt a lengyel vagy a cseh, a magyar vagy a szlovák, román vagy bolgár kísérlet. Végül minden elszánás és törekvés ellenére csupán az északi periférián meghúzódó Finnország maradhatott ki a kommunista hatalomátvételből. (Továbbá a keleti háborús front másik szélén fekvő Jugoszlávia kerülhetett ki a közvetlen szovjet befolyási övezetből.) Az igencsak eltérő irányú és különböző felkészültséggel keresett menekülőutak ellenére hamarosan ugyancsak hasonló zsarnoki rendszerek működtek mindenütt a negyvenes évek legvégétől. Ettől függetlenül a korabeli budapesti követségi jelentések sokszor elmarasztalóan számoltak be a kétségtelenül rettenetes, csaknem megsemmisítő veszteséget elszenvedett magyar politikai elit 1945 utáni teljesítményéről, annak esendőségéről. Az amerikai követ éppen Finnországból érkezett így valós összehasonlítási alapja is volt. Más diplomaták mellett Schoenfeld követ minősítette Rákosi Mátyást a „legértelmesebb” hazai politikusnak. (Rákosi meglehetős cinizmusával követségi csevegéseken tett olyan megjegyzést is, hogyha a szovjet úgy akarná, akkor csinálhatna akár svéd demokráciát is.) Mégsem hiszem, hogy a tehetség és a felkészültség döntött a legfontosabbakban. A helyzet volt ekkor megoldhatatlan. A korábban sokszorosan bizonyított diplomáciai képességei ellenére Edvard Beneš sem lehetett a magyar kisgazda vezetőknél érdemileg eredményesebb.
A második világháború után más országokban is hatott egyfajta antikapitalista konszenzus. Az Egyesült Királyságtól Ausztriáig jókora államosítási hullám futott végig sokfelé. Mégis nálunk a nagymagántulajdon államosítása, illetve a földosztás megvalósult módja tulajdonképpen erőteljes ellenellenállás nélkül történt. A történelmi magyar parlamentáris jogászi tradíció alig kapott hangot, a demokratikus törekvések nálunk kezdettől nagyobb részt antikapitalisták voltak. A hazai demokratikus hagyomány egyik csúcsát jelentő Bibó István haláláig kitartott a nagymagántulajdon kizárása, az antikapitalista konszenzus mellett. Még leginkább a régi tulajdonosi elitek egy kisebbségében, valamit Rassay Károly két világháború közötti pártjaiban hatott a Nyugat országaiban nemsokára meggyőző eredményeket hozó versengő angolszász kapitalizmus modell. Amelynek gazdasági növekedése által a világháború és a nagy gazdasági világválság bizonytalanságából újra felépülő Európa jóléti államaiban néhány évtized alatt az emberek háromnegyede emelkedhetett ki az évezredes proletárlét szegénységéből. A miénknél részben előnytelenebb előtörténet után teremtődhetett utóbb szilárd spanyol demokrácia. Talán részben ennek a régi antikapitalista konszenzusnak is tudható be a kapitalizmus hazai elfogadása körüli mai zavar is. Ami több felmérés szerint jelenleg nálunk az egyik legerősebb egész Köztes-Európában, és orosz és ukrán szinten állónak látszik.
Akár hogy is, temérdek további részletezést, kimunkálást igénylő elem akadhat még előadásomban. Ha időm engedi, egy nagy esszében le kellene írnom végre, mit is gondolok pontosabban az egészről. Írása csak megerősített ebben.
Még egyszer hálás köszönetem érte:
Tölgyessy Péter