Szakolczai Attila: A Tóth Ilona és társai per tanulságai

  • 2018. október 4.
  • Szakolczai Attila

Nem követték el, amivel vádolták őket

1. A források

Ötvenhatról viszonylag kevés egyidejű forrás áll rendelkezésre, különösen azokról az eseményekről, amelyeknek nem egy intézmény, hanem emberek alkalmi csoportosulása volt a szereplője. A kutató ezért kénytelen másodlagos, elbeszélő forrásokat használni. Zömmel olyan, kikényszerített elbeszéléseket, amelyeket kevéssel a történtek után jegyeztek le a rendőrségi vallató szobákban és a bírósági tárgyaló termekben, kisebb részben olyanokat, amelyekkel az egykori események résztvevői egy emberöltővel a történtek után álltak elő önként, vagy valamilyen nyomásnak engedve. Akár tényszerű, akár kényszerűen hamis (vagy meghamisított) vallomást tettek 1956 után, 1989 után nem tehettek mást, mint igyekeztek tartani magukat az akkor mondottakhoz.

Hiába törekszik valaki a történtek pontos felidézésére, az sose sikerülhet, hiszen nem tudott mindent megfigyelni, megcsalja az emlékezete, és pontatlan, esetleges lesz a szóbeli rekonstrukció. Még tökéletlenebbek a perbeli narratívák, hiszen minden megszólalót számtalan érdek és motiváció befolyásol. Jogállami viszonyok között sem mindig a történtek pontos feltárása az elsődleges cél, ami a szovjet típusú perekre – a kutatások egyöntetű eredménye szerint – általánosan érvényes: ott az aktuális ellenség(-kategória) megbüntetése volt a feladat. A Tóth Ilona és társai per pedig, a személyi és a tárgyi körülmények tekintetében szovjet típusú per volt. A perbe vont – hacsak valamilyen fondorlattal nem fordították önmaga ellen – mindig védekezik: próbál menekülni vagy enyhíteni a várható büntetést, ami előbbre való számára a hiteles rekonstrukciónál. Ha egyik fél sem a történtek feltárására törekszik, a keletkezett elbeszélésekből, de különösen a szovjet típusú perekben keletkezettekből nem állhat össze a történtek narratívája.

Mindezeken túl a ránk maradt szövegek nem a perbe vontak hiteles szövegei. Az elhangzottakból a kihallgató, az ügyész, majd a tárgyalás jegyzője szerkesztette azt, ami fennmaradt. Márpedig minden szerkesztés változtatás akkor is, ha nem cél az eredeti szöveg meghamisítása. A megtorlás idején pedig nem a pontos jegyzőkönyvezés volt a feladat, hanem olyan dokumentum fabrikálása, amely megalapozza az elvárt ítéletet. Kontroll nélkül lehetett hamisítani: a rendőrségi iratok tanulmányozására alig hagytak (ha hagytak) időt, a tárgyalás jegyzőkönyvét pedig a rendszerváltozásig nem láthatták a perbe fogottak.

A szovjet típusú perekben nem egy bűntény elkövetőjét derítik fel, és bizonyítják bűnösségét, hanem egy rendelkezésre álló személyhez rendelnek bűncselekményt, és kreálnak bizonyítékokat. Tóth Ilonát azért vették őrizetbe, mert részt vett az Élünk című újság első számának elkészítésében. A fogdában volt, amikor jött az információ, hogy öltek is. Kézenfekvő volt a feladat: rá kell bizonyítani.

2. A kontextus

Ha ennyire súlyos fenntartásokkal tekintünk a peres iratra, mint történelmi forrásra, akkor különösen fontos az általánosnál szigorúbb, attól sok szempontból eltérő forráskritika alkalmazása, a forrásként használt per kínálta információk ütköztetése máshonnan (akár mást bizonyítani hivatott, más, de értelemszerűen hasonló bizalmatlansággal kezelt perekből) nyerhető ismerettel. Ezek mind valótlannak mutatják azt a vádat, amiért a Kollár ügy fővádlottjait, Tóth Ilonát, Gönczi Ferencet és Gyöngyösi Miklóst halálra ítélték, és kivégezték. Egyikük sem vett részt a fegyveres harcban, ami érthetővé tenné, hogy erőszakkal intéznek el valamilyen problémát. Egyikük sem volt erőszakos személyiség. Nem volt az Tóth Ilona, az eminens medika; Gönczi Ferenc, az újságíró, a néphadsereg politikai tisztje; és Gyöngyösi Miklós sem. Őt ugyan háromszor is elítélték, de egyszer sem erőszakos cselekményért, hanem kisebb lopásokért. Egyiküknek sem volt kimagasló szerepe 1956-ban, ami indokolhatta volna, hogy likvidáljon valakit, akit esetleg ellenségnek vélt. Októberben Tóth Ilona és Gönczi a sebesültek mentésében, majd a tűzszünet után élelemszállításban vett részt, Gyöngyösi börtönbüntetését töltötte. Novemberben Tóth és Gönczi a Domonkos utcai kisegítő kórházban folytatta azt, amit októberben csinált, Gyöngyösi egy ideig nemzetőr volt, majd lakás híján különböző közösségi szállásokon héderelt. Akkor töltötte az első éjszakát a Domonkosban, amikor elkészítették az Élünk első számát.

Több kutató szerint Tóth Ilona novemberben több ellenálló csoport vezetője volt, ezzel indokolják, hogy a hálózat védelmében likvidálta a gyanússá vált Kollárt. A vonatkozó perek alapos vizsgálata azonban azt mutatja, hogy Tóth (és Gönczi) nem is tudott ezekről a csoportokról. Azok nem ellenálló egységek voltak, közülük kettő megszűnt, mire a lány a Domonkosba került. A harmadik pedig nem is tekinthető csoportnak: Budapesten lakással nem rendelkezők vagy hazamenni nem akarók egy munkásszálláson vertek tanyát – zömmel már az állítólagos gyilkosság után.

3. Valószerűség és motiváció

Tóth Ilonáéknak az Élünk első száma elkészítésében való közreműködésük volt a legjelentősebb ötvenhatos tettük, valószerűtlen tehát, hogy egy rövidebb börtönnel fenyegetett politikai cselekményt, az izgatást, a legsúlyosabb ítélettel fenyegetett köztörvényes bűnténnyel próbáltak volna leplezni. A cselekmény valószerűségének vizsgálata és a lehetséges motiváció feltárása fontos elemei a jogalkalmazásnak. Márpedig a Kollár ügy minden eleme önmagában és együtt még inkább valószerűtlen, és hiányzik mögüle a motiváció. A perben nincs válasz rá, hogy a nőismerősét egy munkásszállón meglátogató férfit ki és miért találta gyanúsnak. A hiányt eredménytelenül próbálták egy másik perben (a Toracz Sándor és társai elleni eljárásban) pótolni. Toraczék semmi leplezni valót nem csináltak; Tóth Ilonával kapcsolatuk nem volt; a Domonkost csak egészségügyi intézményként ismerték. Nincs tehát magyarázat arra, hogy Kollárt miért fogták volna el, és miért vitték volna Tóth Ilonáékhoz.

Nincs motiváció a gyilkosság mögött, amelynek minden eleme valószerűtlen. A felkelők nem öldösték a gyanúba kerülteket. A per összes szereplőjével kapcsolatban felmerült, hogy árulással gyanúsították, de Kollár lett volna az egyetlen, akit megöltek. Arra a vádlottak nem tudtak érdemi magyarázatot adni. Valószerűtlen az egész ölési folyamat. Így az áldozat injekciózása – a vádlottak nem tudták, hogy Tóth Ilona mit adott be, és aminek nyomát sem találták a tetemet boncoló orvosok. Az áldozat altatása – amire Tóth szerint azért volt szükség, hogy ne tudja, hol halt meg (sic!), és aminek szintén nem találták nyomát a boncoláskor. Az áldozat nyakának megtaposása – amit nemcsak túlélt, de bevérzéseken túl sérülést sem okozott. És minden elemében valószerűtlen a tetem elrejtése. Miután arra alkalmas helyet találtak, megpróbáltak bemenni a kórház kazánházába szerszámokért. De nem jutottak be, mert az ajtót zárva találták, noha azon nem volt zár. Miután Tóth Ilona tolvajkulcsával (sic!) bejutottak, az ott alvó fűtőtől kértek ásót és lapátot, aki nem furcsállotta, hogy a kórházat vezető medika november közepén éjszaka fel akarja ásni az épület lebetonozott udvarát.

A perben – eltérően az ötvenhatos perek többségétől – tárgyi bizonyítékok is voltak, csakhogy ezek inkább bizonyítják a szervek manipulációját, semmint a bűncselekményt. A Kollár holttestének tekintett tetemet sem rokonai, sem az állítólagos tettesek nem azonosították, meg sem mutatták nekik. Kollárnak egyetlen különös ismertetőjeléről tudunk, aminek nincs nyoma a tetemen, miként nincs nyoma azoknak az ölési cselekményeknek sem, amelyekről a vádlottak egybecsengő vallomást tettek. A holttest mellett megtalálták az áldozat személyes tárgyait, ami arra mutat, hogy elhantolói segíteni, nem pedig akadályozni igyekeztek majdani azonosítását. A vádlottak egy fotó alapján azonosították áldozatukat, ami fennmaradt az iratok között. Ezen három alak látható, míg ők mindig olyan képről tettek vallomást, amin két személy volt, és amit Tóth Ilona elégetett, bizonyítékként tehát nem kerülhetett a bíróság asztalára. Mégis oda került, és oda került az állítólagos gyilkos eszköz, a „vásári bicska” is, amin nem voltak vérnyomok, és amiben a vádlottak nem ismerték fel azt a kést, amivel Kollárt megölték. Szerintük annak más volt a színe és az anyaga. Csak miután az ügyész figyelmeztette Tóth Ilonát, hogy az a gyilkos eszköz, tette meg filmfelvételen is megörökített vallomását: „akkor ez az a kés”.

4. Miért?

A vádlottak azonban beismerték a gyilkosságot, és amellett a nyilvános tárgyaláson is kitartottak, a vádat pedig két, az ügyben semlegesnek tekinthető tanú, két hiteles ötvenhatos, Gáli József és Obersovszky Gyula is alátámasztotta.

Álláspontom szerint a börtönkörülmények, különösen a politikai rendőrség néven reinkarnálódott ávó börtönében uralkodó viszonyok önmagukban is alkalmasak voltak a gyanúsítottak ellenállásának megtörésére. A magánzárka, az alvás korlátozása és akadályozása, az elégtelen táplálkozás, a fűtetlen cellák, a higiénés viszonyok, a folyamatos megalázások testileg és lelkileg felőrölték azt, aki oda került. Verésre sem volt szükség, noha általánosnak tekintem, hogy különösen a megtorlás első idejében súlyosan bántalmazták az őrizetbe vetteket. Ennek a vizsgált perben több nyoma van.

A mindössze huszonnégy éves, kórosan sovány lány mégis két héten át kitartott: tagadta a gyilkossági vádat. Akkor tört meg, amikor olyan bizonyítékokkal szembesítették, amiről vizsgálója azt állította: tagadása esetén is alkalmasak alátámasztani a vádat. De ekkor is csak kétszeresen részleges beismerő vallomásra volt hajlandó. Tagadta, hogy több gyilkosság terheli (egyes vallomások szerint halmokban álltak a hullák a Domonkosban), és csak azt ismerte be, hogy részt vett egy ember ölésében, de azt nem ő, hanem Gönczi vagy Gyöngyösi ölte meg. Csak az után ismerte el, hogy ő volt a gyilkos, miután az orvosszakértői vizsgálat az ő cselekményét állította a halál okának. Miközben tehát látszólag vádolta önmagát, valójában védekezett. Kivédte a több gyilkosság vádját, ami biztos halálos ítélettel járt volna. Beismerő vallomást tett, amit a bíróság enyhítő körülménynek értékelhetett. És tette mindezt szakszerű jogi segítség, ügyvéd nélkül. Mert védők csak a vizsgálati szak lezárása után találkozhattak a vádlottal, amikor az már számos vallomást tett. Ebben a helyzetben céltalan volt a vallomás visszavonásával próbálkozni, mert a magyar jogalkalmazásban a bíró szabadon dönt, melyik vallomást fogadja el: az eredetit vagy annak visszavonását. A visszavonással viszont a vádlott biztosan elveszítette azt az előnyt, amit együttműködő, tehát megbánást mutató beismerésétől remélhetett.

Tóth Ilona vallomása után pedig nem volt nehéz kijátszani egymás (és önmaguk) ellen az egymást alig ismerő vádlottakat. Göncziék – szovjet fogságban, szovjet kihallgatók előtt – ugyanazt a taktikát követték: részleges beismerő vallomást tettek saját szerepükről, de a lányt állították gyilkosnak. Egymás ellen fordításuk, egymás elleni kijátszásuk addig volt igazán eredményes, amíg nem találkozhattak. A tárgyaláson több esetben védeni próbálták egymást, de akkor már nagyon korlátozottak voltak a lehetőségeik.

Annak, hogy a perből kibomló valószerűtlen, sőt hihetetlen történetet egyesek máig a valóban történtek elbeszélésének tekintik, nagy szerepe lehet, hogy azt a forradalom két hiteles szereplőjének a vallomása látszik igazolni. Gáliék azonban kezdetben úgy mondták el az Élünk első számának elkészítését, mint ami nem november 18-án (az állítólagos gyilkosság napján), hanem egy nappal korábban történt. Datálásukat megerősíti több hitelesnek tekinthető elem. Eszerint pedig nem lehettek tanúi az állítólagos gyilkosságnak, mivel annak idején nem voltak jelen. Eredeti datálásukat kihallgatójuk nyomására akkor változtatták meg, amikor még nem tudhatták annak következményeit. Obersovszky egyetlen vallomást sem tett a vádlottak ellen. Perbeli szerepe kimerült abban, hogy nem cáfolta a lány vallomását: „Ha Tóth Ilona mondja, lehet, hogy így van.” Gáli pedig nem volt hajlandó a gyilkosságot a legkisebb mértékben igazoló vallomást sem tenni addig, amíg a vizsgálati szak legvégén nem szembesítették Tóth Ilonával, aki elismételte előtte beismerő vallomását, és hangsúlyozta, hogy Gálinak tudnia kellett a bűntényről. Miután nyilvánvalóvá vált számára, hogy a további tagadással nem segít a vádlottakon, magát viszont életveszélyes helyzetbe hozza, ő is eljátszotta a rá osztott szerepet.

A kutatók egyetértenek abban, hogy a perek legfontosabb, meghatározó része a rendőrségi, a vizsgálati szak volt. Tóth Ilonáék ügyének vizsgálata még 1956-ban befejeződött. Az tehát akkor folyt, amikor még zajlott a harc a legyőzött, de nem megsemmisített ellenforradalmárokkal. Amikor a szovjet kézi vezérlés alatt újjászerveződő ávó – mint 1953 előtt – igyekezett elébe menni az elvárásoknak, túlteljesíteni azokat. Amikor még harcban álltak az országos főhatalomért, de legalább korábbi önállóságuk visszaállításáért. Amikor még nem volt egyértelmű, hogy Kádár elszánta magát az ellenforradalmárok megsemmisítésére, ezért meg kellett mutatni neki azok igazi arcát. Például az éppen kéznél levő Tóth Ilonát, aki hasonszőrű társaival a legkisebb gyanúra brutálisan gyilkolja az ártatlan munkásokat.

5. Végül

Annak tisztázása, hogy a három vádlott ártatlan volt a terhére rótt cselekményben, önmagában is fontos, hiszen a jogi igazságtételen túl ez adja meg számukra a morális felmentést. De a per vizsgálatának ezen túlmutató jelentősége is van. Figyelmeztet arra, hogy nemcsak az ötvenes években gyártottak valótlanságokon alapuló koncepciós pereket, hanem legalábbis a korai Kádár-korban is. És figyelmeztet arra, hogy újra kell gondolni ötvenhatról való tudásunkat, hiszen az eddigi munkák mindegyike fontos forrásként merített a perek kínálta információkból.

A szerző levéltáros.

Eörsi László ezzel vitázó írása itt olvasható.

Tóth Ilona a bíróság előtt