Bővebben:
Göncz Árpád, Mécs Imre és Wittner Mária különbözőképpen, de mindhárman kivették a részüket az 1956-os forradalom és szabadságharc küzdelmeiben. Az író és műfordító Göncz volt köztük a legidősebb, ő már a világháború után a Független Kisgazdapárt színeiben politizált, 1956-ban pedig a szovjet hadsereg beavatkozása után a politikai ellenállásban vett részt, majd 1957-ben Nagy Imre egyik kéziratának külföldre juttatását segítette elő. A műegyetemista Mécs Imre a „Bástya”-csoport tagjaként vett részt egy antikádárista szervezkedésben, a háztartási alkalmazott Wittner Mária pedig a Vajdahunyad utcai felkelőcsoport tagjaként fegyveresen harcolt a megszállók ellen.
A megtorlás idején mindhármukat jogerősen életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Elsőfokon Mécsre és Wittnerre halálbüntetést szabtak ki. Göncz és Mécs 1963-ban, Wittner csak 1970-ben szabadulhatott. Mindhárman a Kádár-rendszer ellenzékéhez tartoztak, majd aktívan részt vettek a rendszerváltás folyamatában és az új rendszerben mindhárman politikai szerephez jutottak. Göncz és Mécs a liberális, baloldali-liberális oldalhoz kötődött, a náluk mostohább sorsú Wittner Mária pedig a jobboldalhoz, miközben 1956 öröksége is mindinkább az aktuálpolitika uszályába került. Ebben az időszakban mindhármukat érte valótlanságokon, rágalmakon alapuló támadás, amelyek azóta is előbukkannak, noha a kiagyalókat nyilvánvalóan a karaktergyilkosság motiválta. Gönczöt és Mécset mindig a politikai ellenfeleik támadták, Wittnert kezdetben az 1956-os túlélők és az „álötvenhatosok”. Kétségtelen viszont, hogy közülük Wittner Mária 1999-től több olyan szónoklatot tartott, mely a társadalom egyik részében, mely gyűlöletbeszédként értelmezte, súlyos ellenszenvet váltott ki. Ebből fakadtak azok a sejtelmeken alapuló valótlan megnyilvánulások, amelyek kétségbe vonták a forradalomban tanúsított hősiességét.
Hitvány embernek azonban egyikük sem nevezhető. [1]
Eörsi László
2018. október 5.
