Nagy Imre „hazaáruló, nemzetvesztő” volt?

  • 2018. október 5.
  • Eörsi László

Állítás:

Nagy Imre „hazaáruló, nemzetvesztő” volt

Cáfolat:

A kommunista vezetők közül a hatalom gyakorlása közben a világon egyedül ő vált demokratává és képviselte a nemzet függetlenségi akaratát. Döntésének felelősségét a bukás után, az élete árán is vállalta.

Bővebben:

Még a legjelentősebb, legtiszteltebb hírességek tetteiről is kellő objektivitással és árnyalt elemzéssel szükséges véleményt formálni. Beszélni kell a kevésbé magasztos cselekedeteikről is.

Nagy Imre megítélésében sosem volt társadalmi konszenzus. A Kádár-rendszerben az ellenforradalom szálláscsinálójának, a párt és a népi demokrácia elárulójának minősítették, emellett pedig az 1956-os forradalom témaköre mindvégig a legsúlyosabb tabutémának számított. A rendszerváltás hajnalán egy demagóg orosz pamflet nyomán (mely különben antiszemita is volt) Magyarországon is kezdett terjedni az a hamis információ, miszerint Nagy Imre 1918-ban részese lett volna a cári család meggyilkolásának. Ugyanebben az időben Krjucskov tábornok, a KGB vezetője állíttatott össze egy lejárató szándékú dossziét Nagy Imréről, és bocsátotta Grósz Károly akkori pártvezető rendelkezésére. E gondosan válogatott dokumentumok Nagy Imrének a szovjet állambiztonsággal fenntartott kapcsolatáról szólnak, amelyekről a vita még ma is folyik. Az nem vitatott, hogy Nagy az NKVD nyilvántartott ügynöke volt, és írt jelentéseket, de ennek valódi súlyát, jelentőségét ezekből nem lehet felmérni. Kommunista volt, az ügy szolgálatát kötelességének tartotta. Az együttműködést pedig amúgy sem utasíthatta vissza halálos retorzió nélkül. Évekig szolgálta begyűjtési miniszterként, miniszterelnök-helyettesként a diktatúrát Magyarországon is, amely rendkívül súlyos szenvedést jelentett a társadalom túlnyomó többségének. Ennek felelőssége alól Nagy Imrét sem vonhatjuk ki, még akkor sem, ha rossz szándék nem vezérelte.

1953. június 4-én azonban új kormányfőként gyökeres fordulatot hirdetett  – elsőként  a kommunista vezetők közül –, ami nemcsak az életszínvonal emelését jelentette, hanem a sztálinista totális terror végét is. A program irányát természetesen a szovjet pártelnökség jelölte ki, de ő messze továbbment azon a mértéken, amit Moszkva megfelelőnek tartott volna. 1955-ben, amikor már megfosztották funkcióitól, az akkori gyakorlattól eltérően még nyomásra sem gyakorolt önkritikát.

A forradalom napjaiban pedig önmagát is leküzdve, szakított életének addig keretet adó Párttal, és annak hatalmi érdekeivel. Azonosult a forradalmárok legfőbb követeléseivel: a demokratikus átalakítással, és függetlenség kivívásával. Ezekhez az értékekhez az élete további részében hű maradt, jóllehet ha hajlandó lett volna lemondani, kiegyezhetett volna az új hatalommal. Az ellene indított eljárásban is mindvégig küzdött igazáért, még kegyelmet sem kért a halálos ítélet elhangzása után, ugyanakkor kommunista meggyőződését még ekkor is megőrizte.

Mindent összevetve Nagy Imre sokkal inkább tiszteletet érdemel, mint gyalázkodást.[1]

Eörsi László

2018. október 5.