Bővebben:
Az 1956–1957-es magyar menekültek lényegesen kedvezőbb bánásmódban részesültek, mint a korábbiak, vagy más, korabeli európai emigránsok. A kiemelkedő nemzetközi humanitárius segítségnyújtás eredményeképpen a nagyszámú menekültet sikerült integrálni a demokratikus rendszerben élő társadalmakba. Ennek összköltsége 100 millió feletti dollár volt (mai értéken ez körülbelül egymilliárd dollár), így jóval többe került, mint az 1954-ben létrehozott ENSZ Menekültügyi Alapba a menekültprobléma megoldására befolyt összeg.
A nemzetközi joggyakorlat ekkoriban megvédte a menekülteket attól, hogy visszaküldjék őket a számukra veszélyt jelentő országokba.
Abban lényegében megegyeznek a források, hogy a nyugati közvélemény rendkívüli szimpátiával, együttérzéssel fogadta a Szovjetunió brutális katonai fellépése következtében oda menekült magyarokat. Ráadásul nem kellett tartaniuk attól, hogy ellenséges tevékenységet folytatnak, antikommunizmusukhoz nem fért kétség. A kedvező fogadtatást segítette a munkaerő iránti fokozódó kereslet: a többségükben egészséges, képzett fiatalok közül sokan azonnal munkába állhattak.
A magyar menekültek nyugati befogadásának különleges sikerét részben propagandaokok is elősegítették. A hidegháborús rivalizálás, az ideológiai küzdelem közepette a Nyugat politikai és erkölcsi vereségét jelentette volna, ha a magyar menekültek – beilleszkedési problémák miatt – tömegesen hazatérnek „a szabad világból”. Ennek ellenére számosan a hazatérést választották, közülük jó néhányan ezzel az önmaguk tragédiáját idézték elő.[1]
Eörsi László
2018. október 5.
[1] http://latoszogblog.hu/blog/menni_vagy_maradni_menekultkerdes_56_ban
