Schmidt Mária hosszú blogbejegyzésben ítéli el a „Nyugatot”, amelynek képviselői Kelet-Európára, mint az elmaradott civilizáció sötét vidékére tekintenek lenézően, és az Európai Unió fellegváraiból oktatják ki a valaha a vasfüggöny mögött élő kisállamok népeit a magas kultúráról, hol megvetően, hol atyáskodva. Szíve-joga Schmidt Máriának korunk uniós politikájáról, az újonnan csatlakozó kelet-európai országok fejlődési pályájáról és azt a Nyugatról gyanakodva szemlélő és demokrácia-leckében részesítő bürokraták arcpirító viselkedéséről véleményt nyilvánítani. Ő azonban ennél többet tesz: Nyugat és Kelet ezen egyenlőtlen kapcsolatát egyenesen 200 évvel korábbra, a francia felvilágosodás korára vezeti vissza, állítva, hogy akkor formálták ki a Nyugat képviselői Európa „vad és barbár” felének sztereotípiáit, és dolgozták ki nagy ívű terveiket a kontinens keleti részének civilizálására, mintegy játékszobának használva szerencsétlen kelet-európai nemzeteket. Egyenesen úgy fogalmaz,
“A 18. századi francia felvilágosodottak számára >Kelet-Európa kísérleti terepként szolgált, szabad játékteret nyújtott a felvilágosodás társadalmi elméleteinek és politikai ábrándjainak kipróbálásához.< írja Kelet-Európa felfedezéséről szóló könyvében az amerikai történész. [1] Arról a Kelet-Európáról, amelyről Herder 1769-ben megállapítja, hogy azt „vad népek lakják”, melyek civilizációja még várat magára.”
Látjuk a hivatkozásból, hogy a gondolat eredete az amerikai történész, Larry Wolff 419 oldalas könyve, az Inventing Eastern Europe (Kalifornia, 1994).
Csakhogy.
Ennek a könyvnek a címét semmilyen megfontolásból nem fordíthatjuk „Kelet-Európa felfedezésének”, mert ez Kelet-Európa „kitalálását” jelenti (a szerző könyvéről írt rövid összefoglalójának magyar fordítása is „Hogyan találták fel Kelet-Európát?” (Café Bábel, 39-40. szám (Kelet-Nyugat), 41–52. o, ford. Demendy Nóra). Ez a könyv ugyanis nem arról szól, hogy a felvilágosodás hívei mentek és „felfedezték” Kelet-Európát, hanem arról, hogy nem mentek, hanem „kitaláltak” egy elképzelt világot, ismereteik hiányában. Messze vezetne, ha Larry Wolff elméletének teljes kritikáját, elemzését szeretnénk adni. Legyen itt elég annyi, hogy rengeteg forrást használ fel, melyek egy része tényleges nyugat-európai utazásokról számol be, mások csak „álmok és fantáziák” Kelet-Európával kapcsolatban, mindenesetre ezekből nehéz egy egységes „lenézett Kelet-Európa” koncepciót kihámozni. Larry Wolff először a felvilágosodás íróitól eredezteti a „barbár” Kelet-Európa képét, majd visszaugrik a 16. századba, később a kora reneszánszba. Pedig egy ilyen logika alapján akár már a római birodalom is megvetéssel kezelhette (kezelte is) a határain kívül élő „barbárokat”, így akár innen is eredeztethetnénk a nyugat-kelet (plusz a németek földje) szembenállást. Ami pedig Herdert illeti, vajon tényleg a vad népek hazájának tartotta Kelet-Európát, amikor a következőket írta: „A szláv népek egy napon Európa igazi hatalmai lesznek, mivel a nyugat-európaiak elvetik a tiszta kereszténységet és lehanyatlanak, miközben a kelet-európai nemzetek ragaszkodnak vallásukhoz, hitükhöz és ideáikhoz, és így válnak majd erőtényezővé Európában”? (Journal Meiner Reise im Jahre 1769)
De folytassuk tovább. Schmidt Mária szerint
„A felvilágosodás francia nagyjai tehát megfigyeléseket végeztek, de szívesen adtak tanácsot is térségünk uralkodóinak, nem csupán a tisztes fizetségért, hanem azért is, mert civilizációs küldetésüknek tekintették, hogy fényt vigyenek a sötétségben élőkhöz, Keletre. Voltaire Nagy Frigyessel és Nagy Katalin cárnővel foglalkozott és eligazította őket a korszerű uralkodás rejtelmeiről. Rousseau Lengyelország, Diderot az egész térség számára készítette el civilizációs tervét.”
Ebből úgy tűnik, mintha a felvilágosodás alkotói aljas számító anyagi okokból utaztak volna Kelet-Európába, miközben fennhéjázó és kioktató módon akarták megszabni ezen országok civilizációs fejlődését. Bár igaz, hogy Voltaire Nagy Frigyessel „foglalkozott”, ez inkább egy filozófus és egy filozofálgató király vitái voltak. Ami meg Nagy Katalint illeti, vele inkább Diderot „foglalkozott”.
Pontosabban: dehogyis, sőt ellenkezőleg!
Nagy Katalin országának felemeléséhez, fejlesztéséhez kezdettől fogva teljes energiával gyűjtötte a nyugati filozófusok műveit. Az új törvényalkotást megalapozó tervezete, az „Utasítások” bőségesen vesz át gondolatokat Montesquieu-től, Beccaria-tól, Voltaire-től. Voltaire egyenesen el volt ámulva a cárnőtől, akiről azt írta, nagyobb Szolónnál, Lükurgosznál, és XIV. Lajosnál. Továbbá nem arról volt szó, hogy Diderot kívánja az egész térséget civilizálni, hanem Nagy Katalin ajánlotta fel, hogy Oroszországban kiadják az Enciklopédiát, melyet a „magasabbrendű” Franciaországban a betiltás fenyegetett. Miközben Diderot éppen oroszországi útjára készül, Hágában megjelenik Helvetius műve, melyet írója Nagy Katalinnak ajánl, és melyben ilyesfajta, a nyugat „felsőbbrendűségét” hangoztató mondatok állnak: „Ez a nép nem válhat újra hírnevessé francia néven. Ez a lealacsonyodott nemzet Európa szégyenfoltja lett.” (Helvetius: Az emberről). Igen, Franciaországról van szó. Egyébként pedig Diderot „Eszmecseréi” egyrészt Franciaország akkor állapotait bírálták, általánosságokban ismertettek reformokat, majd egy harmadik részben elemezték az oroszországi helyzettel kapcsolatos reformelképzeléseket, például a jobbágyok felszabadítását. Amire Nagy Katalin azt állította, az orosz jobbágyok olyan jól élnek, hogy a tyúk helyett sült pulykát esznek minden nap. Végezetül Diderot csak néhány, az oktatással kapcsolatos tanácsot adott a cárnőnek.
Ott van még Rousseau, aki állítólag Lengyelországot akarta civilizálni.
Tényleg?
Egy lengyel nemes (Michał Wielhorski) felkérésére írt alkotmánytervezet szinte a modern nacionalizmus kinyilatkoztatása, aminek kimondott célja, hogy Lengyelország a nemzeti nevelés módszerével, a lengyel történelem szereplőit és dicső eseményeit felhasználva tegye naggyá az országot. Nem hogy a nyugatról érkező új jelenségeket nem kell ráerőltetni a barbár lengyelekre, hanem: „Fent kell tartani vagy vissza kell állítani a régi szokásokat, és megfelelő új szokásokat kell bevezetni, melyek kizárólagosan lengyelek. Ezek a szokások, legyenek önmagukban közömbösek, vagy akár rosszak is, mindig azon előnnyel járnak, hogy a lengyelekben ébren tartják a szülőföld szenvedélyes szeretetét, és természetes viszolygást keltenek bennük az idegenekkel való keveredés iránt.” (Rousseau, A lengyel kormány figyelmébe, 1772, ford. Ludassy Mária)
Schmidt Mária gondolatfűzése azt feltételezi, hogy a címnek adott „kínai fal” képet is a felvilágosodás alkotói teremtették meg.
„Ezeket a világokat szerintük egyfajta kínai falnak megfelelő választóvonal határolja el egymástól. A falon túli részt a szláv nyelv és jellem testesíti meg. Kelet-Európa tehát, ahogy ők látták és láttatták, a zűrzavar földje, szervezetlen, elmaradott, ugyanakkor festőien falusias, egyben menthetetlenül barbár.”
Csakhogy. Erről szó sincs.
Ezt egyszerűen nem ők írták. Hanem Custine márki, egy dúsgazdag, katolikus francia arisztokrata (szülei és nagyszülei mind a guillotine alatt végezték), aki 1839-ben járt Oroszországban, és akkor festett sötét képet I. Miklós cár birodalmáról. Többek között így írt: „Franciaország és Oroszország között kínai fal van: a szláv nyelv és jellem. Dacára az oroszok elbizakodottságának, amit Nagy Péter ébresztett fel. Szibéria a Visztulánál kezdődik”. (In: Az orosz kultúra Nyugat és kelet között, szöveggyűjtemény, Bagi- Szőke, 2006). De honnan a sötét gondolatok?
Nos, az orosz fejlődés és jellem ijesztő vonásait nem a nyugat „sztárjai”, hanem egy orosz arisztokrata foglalta írásba: a gondolatok ihletője Pjotr Csaadajev. (Pjotr Jakovlevics Csaadajev: Filozófiai levelek egy hölgyhöz. 1836). Ebben Oroszországot a szerző eleve két világ közti területre helyezi: „a világ két nagy része, Kelet és Nyugat között állva, egyfelől Kínán, másfelől Németországon könyökölve, egyesítenünk kellene magunkban a szellemi világ két nagy princípiumát, a képzeletet és az észt”. Csaadajev rémületes dolgokat ír le honfitársairól: „Mikor külföldön, különösen délen, ahol az arcok annyira élénkek és kifejezőek, összehasonlítottam honfitársaim arcát a bennszülöttekével, több ízben is megdöbbentett ábrázatunk kifejezéstelensége.” És még szörnyűbb a folytatás: „Egyszer egy nagy ember civilizálni akart bennünket, s hogy ízelítőt adjon a felvilágosodásból, odadobta nekünk a civilizáció köpönyegét: fölszedtük a köpönyeget, de nem nyúltunk a civilizációhoz. A vérünkben van valami, ami visszautasít minden igazi haladást.” (In: Orosz szvgy.) Bár Csaadajev később revideálta pesszimista nézeteit, abban továbbra is kitartott, hogy Oroszországnak be kell hoznia a Nyugattal szembeni lemaradását.
Talán nem véletlen, hogy Csaadajev és Custine is tiltólistára került a cári Oroszországban és a Szovjetunióban is. Meglepő módon azonban a 2002-es „Orosz bárka”, Alekszandr Szokurov filmalkotásában Custine márki vezeti végig a nézőt az orosz történelem és orosz néplélek 300 éves történetén.
Ha már végigvezetésről van szó, lássuk Schimdt Mária további gondolatait!
„A 19. században aztán már hatalmi-politikai szempontból is foglalkoztak velünk, ami azt jelentette, hogy kényük-kedvük szerint húzogatták a határainkat, és hozták létre a pillanatnyi érdekeiknek megfelelő államalakulatokat. Mindezzel összhangban Napóleon 1812-ben nekilendült, hogy >megtanítsa végre az oroszokat, mit jelent az igazi civilizáció.< Hiszen szerinte >Moszkva maga a barbárság és a despotizmus ősi fellegvára.< Az oroszok azonban megsemmisítették a Grande Armée-t és ez egy rövid időre elvette a civilizátorok kedvét.”
Az, hogy kik „foglalkoztak velünk” a 19. század elején, homályban marad. Merthogy Napóleon tényleg foglalkozott egész Európa alávetésével, az biztos. Éppen azzal is, hogy Lengyelországot, melyet kelet-európai szomszédjai feldaraboltak és felosztottak, visszaállítsa, nyilvánvalóan Oroszország meggyengítésének céljával. Napóleon valóban huzogatott határokat, keleten is, de északon, délen, sőt nyugaton is. Történetesen a „keleti” Magyarország határait békén hagyta. Hogy közben például a britek mivel foglalkoztak? Hogy rávegyék a hatalmas orosz birodalmat egy Napóleon elleni koalícióra. A francia császár pedig Anglia kivéreztetését elsősorban úgy látta biztosíthatónak, hogy egységes Európát hoz létre, Oroszországgal szövetségben. Később ráébredt, hogy Oroszország gyors legyőzése nélkül nem tartható fenn a francia birodalom. Terveket kovácsolt a cár gyors legyőzéséről, majd Oroszországon keresztül Perzsia és India elleni vonulásról, hogy az angol gyarmatbirodalmat összeroppantsa.
Hol van itt szó az oroszok civilizációra oktatásáról? Sok minden másról volt szó, de erről nem. Napóleon arról ábrándozott, hogy egy határok és vízumok nélküli Európát teremt, melyet Párizs, Róma, Varsó, Moszkva, Berlin, Bécs lakói mind közös otthonuknak tarthatnak majd. És meglepő módon, 1813-ban I. Sándor pont ugyanezt a magasztos célt hirdeti meg: „visszaadjuk minden népnek a lehetőséget, hogy teljesen és tökéletesen élhessen jogával, egy közös szövetség védelme alá helyzetük mind őket, mind magunkat- ez az a fundamentum, melyre új rendszerünket építjük.” Így aztán a cár csapatai vonultak be Párizsba, hogy elhozzák a békét és a jólétet Franciaország számára.
(A Nyugati civilizátorok) „aztán az 1856-os párizsi békében ott folytatták, ahol abbahagyták. Elismerték Moldávia, Valahföld, valamint Szerbia autonómiáját, és szabályozták a Fekete-tenger és a Duna használatát. Az 1878-as Berlini Kongresszus aztán önálló állammá nyilvánította Szerbiát és Romániát, tudomásul vette Bulgária autonómiáját és Bosznia-Hercegovina Habsburgok általi okkupációját” – így folytatódik a blogbejegyzés, meglepő módon az Anglia és Oroszország közötti nagyhatalmi küzdelmet egyfajta egyoldalú nyugati „tereprendezésnek” mutatva be, amiből Kelet-Európa népeinek csak baja származott. Vajon Oroszország akadálytalan behatolása a térségbe, terjeszkedése a Balkánon pozitívan járult volna hozzá a román, szerb, bulgár, görög nemzeti önállósodáshoz? Mintha nem maga Andrássy Gyula gróf vetette volna fel a kérdést 1878 februárjában, hogy – korlátozandó a háborúban győztes oroszok túlhatalmát – a balkáni helyzetet egy európai konferencián kell rendezni, majd nem ezt a gondolatot vitte volna tovább Nagy-Britannia, és nem így jött volna létre Berlinben a nagyhatalmi csúcstalálkozó.
„Magukat egyértelműen felsőbbrendűnek, kulturáltabbnak, fejlettebbnek tartották és tartják, amit térségünkkel szembeni, lekezelő, lenéző és megalázó magatartásukkal napi szinten nyomatékosítanak.” – Ehhez az állításhoz mintegy megerősítésként kapunk egy karikatúrát az amerikai Puck Magazinból 1903-as keltezéssel, „A civilizáció lelke felemeli Kelet-Európát: az elmaradott barbár orosz körül a haladó népek reprezentánsai” magyarázattal. Akár kiváló középszintű történelem érettségi feladat is lehetne.
Elemezzük csak.
Vajon melyik ország ellen irányul? Igen, a durva arcú, csizmás alak Oroszországot jelképezi. Kik állnak körülötte: Igen, világosan felismerjük a haladó népek reprezentánsait. Vagy várjunk csak! Mintha ott jobboldalt egy kínai arc, mellette egy japán alak bámészkodna! Lejjebb egy jellegzetes fezzel a fején talán egy török? Talán a világ minden nemzete egységesen haragszik Oroszországra? Talán itt valami egészen másról van szó? Nos, elárulhatjuk, igen. 1903-ban arról a kisinyovi pogromról szóltak a hírek, ahol oroszok, ukránok mészároltak zsidókat, anélkül, hogy a hatalom közbelépett volna, majd próbálta a történteket szőnyeg alá söpörni. Miközben nagy valószínűséggel az ekkor kitalált világszintű zsidó összeesküvésről szóló iratot (Cion bölcsei) a cári titkosrendőrség rendelte meg. Tehát a karikatúra rossz választás volt, egyszerűen nem támasztja alá, hogy a nyugat nézné le Oroszországot, az orosz brutalitást, barbárságot és vérontást nézték le, ugyanúgy ahogyan a sajtóban felszólaltak, karikatúrákat készítettek a Dreyfus-per ellen is, pedig az a „nyugat” szívében, Franciaországban történt. A Puck visszatérő céltáblája volt a nagyon is nyugati egyház feje, a pápa is. Egy ellenzéki szellemiségű vicclap karikatúrája pedig különben sem egy egész kultúra álláspontját tükrözi. A cikk megjelenésekor már javában formálódott az a katonai szövetség, mely a nyugat legfontosabb hatalmait kötötte Oroszországhoz, talán hogy közösen „civilizálják” Németországot?
