Kifejtés:
Az a nézet, hogy a demokratikus ellenzék nevű csoport nem foglalkozott a nemzeti kérdésekkel, onnan ered, hogy Magyarországon az 1980-as években két rivális – a korábbi évtizedek népi-urbánus vitáit újra felszínre hozó – értelmiségi csoport létezett. A nemzeti ügyek képviseletét sokan a másik csoporthoz, a népi írók köréhez kötik – és ők is elsősorban így, a nemzeti sorskérdések megfogalmazóiként, a kádári hatalommal szemben a nemzet lelkiismeretének képviselőiként látták magukat. A népi írok – a maguk megfogalmazása szerint – „népben, nemzetben” gondolkodtak, a népesség fogyását (a magyarországi lakosság lélekszáma 1981-től kezdett csökkenni), a határon túli kisebbségek aggasztó helyzetét tették szóvá. Nézeteiket, aggodalmaikat műveikben, cikkeikben is szóvá tették, és mint „kitüntetett értelmiségiek” a hatalommal is párbeszédet folytattak. Bár a később az SZDSZ magját adó demokratikus ellenzék tagjaival is kapcsolatban álltak, az alapvető szemléletbeli ellentétek nyilvánvalóak voltak, így nem is léptek fel az MSZMP közös kihívóiként. Az 1987-es lakiteleki találkozón, amelyen az MDF megalakult, az „urbánus” tábor már nem vett részt.
A másik ok, ami miatt a demokratikus ellenzéket általában nem tekintik a „nemzeti” politika képviselőjének, az az, hogy ez a mozgalom inkább az 1970-es évek végétől az emberi jogokra, a kommunista rendszer kritikájára, majd a nyugat-európai politikai intézmények hazai átvételére, a gazdasági válságkezelésre koncentrált. Míg az MDF népi szárnya egy ún. harmadik utas, se nem kommunista, se nem kapitalista, hanem sajátosan magyar megoldást vizionált, addig az SZDSZ a nyugati polgári liberalizmus szabadságeszményében és a nyugati kapitalizmus gazdasági hatékonyságában hitt. Ezzel szemben Csurka István és támogatói a kapitalizmust is veszélyforrásnak látták, amely „pincérnemzetté” – az idegen tőke, ezáltal külföldi érdekek puszta kiszolgálójává – teszi a magyart saját hazájában.
A demokratikus ellenzék szemlélete tehát egyrészt az egyénre épült, másrészt túlterjeszkedett a nemzeti kereteken: régióban, nemzetközi politikai folyamatokban, egyetemes értékekben gondolkodtak. Programadó írásaikban is elsősorban a gazdasági, jogi és politikai tennivalókra koncentráltak. Ezzel együtt a szamizdat kiadványuk első két száma közölt összefoglalót a csehszlovákiai magyarság 1945 utáni történelméről, a csehszlovákiai magyarok két reprezentánsa, Duray Miklós író és Janics Kálmán történész többször is kifejtette álláspontját a Beszélőben, a romániai magyarok hátrányos helyzetéről Nagy György statisztikai adatokkal alátámasztott elemzést közölt. Szóvá tették a kisebbségben élő magyarok jogainak csorbítását, elemezték, hogy Ceaușescu diktatúrája hogyan merít legitimációt a román nacionalizmus felszításából, az ott élő kisebbségek, köztük a legnagyobb kisebbség, a magyarok elnyomásából, és kritizálták a kádári vezetés konfliktuskerülő magatartását. A demokratikus ellenzék jó személyes kapcsolatokat ápolt azokkal az erdélyi magyarokkal, akik a romániai magyarok helyzetét taglaló Ellenpontok című szamizdatkiadványt az ő technikai segítségükkel adták ki. A legfontosabb alapító a Beszélő munkatársa, szerkesztőinek barátja, Ara-Kovács Attila volt, és a két szerzőgárdában is volt átfedés. A nyolcvanas évek végén a Romániából menekült magyarokat a demokratikus ellenzékhez köthető Menedék Bizottság és Szegényeket Támogató Alap karolta fel, a csoport tagjai részt vettek az 1988 júniusi nagy Erdély-tüntetés megszervezésében, és a romániai forradalom idején az ottani magyar és román lakosok megsegítésében.
Ennek ellenére a demokratikus ellenzék hiába foglalkozott sűrűn a határon túli magyarok helyzetével, a fő hangsúlyokat más problémák kapták, a kisebbségek jogfosztását pedig mindenekelőtt az emberi jogok sérelmeként értelmezték. A nemzeti kérdéshez való viszony ezért alapvető politikai törésvonallá válhatott a rendszerváltó pártok között.
Takács Róbert
2019. május 14.
