Kifejtés:
A kommunista rezsim jogsértéseinek orvoslását több részre kell osztani. Az egyik a törvénytelenségek utólagos jóvátételét jelentette, vagyis a politikai alapú ítéletek elszenvedőinek, a Rákosi- és Kádár-kor áldozatainak – köztük az 1956-os forradalom után elítélteknek és kivégzetteknek – a rehabilitálását. Egy másik kérdés a tulajdonviszonyok erőszakos átrendezése kárvallottjainak kárpótlása volt. Ez az írás ezzel a két kérdéssel foglalkozik. A következő cikk tárgyalja a jogsértések felelőseinek utólagos büntetését.
A jogi igazságtétel érdekében, és a bűnösök felelősségre vonására több társadalmi szervezet is létrejött a rendszerváltás hajnalán. 1988 tavaszán alakult meg a Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB), amelynek első elnöke Nagy Erzsébet, az 1958-ban kivégzett Nagy Imre miniszterelnök lánya lett. A TIB az 1956-os forradalom utáni megtorlás áldozatait tömörítette, jelentős szerepük volt abban, hogy 1989 júniusában sor kerülhetett Nagy Imre újratemetésére. Vezetői ekkoriban többségükben a szabad demokratákhoz álltak közel. A Politikai Foglyok Országos Szövetsége (POFOSZ) később, 1989 februárjában alakult, elnökéül az 1956-os Széna téri fegyveres csoport helyettes parancsnokát, Fónay Jenőt választották. Emellett a szovjet munkatáborokba, illetve GULAG-táborokba hurcoltaknak (SZORAKÉSZ), a Rákosi-kor politikai foglyainak (Magyar Politikai Elítéltek Szövetsége), a magyarországi munkatáborok áldozatainak (Recski Szövetség), kitelepítetteknek is alakultak érdekképviseletei.
Az első és második ún. semmisségi törvény már az 1990-es parlamenti választások előtt megszületett. Az 1989 évi XXXVI. törvény az 1956-os forradalom utáni megtorlás során, 1963-ig – főleg utcai harcosokra – kirótt ítéleteket érvénytelenítette. Az 1990 márciusában elfogadott 1990. évi XXVI. törvény pedig az 1945 és 1963 közötti, egyéb politikai okból született ítéleteket semmisítette meg. A törvény olyan „bűncselekményeket” nevesített mint „az állam belső és külső biztonsága elleni bűncselekmények, a tervbűncselekmények, az árdrágító és közellátás elleni bűncselekmények, vagy a társadalmi tulajdont károsító bűncselekmény feljelentésének elmulasztása.”
A jogalkotó ezzel – visszamenő hatállyal – jogi, erkölcsi és politikai rehabilitációról döntött. Általános érvénnyel mondta ki a fenti ítéletek semmisségét, tehát az áldozatoknak nem kellett a törvény alapján egyénileg bíróságokhoz fordulni.
Az 1956-os forradalom utáni megtorlások lezárulását követő időszakról azonban ekkor még nem született döntés, csak 1992-ben. Az 1963 és 1989 közötti politikai elítéltek ügyét 1992. évi IX. törvény rendezte. A törvény az állam és közrend elleni állítólagos „bűncselekmények” „elkövetőiről” szól, olyan vádakban született ítéletek semmisségét mondta ki, mint összeesküvés, lázadás, izgatás, egyesülési joggal való visszaélés, tiltott határátlépés, hazatérés megtagadása, sajtórendészeti vétség, rémhírterjesztés stb. Ezen esetekben viszont előírták, hogy a bíróságok minden egyedi esetben – külön eljárásban – mondják ki az ítélet semmisségét.
Ugyanebben az évben fogadta el az országgyűlés azt a kárpótlási törvényt, amely a halálra ítéltek és bebörtönzöttek anyagi jellegű kárpótlásáról szólt. A törvény hatálya az 1939. március 11. és 1989. október 23-a közti ügyekre vonatkozik, tehát a késő Horthy-kor zsidótörvényeinek és a holokausztnak az áldozatait is kárpótolni rendeli. Kezdő dátuma a munkaszolgálatot bevezető 1939-es honvédelmi törvény. A jogszabályok tételesen megszabták a kárpótlás összegét, kifizetésének módját (az életben lévőknek havi járadék formájában), amelyet az országos és megyei kárrendezési hivatalok ítéltek meg.
Azonban a „kárpótlás ügye”, vagyis az 1939 és 1990 között elvett tulajdonok utáni anyagi jóvátétel ügye jóval komolyabb politikai vitákat kavart, nemcsak az Antall-kormány és ellenzéke között, hanem a kormányon belül is. A kérdés ráadásul elválaszthatatlan volt a gazdasági átalakítás, a privatizáció megoldásától. 1990-ben egyetlen párt, a Független Kisgazdapárt képviselte teljes mellszélességgel a reprivatizáció gondolatát, vagyis azt, hogy az államosított, kollektivizált vagyont, üzemeket, földeket az 1947-es tulajdonosoknak, illetve örököseiknek kell visszaadni. A kisgazdapártnak olyannyira ez volt a legfőbb programpontja, természetesen mindenekelőtt a földtulajdon visszaadása, hogy kormánybeli részvételüket is ettől tették függővé. A törekvésnek voltak támogatói a kereszténydemokraták és az MDF körében is. Ám a reprivatizáció megvalósítása több évtizednyi társadalmi és gazdasági változások után többnyire lehetetlen volt, az ellenzék pedig a gazdasági átalakítás szempontjából is károsnak látta. Igaz, a kárpótlás valamilyen módját ők is jogosnak ismerték el. A vita összekapcsolódott a téeszek sorsával, a rendszerváltás utáni mezőgazdaság szerkezetének kérdésével is.
Végül az Antall-kormány ugyan 1947-es alapon álló megoldást választott, de nem az akkori tulajdonosokhoz való visszatérés mellett döntött. Ez alól csak az egyházak esetében tett kivételt és azt külön törvényben szabályozta. Az 1991. évi XXV. törvény csak részleges kárpótlást hagyott jóvá: a 200 000 forint feletti elvesztett vagyon után már csak 50%, 300 000 forint felett 30%, 500 000 forint felett 10% erejéig. E törvény vezette be a kárpótlási jegyeket, amelyeket földvásárlásra, privatizációs ügyleteknél, lakásvásárlásnál is fel lehetett használni. Mivel átruházható volt, hamar megjelentek e papírok felvásárlói, akik jóval a névérték alatt jutottak hozzá nagy tételekhez. Az ügy a kormányon belül is szakadást idézett elő, Torgyán József és 12 képviselőtársa 1992 februárjában kilépett a kisgazda frakcióból. Az SZDSZ – bár élesen vitatta a törvényt – a szavazásnál tartózkodott, míg a Fidesz ellene szavazott. A fiatal demokraták ugyanis a kárpótlás egész gondolatmenetével szembehelyezkedtek, azt hangsúlyozva, hogy az államszocialista időszakban nemcsak a volt tulajdonosokat, hanem a társadalom egészét súlyos hátrányok érték. „Mérhetetlenül igazságtalan lenne a ma élő és a kisajátításokban teljesen vétlen nemzedékek rovására végrehajtani az egykori tulajdonosok kárpótlását” – érvelt a parlamenti vitában Orbán Viktor.
Takács Róbert
2019. május 14.
