Kifejtés:
A rendszerváltás legfontosabb okának azt tekinthetjük, hogy a szovjet blokk országai „elvesztették” a hidegháborús-gazdasági versenyt: a globális világgazdaság kihívásainak nem tudtak megfelelni, így e társadalmak súlyos gazdasági-társadalmi válságba sodródtak. A kelet-közép-európai rendszerváltások keretfeltételeit ugyanakkor külső – nagyhatalmi – politikai mozgások határozták meg, a történések az egyes országok belpolitikai folyamataiból önmagukban nem megérthetők. Ráadásul e feltételrendszer 1989-ben gyorsan változott: a lengyel ellenzék 1989 áprilisában még korlátozott választásokról egyezett meg az állampárttal, ám mikor azt júniusban megrendezték, a magyar ellenzék már többpárti szabad választásokról kezdett tárgyalásokba a Nemzeti Kerekasztalnál. Ráadásul nemcsak ez, hanem az, hogy az átmenet szabályairól a régi és az új politikai elitek alkufolyamata döntött, sőt a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásairól 1989 szeptemberéig a sajtó és a média sem tudósított csak szűk terjedelemben, erősíthette azt a hitet, hogy itt titkos háttéralkuk köttettek.
Így nem is olyan meglepő, hogy a csalódottak körében már az 1990-es évek elején megjelentek olyan elméletek, miszerint a magyar rendszerváltást nem csupán kívülről akarták meghatározni, de el is akarták téríteni, sőt szabotálni. Az „irányított átmenet” gondolata először egy emigránsok által kiadott magyar nyelvű újságban, az Amerikai-Kanadai Magyar Életben jelent meg 1992. február 20-án. A szélsőjobboldali összeesküvéselméletek világába jól illeszkedő elméletet hamarosan átvette a Szent Korona hetilap, innentől kezdve a magyar nyilvánosságban is elterjedt a paktum-elmélet. A több verzióban fellelhető, egyes elemeiben akkor sem új elgondolás szerint egy szovjet, amerikai és izraeli(!) titkosszolgálati vezető, egy szovjet tábornok, egy amerikai diplomata, magyar politikusok – köztük Antall József, Göncz Árpád és Horn Gyula –, valamint a katolikus egyház és a magyar zsidóság képviselője az MSZMP-s káderelit tanyáján, a budapesti Rózsadomb egy villájában gyűlt össze – a leggyakoribb verzió szerint március 15-én. Más változatában nem is 1989-ben, hanem 1991-ben történt meg az ominózus találkozó. Az ott meghatározott 20 pont nem adott részletes forgatókönyvet, szó sincs bennük az új alkotmányos berendezkedés alapkérdéseiről, a szabad választásokról, vagyis olyan kérdésekről, amelyekről 1989 nyarán a Nemzeti Kerekasztal résztvevői tárgyaltak. Van viszont számos pont a fenntartandó közeli magyar–szovjet viszonyról, a kommunista elit hatalomátmentéséről (a titkosszolgálatokban, a gazdaságban, a politikában, az igazságszolgáltatásban), a zsidóság érdekérvényesítéséről (vagyoni kártalanítás, antiszemitizmus erőteljes tilalma), valamint a radikális jobboldal korlátozásáról (az 1956-os forradalom jobboldali narratívájának elfojtása, a kormány és jobboldali emigráns szervezetek kapcsolattartásának tilalma, a határrevízió feladása, a szélsőjobboldali (sic!) szervezetek létrejöttének megakadályozása).
A teória már csak az 1989 márciusi dátum miatt sem tartható, hiszen az elmélet kikritályosodásának viszonyait vetítették vissza három évvel korábbra: vagyis olyan személyek szerepelnek fő tárgyalóként, akik 1989-ben még nem voltak kulcspozícióban: Antall József csak a nyári kerekasztal-tárgyalások idején került előtérbe az MDF-en belül, Boross Péter pedig még később, másfél év múlva lesz befolyásos szereplő. Göncz Árpádot, aki az SZDSZ második vonalához tartozott félig-meddig Antall József „találta fel” az 1990-es választások után. Horn Gyula ugyan az MSZMP fajsúlyos politikusa volt már akkor is, de még nem annyira, hogy pártját ő, nem pedig Grósz Károly, Németh Miklós, esetleg Pozsgay Imre képviselje egy ilyen tárgyaláson. Ha viszont az 1991-es dátumváltozatot vennénk alapul, abban az esetben pedig az egész paktum válik értelmetlenné, hiszen akkor már nem sok mindenről kellett volna megállapodni; nyilván ezért terjedt el itthon a „hihetőbb” 1989-es változat.
A paktum ugyanakkor több olyan „köztudomású” állítást tesz, amely sokak számára hihetővé tette létezését. Természetesen a különböző titkosszolgálatok – mindenekelőtt a KGB és a CIA – nyilván rajta tartották a szemük – és fülük – a kelet-közép-európai rendszerváltásokon és kapcsolatba kerültek annak szereplőivel is. A késő-kádári politikai, gazdasági és államigazgatási – technokrata, jelentős részében reformpárti – elitek részt vettek a rendszerváltás alkufolyamataiban és az átmenet levezénylésében, az MSZMP-ből 1989 októberében alakult MSZP ilyen értelemben rendszerváltó pártnak számít. Az átmenet tárgyalásos jellegéből pedig az is következett hogy nem zajlott le mélyre hatoló személycsere sem a “rózsadombi paktumban” felsorolt területeken (igazságszolgáltatás, titkosszolgálatok), sem olyan szférákban, mint a tömegkommunikáció. A legnagyobb fokú elitcsere pont a politikusok között történt.
Ennélfogva az 1989 előtti államigazgatás középvezetéséből, szakértőiből jó néhányan a helyükön maradtak 1990 után is, mások pedig a privatizáció során vagyont is szereztek, ami nem valamiféle “rózsadombi alku” eredményeképpen, egy előre megtervezett hatalomátmentési akció keretében alakult így, hanem azért, mert az első szabadon választott kormány nem tudott elegendő számú szakértőt kiállítani, erre sem elegendő felkészülési ideje, sem merítési bázisa nem volt. Így – szakmai okokból – rá voltak utalva az előző rendszer „működtetőire”. Csurka Istvánnak a Magyar Hírlap 1991. december 2-i számában megjelent interjújában hangzott el az azóta sokat idézett mondás: „A szakmai indokok túlhangsúlyozása ócska bolsevista trükk”, amely jól kifejezi az 1990-es évek elejének politikai légkörét, az MDF belső megosztottságát. És persze a már akkor hisztérikus közbeszédre jellemző, hogy Csurka kijelentése is sarkított, torzított formában került be a vitákba, mintha magát a szakértelmet nevezte volna bolsevista trükknek. Az viszont tény, hogy az SZDSZ- és a bolsevik mentalitást az MDF-hez kötődő értelmiségi tábor már az 1990-es választások hajrájában igyekezett közös gyökerűként feltüntetni.
A rózsadombi paktum szélsőjobboldali ihletésű összeesküvés-konstrukció, amit jobboldali televízióban (HírTV), és folyóiratban (Kommentár) is cáfoltak, szakmai alapon. Fontos tanulmányt írt témában Paksa Rudolf törtönész (A rózsadombi paktum. In: Mítoszaink nyomában. Szerk. Kovács Kiss Gyöngy. Kolozsvár, 2013. 243–263.), és szemlézte a kérdés irodalmát az urbanlegends.hu blog is. Ebben Marinov Iván idézi Lakatos László szociológust, összeesküvés-elmélet kutatót: “Magyarországon mindig is kedveltek voltak a kisnemzetek kiszolgáltatottságát bemutató összeesküvés-elméletek … az emberek többsége … egyrészt igazolva látja bennük saját előítéleteit, félelmeit, másrészt beavatottnak érezheti magát. De >a fő élvezeti érték, hogy valakit hibáztatni lehet. Hogy itt vannak a gonoszok, akik rosszban sántikálnak<.”
Takács Róbert
2019. május 14.
