Kifejtés:
A Munkásőrséget az 1956-os forradalom leverése után alakította ki a magyar pártvezetés. Párthadsereg volt, ami nem volt példa nélküli a 20. században, működött hasonló más szocialista országokban is, és volt előzménye a magyar kommunista párton belül is: az 1945 és 1950 között működő Rendező Gárda. A párthoz hű emberekből toborzott szervezet életre keltését a forradalom utáni „rendteremtés” indokolta, első bevetéseire a hatalom megszilárdítása idején, 1957 tavaszán került sor: március 15-én a rendfenntartás-elrettentés, május 1-jén a hatalom melletti demonstráció volt a fő feladatuk. Létszámuk a hatvanas-hetvenes években elérte a 40-50 ezer főt, legtöbbjük természetesen az ún. „polgári állományba” tartozott, akik polgári foglalkozásuk mellett, szabadidejükben jártak rendszeres kiképzésekre, gyakorlatokra. A hivatásos állomány, akiknek ez a foglalkozásuk, állásuk volt, azaz a vezetők, szervezők néhány száz főt tettek ki.
A munkásőrök fegyvert is viselhettek, és az első években azokat maguknál is tartották, de ezt az 1960-as években megszigorították. „Az összes bajok forrása, hogy berúgnak és fegyver van a zsebükben” – értékelte sommásan Kádár János 1963-ban a botrányokat, baleseteket. (Ezekről a közvélemény is tudott, de nem a sajtóból.) A Munkásőrség átalakításáról, a tagság megfiatalításáról, alkalmassági alapon történő átrostálásáról, az ötéves „szolgálati időről” is döntöttek 1963-ban – és ekkortól már pártonkívülieket is egyre nagyobb arányban vettek fel a tagok közé. Természetesen a munkásőrségnek nemcsak munkások voltak a tagjai, hanem például – neves – értelmiségiek is.
A megalakulása utáni három évtizedben azonban a Munkásőrségnek nem kellett fegyverrel megvédenie a „munkáshatalmat”. Természetesen ettől még kiképezték és gyakorlatoztatták őket, bevetési terveket készítettek, az ünnepi felvonulások idején megmutatták magukat és kiemelt rendezvények biztosításában együttműködtek a fegyveres rendvédelmi szervekkel. 1968-ban a csehszlovákiai bevonulás idején például bizonyos épületek őrzésére, forgalomirányításra és járőrözésre osztották be őket az országhatárokon belül. Állandó együttműködést alakítottak ki az árvízvédelemmel is.
A Munkásőrség 1987-ben ünnepelte fennállásának 30. évfordulóját: „nem túlzás azt mondani, hogy a rájuk jellemző szerénységgel, úgyszólván nagy családi körben emlékeztek” – tüntette fel a visszafogottságot erénynek a Népszabadság kommentárja. Ám ebben az évben már a Munkásőrség kényszerű reformja – leépítése – is szóba került és az új gazdasági környezethez igazodva a szervezet már gazdálkodási feladatokat is végzett, például vasutas munkásőrök „géemkázva” – azaz fizetett pluszmunkaként – őrizték a budapesti körvasútsor egy részét.
1988-ban még – gondosan válogatott – civil ruhás munkásőrök vegyültek el a március 15-i tüntetők között és több századot is készenlétbe helyeztek – de ahogy korábban, most sem vetették be őket. Grósz Károly Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulója előtt pár nappal „adminisztratív eszközök” alkalmazásának lehetőségéről beszélt a munkásőrparancsnokok országos értekezletén. (Ami, szögezzük le, nem a munkásőrök fegyveres bevetését jelentette, de illeszkedett a rendpárti kommunista vezetők taktikájába, hogy kétértelmű, félreérthető célzásokkal tartsák fenn a fenyegetettség érzését és ezzel is visszafogják az ellenerőket.) A Honvédelmi Bizottság 1988. októberi határozata pedig – úgymond minden eshetőségre gondolva – munkásőr készenléti egységek felállítását is kimondta. A társadalmi rend fenntartása elsődlegesen azonban sem ekkor, sem később nem a Munkásőrség feladata volt, hanem a rendőrségé. A Munkásőrség ekkoriban mintegy 560 épület és más létesítmény fegyveres őrzésében vett részt.
1988 végén a parlamenti költségvetési vitában Király Zoltán ellenzéki képviselő (1988-ban már volt néhány) felvetette, hogy a Munkásőrség „betöltötte történelmi hivatását”, vagyis meg kéne szüntetni. Ekkor már bizonyos volt, hogy valamiféle többpárti rendszer fog létrejönni Magyarországon is, és a követelést a frissen alakult ellenzéki pártok is felkarolták. Az 1988 októberében elrendelt készenléti tervek nem merültek teljesen feledésbe: egy utasítástervezet tavasszal elkészült, de véglegesítésére nem került sor. Az ellenzéki pártokkal folytatott tárgyalásos huzavona közben az MSZMP-nek is inkább az állt érdekében, hogy a párt szándékai körüli – közte a Munkásőrséggel kapcsolatos – bizonytalanságot fenntartsa.
1989 májusában döntés született a Munkásőrség újabb átszervezéséről is. Komoly változás volt, hogy az akkor 60 ezres szervezetet a pártvezetés alól a Minisztertanács felügyelete alá helyezték át. (A Magyar Néphadsereg békelétszáma ekkor 100 000 körüli volt.) Jogilag ezzel megszűnt párthadsereg lenni, még ha ez az átalakulás felemásan is ment: a párttal közös épületekből nem igazán volt hova menniük, és még nyáron is látták el pártszékházak őrizetét. Viszont a kormányban már egyértelműen az MSZMP reformerei voltak többségben, akik a Munkásőrség bevetését semmiképp nem kívánták. A KB döntése azt is kimondta, hogy a Munkásőrség „nem a politikai harc eszköze”.
Nyáron komoly takarékossági intézkedések is sújtották a Munkásőrséget – a költségvetésben előirányzott forrásnak csak mintegy 70%-a érkezett meg (893 millió forint helyett csak 622 millió) és ekkor mintegy 30%-os kényszerű létszámleépítéssel számoltak. A nyári jelentések ezzel együtt még alapvetően azt sugallták, hogy a megyei egységek morálja megfelelő, a különböző előírt foglalkozásokon elérte a 80-90%-ot a részvétel. Csak a fővárosból jelentették azt, hogy „mélyen az elfogadható alatt maradt egész évben”. Igaz, mivel a Munkásőrség megyei és országos vezetőinek is a szervezet valamilyen formában való megőrzése volt az érdeke, természetesen magukat életképesnek kellett mutatniuk.
Az MSZMP vezetésének is szembe kellett nézni a kérdéssel: mi legyen a Munkásőrséggel. A kérdés ugyan a Nemzeti Kerekasztal napirendjére is került, a békés átmenet garanciáit tárgyaló I/6-os szakbizottsága tárgyalta, de a felek elképzelése összeegyeztethetetlen volt. Az ellenzéki pártok a Munkásőrség megszüntetését követelték, és érveik között természetesen megjelent az is, hogy a Munkásőrség léte fenyegető. Az MSZMP és a Munkásőrséget immár felügyelő kormány vezetői még arra készültek, hogy az átmenet során is megőrizzék – ha változó néven és önmeghatározással is – a szervezetet. Afféle nemzeti milícia képe lebegett a szemük előtt, amelyre európai példákat is lehetett találni, és amely a hadseregnek alárendelve – akár fegyvertelenül – lát el katasztrófavédelmi és rendvédelmi feladatokat.
Mivel a Nemzeti Kerekasztalon e kérdésben sem született egyetértés, az 1989. szeptember 18-i megállapodás bizonyos pontjait megtámadva az SZDSZ és Fidesz népszavazási kampányt indított, amelynek követelései közé felvették a Munkásőrség feloszlatását is. Szeptember 29-én – a fegyveres erők napjára időzítve, mikor a Munkásőrség is számtalan helyen megjelent, bemutatókat tartott – az ország több városában szerveztek tüntetést a Munkásőrség ellen. Erre a Munkásőrség országos parancsnoka, Borbély Sándor is keményebben reagált, kiemelve, hogy a Munkásőrség „még egységes és ütőképes” szervezet, amely kész akar maradni a „baloldali erők segítésére”.
A Munkásőrséggel kapcsolatban a korabeli szereplők között valóban léteztek félelmek, kevés volt a pontos információjuk, ami óvatosságra intette őket, ám másik oldalról mind az MSZMP, mind az ellenzéki politikusok érdeke is volt, hogy erre rájátszanak. A kommunista vezetők részéről azért, hogy az ellenzéki oldalt némiképp visszafogják, az ellenzéknek pedig egyik alapvető – egyben szimbolikus – követelése volt a Munkásőrség felszámolása. Németh Miklós úgy emlékszik vissza, hogy még az MSZMP 1989. októberi kongresszusán – amely az MSZP megalakulásába torkollott – is elterjedt annak a híre, hogy munkásőrök vették körbe a Kongresszusi Palota épületét. Mint kiderült arról volt szó, hogy mindössze négy munkásőr vezető is megjelent Grósznál – pártpolitikusként – egyeztetni a politikai helyzetről.
Borbélyt egy hét múlva felmentették tisztségéből, a Munkásőrséget pedig az igazságügy-miniszter 1989. október 20-án jogutód nélkül feloszlatta. Németh Miklós – feltehetően az esetet túldramatizálva – úgy emlékszik, hogy a hírt gyomorgörccsel, szorongva vitte el Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter társaságában a munkásőröknek: „Szombat reggel aztán volt bennem görcs. Efféle félelmet a Nagy Imre temetésen nem éreztem – még akkor sem, amikor golyóálló mellényt próbáltak rám, meg életveszélyes fenyegetésről beszéltek, és a titkárnők sírva búcsúztak tőlem. […] Mikor fél tízkor elindultam, és a feleségem azt kérdezte, hogy élve viszontlát-e délután, akkor elgondolkodtam: uram isten, ha már Erzsi is így beszél!” A Munkásőrség fegyvereit és objektumait október 22-23-án a Magyar Néphadsereg vette át mindenféle konfliktus nélkül. Bő egy hónappal később, novemberben tehát a Munkásőrségre vonatkozó kérdés már tét nélkül szerepelt a négyigenes népszavazás kérdései között.
Takács Róbert
2019. május 14.
