Kifejtés:
1990. január 5-én az SZDSZ (Szabad Demokraták Szövetsége) és a Fidesz (Fiatal Demokraták Szövetsége) sajtótájékoztatót tartott a nagykörúti Graffiti moziban. A helyszín kiválasztását az indokolta, hogy bemutattak egy felvételt, amelyet a Fekete Doboz munkatársai forgattak a Belügyminisztérium épületében, ahova Végvári József őrnagy csempészte be őket. A képsorok azt bizonyították, hogy az ellenzéki pártok állambiztonsági megfigyelése a köztársaság 1989. október 23-i kikiáltása után is folyt tovább, és e jelentéseket – a korábbi rutinnak megfelelően – az MSZP-s állami vezetők rendre megkapták. A Richard Nixon amerikai elnök bukását eredményező lehallgatási botrány, a Watergate nyomán az ügy a Dunagate nevet kapta. Az ügyben parlamenti vizsgálóbizottság alakult, belebukott a belügyminiszter, Horváth István és helyettese, Pallagi Ferenc is, és pár héten belül új törvényt fogadtak el a titkosszolgálatok működéséről. A Dunagate-botrány ekkor már tovább terebélyesedett azzal a váddal, hogy a Belügyminisztériumban javában zajlik az állambiztonsági iratok megsemmisítése. Akkor elterjedt, hogy szinte minden irat meg is semmisült, amely híresztelés ugyanakkor elébe is ment annak, hogy túl sokan kutakodni akarjanak utánuk, miközben megteremtette az esélyét, hogy a nyilvánosság elől elzárt akták politikai manipulációk eszközei legyenek.
Egy másik kérdés az, hogy – amint a Dunagate-botrányból is látható – az 1988-ban, 1989-ben alakuló politikai szerveződéseket az állambiztonság is „élénk érdeklődéssel” figyelte, így bizonyos, hogy ezekbe is igyekeztek beépülni. Bár a korszakról készült feldolgozások többsége – érthetően – óvakodik attól, hogy konkrét neveket említsen, lényegében tényként kezelik, hogy az akciók sikerrel jártak. A 2007-2008-ban működő, az ügynökakták felmérésével megbízott Kenedi-bizottság jelentése aláhúzza, hogy az állambiztonsági szerveknek is érdekük volt, hogy az elkerülhetetlen változásokat elfogadva maguk is befolyásolják a folyamatokat. Ahhoz, hogy az állampárti intézmény adott kereteit minél jobban megőrizve alakulhasson át demokratikus viszonyok közt is működő szakmai hivatallá, egy olyan szervesen építkező átalakulás vezethetett el, amelyben az MSZMP meghatározó politikai erő marad, az ellenzéki szerveződések pedig önmérsékletet tanúsítanak.
A későbbiekben az iratmegsemmisítés, illetve az iratok nyilvánosságának kérdése került előtérbe, ami nemcsak a saját múlt megismerésének jogán (gondoljunk csak a Mások élete című NDK filmre, amelyben a színházi rendező saját életének drámáját olvassa ki a Stasi-aktákból), de a közélet megtisztítása, az átvilágítás – jogi nyelvben: lusztráció – szempontjából is.
Utóbbiról két elvetélt kísérlet után csak 1994-ben született törvény, így az Antall- és Boross-kormányok idején, ha a kormányfő el is végeztette politikai környezete átvilágítását, azt erre vonatkozó törvény nélkül tette. Az 1994. évi XXIII. törvény írta elő a 25 pontban felsorolt fontosabb állami vezetőknek, országgyűlési képviselőknek, állami intézmények vezetőinek – és nem állami kivételként a nagyobb példányszámú lapok szerkesztőinek – nemzetbiztonsági átvilágítását. A törvény csak a hírhedt III/III-as ügyosztályt – a belső elhárítást – nevesítette, vagyis sokban hasonló szerepet játszó kémelhárítást, hírszerzést nem. Ráadásul kifejezetten enyhén bánt azokkal, akikről az átvilágítóbírák a rendelkezésre álló állambiztonsági dossziék alapján terhelő adatokat állapítanak meg: csak az érintettekkel kellett közölni ezt, és ha az lemondott tisztségéről, nem került nyilvánosságra a bizonyíték. Így viszont az sem tisztázható, hogy mi történt valójában: például valaki aláírt – bizonyos nyomás hatására – egy beszervezési nyilatkozatot, ám végül sohasem jelentett, vagy éveken át érzékeny információkat osztott meg környezetéről a politikai rendőrséggel. Az „érintettséget” pedig vagy aláírt beszervezési nyilatkozattal, vagy meglévő jelentéssel vagy kapott ellenszolgáltatással kell igazolni. Legtöbbször azonban az ilyen dokumentumok vagy megsemmisültek, vagy nem is keletkeztek.
Csak ezután került sor az erre hivatott levéltár felállítására: így nem is igazán mérhető fel, hogy 1994-ig milyen iratok semmisültek meg és pontosan mikor. Az 1989-ben „aktív” ügynökök aktái például jó eséllyel mind elpusztultak. Az ún. Kenedi-bizottság jelentése szerint 1989 november-decemberében kezdődött iratmegsemmisítési akció a belügyi anyagok között. Kezdetben azokra a dossziékra vonatkozott, amelyek az új – többpárti demokratikus – viszonyok között már törvénytelennek minősültek: például egyházak, a korabeli szóhasználattal „disszidensek”, politikai elítéltek megfigyelésével kapcsolatosakra. Az ellenőrizetlen, jegyzőkönyvek nélküli iratmegsemmisítési roham 1989 december végétől 1990. január közepéig tartott. Ahogy a bizottság jelentése fogalmaz: „A kampányszerű iratmegsemmisítés valószínűleg az ún. élőszámos, vagyis még nem irattározott operatív dossziékat érintette legnagyobb mértékben. Az ilyen módon megsemmisített állambiztonsági iratanyag mennyiségéről még óvatos becslések sincsenek.”
A Történeti Hivatal – a mai Állambiztonsági Szolgálatok Történeti levéltárának elődje – felállításáról rendelkező 1996. évi LXVII. törvény már jóval szűkebben szabta meg az átvilagítandók körét, így az már csak nagyjából huszadannyi, mindössze 500 képviselőt és állami tisztségviselőt érintett. A fentiek alapján az ügynökkérdés legismertebb hazai kutatója, Ungváry Krisztián kifejezetten azt állítja, hogy a rendszerváltó pártoknak sem volt érdeke az iratok nyilvánosságának megteremtése. Mint fentebb is volt róla szó, az állambiztonság az ellenzéki szervezetekbe is beépült, de ennek konkrét mélységéről, számairól az akták megsemmisülése, illetve visszatartása miatt pontosat nem mondhatunk. Szabó Iván, az Antall-kormány ipari, kereskedelmi és idegenforgalmi minisztere például úgy nyilatkozott, hogy mintegy 30 képviselő bizonyosan érintett volt az 1990-ben megválasztott országgyűlésben, és az ő esetleges kizárásukkal a kormánytöbbség is elveszett volna. A leleplezésekhez vonzódó Ilkei Csaba 25 képviselőről állította, hogy közük volt az állambiztonsághoz, közülük hatot meg is nevezett. Ungváry Krisztián 2017-ben megjelent könyvében 36 képviselőről és kormánytagról mutatja ki, hogy szerepelt a neve az állambiztonsági aktákban, ami – az alábbi példákból is látni fogjuk – nem jelentette azt, hogy „besúgó” is lett volna.
A rendezetlen helyzetben viszont politikai játszmák nyomán újabb és újabb (ügynök)botrányok robbantak ki a rendszerváltás után. 1990 és 1994 között elsősorban Antall saját táborán belüli politikai ellenfeleivel kapcsolatban merült fel az ügynökvád: mind Torgyán József, mind Csurka István megkapta a maga borítékját a kormányfőtől. Azonban mindkét esetben kiderült, hogy kényszerrel valóban beszervezték őket, de nem működtek együtt az államvédelemmel, jelentéseket egyikük sem volt hajlandó készíteni. 1994-ben Horn Gyula pedig miniszterelnök lehetett, noha az érvényben lévő törvény kizárta a vezető állami tisztségviselők köréből azokat, akik 1956-57-ben karhatalmistaként szolgálatot teljesítettek. 2002-ben Medgyessy Péter miniszterelnök SZT (szigorún titkos)-tiszti múltja került nyilvánosságra: neki sem kellett lemondania. Pokorni Zoltán viszont annak ellenére mondott le ugyanebben az évben pártelnöki és frakcióvezetői tisztségéről, hogy a politikai célú kiszivárogtatás nem őt, hanem édesapját vette célba. Orbán Viktorral szemben is visszatérően megfogalmazódik ügynökvád, annak ellenére, hogy az 1980-as évek elején katonai szolgálata alatt nem végzett ügynöki tevékenységet (ún. „A” kartont állítottak ki róla, mint sok más sorkatonáról), míg az 1988-as beszervezési kísérlet – a katonai elhárításnál – súlyos kudarccal végződött.
Takács Róbert
2019. május 14.
