Nagy Imre egyike a szocializmus időszakában életétől politikai indokkal, erőszakkal megfosztott sok száz áldozatnak. A rendszerváltás/változást követően a politikai elit elérkezettnek látta az időt arra, hogy értékelve a múltat alapigazságokat mondjon ki, részben törvénybe foglalva azokat. Ekkor alaposabb történelmi kutatások, megalapozott ismeretek nélkül a politika úgy döntött, hogy a magyar forradalom és szabadságharc méltatása mellett törvénybe foglalja Nagy Imre emlékét is. A döntéshozók többsége nem tudta, és a jelekből ítélve a közszereplők egy része ma sem tudja, hogy ki volt Nagy Imre, hogyan alakult az élete, és ami a legfontosabb, miniszterelnökként mit tett a forradalom, a Szovjetunió ellen folytatott védelmi háború, a szabadságharc időszakában.
Nagy Imre – általa is vállaltan – egyike volt azoknak kommunistáknak, akik az életüket tették fel arra, hogy a kapitalista társadalmi rendszert felszámolják. Élete végéig úgy gondolta, hogy e cél elérése érdekében – 1956-ban a szocialista rendszer megvédése érdekében – minden eszköz megengedhető, felhasználható. … Az 1956-os kudarc után Moszkvában és itthon el kellett dönteni, hogy kinek a nyakába varrják azt, hogy Magyarországon a szocializmus pár napra megszűnt. Úgy gondolták, nem helyes, ha a politikai elit egészét teszik felelőssé a hatalom elvesztéséért, ezért a kommunista mozgalomban máskor is alkalmazott módszert választva, főbűnössé kiáltották ki Nagy Imrét, és megkezdték a konstrukciós per előkészítését. Nagy Imre hiába állítja, amikor megkérdezi tőle Radó Zoltán, az 1958 februárjában kezdődő Nagy Imre-per később leváltott bírója, hogy bűnösnek érzi-e magát: „Nem érzem magam bűnösnek, bűnbak vagyok”.
A pártvezetés 1957 augusztusi döntéseit végrehajtva Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Maléter Pált és Szilágyi Józsefet megölték, Losonczy Géza 1957 decemberében tisztázatlan körülmények között, mesterséges táplálás közben a börtönben megfulladt. Történt ez annak ellenére, hogy október 25-től – ha az ekkor már Moszkvába emigráltakat nem számítom – Kádár János volt az első ember, a párt vezetője. Semmi olyat nem csináltam – mondta védekezve nem egyszer Nagy Imre -, amit ne a párt vezetésében döntöttek volna el. Így igazsága tudatában Nagy Imre élete végéig tiltakozik a vád ellen, hogy miniszterelnökként a rendszer bukásáért, a hatalom elvesztéséért felelőssé tehető. Ebből következik, hogy – a jó szándékot és tisztességes emberi érzések megnyilvánulását nem vitatva – kegyeletsértőnek tartom, hogy az utolsó szó jogán átörökített politikai végrendeletét – „remélem egyszer a magyar nép felment azok alól a súlyos vádak alól, amelynek következményeként nekem az életemet kell áldoznom” – figyelmen kívül hagyva, Nagy Imrét évente többször azzal büntetik, hogy emlékező beszédekbe foglalva ismertetik az élete végéig visszautasított hamis vádpontokat. Nagy Imre igazat mondott! Ő védte rendszert, elrendelte a statáriumot, amelyre hivatkozva elfogott szabadságharcosokat végeztek ki helyben, nem tiltakozott a szovjet csapatok bevetése ellen, sőt október 25-én újabb szovjet hadosztályok Budapestre rendelését kérte, és miniszterelnökként nem lépett fel a sortüzek megakadályozása érdekében, amelyeknek október 29-ig kb. 220 ártatlan személy esett áldozatául.
A kommunizmus üldözöttjei közül a leggyakrabban Mindszenty Józsefről, Nagy Imréről és Kovács Béláról beszélnek. De nagyon kevesen emlékeznek azokra, akik a Nagy Imre-kormány – amennyiben az valós hatalmi tényezőként egyáltalán létezett – alárendeltségébe is tartozó erőszakszervezetek és a szovjet csapatok ellen folytatott harcukkal megdöntötték a rendszert. Természetesen szó sincs arról, hogy Nagy Imréről – a valós és létező, általam is elismert és becsült értékei szerint –, mint a rendszer áldozatáról ne emlékezzek, ne emlékezzünk meg.
Amikor Nagy Imre szerepéről van szó, a szakma korszakkal foglalkozó képviselői gyakran elbeszélnek egymás mellett. Egy 1996-os konferencián az egyik előadásban elhangzott, hogy miután Nagy Imre október 23-án a parlament erkélyén, azt kiáltotta, hogy „elvtársak!”, az emberek pedig visszakiáltottak, hogy „nem vagyunk elvtársak”, akkor Nagy Imre fejében megfordult minden, teljesen átértékelődik a világról alkotott képe. Ez nem túl tudományos. Ha ez így történt, akkor miért hirdetett Nagy Imre statáriumot, miért értett egyet a szovjet csapatok bevetésével?
1990 táján még több szó esett Iván Kovács Lászlóról, Angyal Istvánról, Bárány Jánosról vagy Pongrátz Gergelyről, vagyis a felkelő csoportok tetteiről, a harcokról, az őket ért retorziókról, a meghurcolt és kivégzett szabadságharcosokról, a forradalomnak azokról neves és névtelen vezetőiről, hőseiről, akik október 31-re – ha pár napra is – de lebontották az egypártrendszerű diktatúrát, a szocialista rendszert. Ez később többnyire eltűnt a közbeszédből és a médiából, így aztán lemeztelenedett a történet egy céljaiban és történéseiben egyszerű forradalom és Nagy Imre képre.
Kutatásaim során szerzett – az addigi tudásomat sokszor lényeges területeken megkérdőjelező – ismereteket felhasználva, a kilencvenes évek elején a szembesítést önmagammal kezdtem. Állítom, nagyon nehéz volt megélni, hogy nem úgy voltak a dolgok, ahogy azt addig hittem.
Az eredeti interjú helye: https://vs.hu/kozelet/osszes/nagy-imre-es-a-megemlekezesek-protokollja-horvath-miklos-tortenesz-0226#!s3
