A Kádár-korszakban a nemzeti érzés nem jelenhetett meg a kultúrában?

  • 2019. május 16.
  • Paár Ádám

Állítás:

A Kádár-korszakban a nemzeti érzés nem jelenhetett meg a kultúrában.

Cáfolat:

A Kádár-kori Magyarország a szovjetizált blokk részeként számos tekintetben nem politizálhatott önállóan. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nemzeti érzés ne érvényesülhetett volna – persze, bizonyos témák tabusítása mellett – a kultúrában.

A rendszerváltás idején és azt követően az ellenzék, elsősorban a népi-nemzeti ellenzék, majd a kialakuló konzervatív politikai és értelmiségi csoportok körében gyakran elhangzott – illetve a jobboldalon mindmáig elhangzik – a bírálat a Kádár-korszakkal szemben, hogy a magyarság történelme, kultúrája, általában a nemzeti érzés megértése, elfogadása, erősítése idegen volt a korabeli hivatalos politika számára. A Kádár-korszakról hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy az állampárt éjjel-nappal sulykolta az internacionalizmust, és mindent, ami a nemzeti örökség része volt, elvetett. Gyakran hivatkoznak érvként a forradalmi ifjúsági napok néven ismert ünnepsorozatra, amely március 15-ét a vitatott április 4-ével (az 1945-ös „felszabadulás”) és március 21-ével (az 1919-es Tanácsköztársaság kikiáltásának napja) egy keretbe helyezte. A magyar nép jelentős része azonban csak március 15-vel tudott azonosulni.

A kép ennél árnyaltabb. Aki a Horthy-korszakban nőtt fel, és felnőtt fejjel érte meg a Kádár-rendszert, vagy egyszerűen a rendszert a nyugati demokráciákhoz mérte (ahol a nemzet szabadságvágyát kifejező történelmi ünnepeket nem rejtik talmi öszvér-ünnepségsorozatokba, ahol őszintén lehet beszélni a történelmi traumákról, a közelmúltról stb.), annak valóban üresnek tetszhetett az állampárt nemzethez való viszonya. A rendszer nyilvánvaló módon magát tekintette a magyar történelem csúcs- és végpontjának, ez a lineáris történelemszemlélet már eleve megszabta, miként vélekedett a régi, szocializmus előtti korokról, amelyeket a történelem meghaladt.

A kultúra terén a kádári politika igyekezett elhatárolni magát a Rákosi-korszakot jellemző, sztálinista típusú, dogmákat sulykoló és a szovjet kultúrát meg oktatást szolgaian másoló kultúr- és oktatáspolitikától, amely valóban sokszor megbántotta a nemzeti érzéseket. A téma az oktatáspolitika asztalára került. Az 1957. februárjában kelt előterjesztés a Művelődésügyi Minisztérium Kollégiuma részére az általános iskola felső tagozati tantervnek módosításáról megjegyezte, hogy szakítva a korábbi évtizedekkel „irodalomban és történelemben nemzeti múltunk és kultúránk egész haladó örökségére” kell támaszkodni, „forradalmi költőink és íróink mellett” az addig másodhegedűs szerepre ítélt „Jókaira, Gárdonyira, Mórára”, „amiképpen Kossuth mellett Széchenyire is.”[1]

A szerzők hangsúlyozzák, hogy a „békés fejlődés, illetve a problémákat érlelő, nagy átalakulásokat előkészítő korok, így a reformkor sem kerülhet egyoldalúan kedvezőtlen megvilágításba.” A tankönyvek cseréjéről szóló előterjesztés nehezményezte, hogy nemzeti hősökről elítélően írnak a forgalomban lévő tankönyvekben. Zrínyi Miklóst hozzák példaként: a kifogásolt tankönyv „nem mint hőst és kitűnő hadvezért, hazáját szerető, egész életét érte áldozó hazafit mutatja be”, hanem mint nyerészkedő főurat. A Rákóczi-szabadságharc kapcsán megjegyzik: „Szabadságharcot kell tanítani, amelyből a könyvben semmi nincs. Joggal megkérdezhetnék a tanulók: milyen szabadságharc az, amelyben egy puskalövésről sem emlékezik meg a tankönyv.”[2]

A kádári kultúrpolitikát Aczél György és a „három T” modellje határozta meg. A tiltott, illetve kerülendő témák közé tartozott a szovjet hadsereg jelenléte Magyarországon, a párt uralkodó szerepének megkérdőjelezése, vagy a magyar hadsereg II. világháborús szerepének árnyalása. Mint látható, a modern kori történelem számos jelensége nem volt vállalható irodalmi vagy művészi témaként a hatalom számára.

Ám a kádári kultúrpolitika sok tekintetben elmozdult egy, a korábbinál reálisabb történelemszemlélet felé. Például ezekben az évtizedekben kezdődött meg Széchenyi István reális értékelése. Széchenyi kultuszának ápolása (amely például a nevét viselő szocialista brigádok szövetségében öltött testet), bár furcsa egy szocialista rendszertől, aligha fejezi ki a nemzeti történelemtől való elfordulást. Más kérdés, hogy Széchenyire részben azért volt szükség, hogy általa opponálják Kossuthot, akinek neve 1956 után már nem csengett oly jól (ld. Kossuth-címer). Szimbolikus téren az 1957-ben bevezetett címer közelebb állt a nemzeti címerhez: a két búzakalásztól szegélyezett nemzetiszínű pajzs sokkal jobban kiemelte a nemzeti színeket, mint a korábbi rákosista címer. Március 15-ét megünnepelhették, ha egy öszvér-ünnepsorozatban is, míg a Rákosi-korszakban a munkanapok közé számított. 1978-ban Magyarország egyes vezetői ünnepélyes külsőségek között vették át az Egyesült Államok által visszaadott Szent Koronát.

Vagyis történtek kísérletek a nemzeti múlt és szimbólumok bizonyos mértékű használatára, és a film, művészet stb. bátran alkalmazhatta ezeket, nyilván bizonyos témák tabusítása mellett. Igaz, e téren nagy különbségek voltak az egyes szocialista országok között. Míg a román vezetés valóban hivatkozott a dákoromán kontinuitás-elméletre, Magyarországon a tudományosan megkérdőjelezhető, ám a soviniszta érvelésébe illeszkedő elméleteket nem pártolták. A román pártvezetők büszkén hivatkoztak a román országegyesítő fejedelmekre (Vitéz Mihály, Alexandru Ioan Cuza), az NDK a német reformáció, felvilágosodás, romantika és szocializmus értékeire (hangsúlyozva, hogy „ők” nem a „náci Németország” örökösei, ellentétben az ellenségként kezelt NSZK-val, hanem Luther, Münzer, Schiller, Lassalle, Rosa Luxemburg népe), a Szovjetunióban pedig Rettegett Iván és Nagy Péter kultusza a közéletben, Szuvorov és Kutuzov kultusza a moziban kezdte elhomályosítani Lenint.

Ami a magyar filmet illeti, a Kádár-korszak a magyar történelmi film aranykora volt, különösen az 1960-as évek. A kőszívű ember fiaiA magyar nábobKárpáthy Zoltán és az Egri csillagok a magyar múlt dicsőséges korszakait idézték meg, az első televíziós sorozat, A Tenkes kapitánya pedig a kuruckort mutatta be sok humorral és népmesei eszközökkel (jellemző módon ebben az alkotásban nem a korábbi filmekben kötelezően megjelenő Döbrögi-szerű magyar földesúr, hanem a teljesen idegen, német ezredes volt a fő ellenség). Egyébként ez nem volt idegen a többi szocialista ország filmművészetétől sem. A román filmművészet minden évfordulóra kijött egy nagyszabású filmmel, és még a leginkább szervilisnek beállított NDK is őrizte a hagyományokat: 1983-ban soha nem látott külsőségek között ünnepelték meg Luther Márton születésének évfordulóját. De voltak ellenpéldák is: a Sienkiewicz-regény, a Tűzzel-vassal megfilmesítését a lengyel cenzúra gátolta, mert témája a lengyel-kozák, nagyvonalú áttétellel lengyel-ukrán konfliktus volt (de nem volt ilyen gond a trilógia második kötetével, a lengyel-svéd háborúról szóló Özönvízzel, amelyből hazafias pátoszú alkotás készült). Magyarországon az 1960-80-as években sorra készültek a filmadaptációk Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Móra Ferenc, Szabó Magda regényeiből. Azt se felejtsük el, hogy 1983-ban bemutatták az István, a király című rockoperát, amely ugyan különböző interpretációkra adott lehetőséget, de beleillett abba a tendenciába, hogy a rendszer nyitott volt a történelmi műfajok iránt. A nemzetietlenség vádja tehát nem helytálló a Kádár-rendszer kultúrpolitikájának bírálatára.

Irodalom:

Csunderlik Péter: „Lobogónk: Petőfi” – A Rákosi-rendszer szimbolikus politikája és történetírása. Tudástár. Bp., 2013., Mathias Corvinus Collegium. 7-19.

Földes György: Magyarország, Románia és nemzeti kérdés 1956-1989. Bp., 2007., Napvilág Kiadó

Kardos József-Kornidesz Mihály: Dokumentumok a magyar oktatáspolitika történetéből II. (1954-1972). Bp., 1990., Tankönyvkiadó

A lengyel film története. (1.) Az elmúlt évszázad lengyel filmtörténete.

Herfried Münkler: A németek és mítoszaik. Bp., 2012., Európa Könyvkiadó

Nemeskürty István: A magyar film története (1912-1963). Bp., 1965., Gondolat Kiadó

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., Osiris Kiadó

Takács Róbert: Kérdések és válaszok a Kádár-korról. Bp., 2013., Napvilág Kiadó


[1] Kardos-Kornidesz, 1990. 301.

[2] Kardos-Kornidesz, 1990. 307-308.

Részlet az 1968-as Egri csillagok című filmből. Rendezte Várkonyi Zoltán