Bővebben:
Illyés Gyula 1977-es Válasz Herdernek és Adynak című írásában szót emelt a határon túli magyarsággal szembeni jogkorlátozások ellen. Ahogyan a népi mozgalom kutatója, Papp István írta, „Illyés Gyula fellépésének erkölcsi hitelét az biztosította, hogy nem a magyar sérelmi nacionalizmus képviselőjeként szólalt föl, hanem annak a népi tradíciónak az ápolójaként, amely a közép-európai népek együttműködésére alapozva kívánta meghaladni az évszázados gyűlölségeket.”[1] Csoóri Sándor 1983-ban előszót írt Duray Miklós Kutyaszorítóban című könyvéhez, amelyben szintén az emberi jogokért való kiállás csendül ki. Csoóri lefegyverző logikával mutatta be, hogy az egypártrendszer, az egyházak tönkretétele és a kisipar-kiskereskedelem megsemmisítése kétszeresen ártott a nemzetiségi állampolgároknak. Illyés és Csoóri bírálata az emberi jogok keretében fogalmazódott meg. Egyikük sem vetett föl irredenta, revíziós érveket, nem kérdőjelezték meg Románia vagy Csehszlovákia létezésének jogosságát és az ottani hatalom legitimitását.
Két keretfeltételt kell figyelembe vennünk, ha reálisan értékelni kívánjuk Illyés és Csoóri kiállását: egy nemzetközi jogi és egy nemzetközi szociálpszichológiai feltételt. Az 1975-ös Helsinki Záróokmány szellemében (amelyet a szocialista országok is aláírtak, vállalva az emberi jogok tiszteletben tartását) logikájuk és érvelésük támadhatatlan volt! Ekkoriban – 1968 után – a nemzetiségi önrendelkezés reneszánszát élte a világon! A skótok, korzikaiak és bretonok nemzeti mozgalma több évtizedes csend után föltámadt az 1970-es években, a sajtó napirenden tartotta az északír és baszk kérdést, Latin-Amerikában az indigenismo (indián kulturális mozgalom) éreztette hatását. Nem beszélve az amerikai polgárjogi mozgalmakról! Az etnikai és regionális reneszánsz színes 1970-80-as évekbeli háttere előtt lépett föl a magyar ellenzék. (A történettudomány még adós annak föltárásával, vajon a magyar ellenzéket mennyire ösztönözték a fenti példák, illetve – ami talán reálisabb – a „magyar kérdés” a sajtón keresztül gyakorolt-e bármilyen módon hatást a fenti etnikai és regionális mozgalmakra).
A román hivatalos körökből a durva visszautasítás, „irredentázás”, „fasisztázás”, „sovinisztázás” volt a válasz, holott sem Illyés, sem Csoóri nem soviniszta hangot ütött meg. Csoóri írja: „Tapasztalatból tudjuk, hogy a többséghez tartozót is összezsugoríthatják szelídebb s vadabb diktatúrák, elronthatják az álmát, gondolatait, eliszaposíthatják a lelkét, de őrá mindig könnyebben rábukkan a remény, mint a kisebbségi egyénre.”[2] Könnyen belátható, hogy ez nem egy soviniszta érvelés. Amit pedig az egyéni bűnhődésről ír mélyen elítélően, az napjainkban is átérezhető minden kisebbségi számára, sokszor akkor is, ha demokráciában él: „ha egy kisebbségi egyénileg követ el valamilyen kihágást, vétket, politikai baklövést, minden további nélkül kollektív bűnösként lehet kezelni.”[3] Ez a mindenkori többség általánosítása, amely akár a romákkal vagy a menekültekkel kapcsolatban is kialakulhat.
Csoóri szövegének legfontosabb része azonban a Szovjetunió és a szocialista világrend által képviselt internacionalizmus bírálata, amely leplezi a kisebbségekkel szembeni jogfosztó gyakorlatokat (bár Csoóri nyilván elsősorban a magyarokról szól, e részben általánosan használja a „kisebbség” fogalmát). A határon túli magyarságot ért jogsértések kritikáján keresztül lehetséges volt a magyarországi szocialista rendszer bírálata is. Hiszen mindenki érzékelhette, hogy a magyar kormány és állampárt tehetetlenségre van kárhoztatva a csehszlovák és román „testvérpártokkal” szemben. A nemzetiségi jogokkal kapcsolatos tehetetlenség volt a legtámadhatóbb pont a Kádár-rendszer külpolitikáján.
A magyar kormányzat az 1960-as évek végétől érzékelte csehszlovákiai és romániai magyar kisebbség helyzetének romlását. Több kísérlet történt a magyarság sorsának megkönnyítésére a „szocialista testvériség” alapján. Kiemelhető például az 1977-es debreceni és nagyváradi Kádár-Ceaușescu találkozón kiadott közös nyilatkozat, amelybe Kádár javaslatára bekerült a romániai magyar nemzetiség „hídszerepe”. Ám tény, hogy a népi-nemzeti ellenzékiek számára ezek szerény engedménynek tűntek a magyarságot sújtó korlátozások mellett, és ráadásul a román fél nem volt hajlandó betartani a nyilatkozatban foglaltakat. Tizenegy évet kellett várni az újabb magas szintű találkozóra (az 1988-as Grósz Károly-Ceaușescu találkozó), de erre az időre a hivatalos magyar-román viszony túlságosan megromlott ahhoz, hogy a magyar diplomácia elérjen bármilyen kézzelfogható eredményt. 1989 februárjában az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának ülésén Horn Gyula külügyi államtitkár a magyar kormány képviseletében bírálta a román nemzetiségi politikát. Ekkor már a magyar-román viszony háromszereplőssé bővült, a magyarországi ellenzék mozgósításával.
Az 1988-ban bejelentett romániai „településszisztematizálási terv”, közkeletű nevén a „falurombolás” elleni tiltakozás megmozdította a magyar ellenzéket. A tervezet előirányozta 2000-ig a falvak lakosságának ipari centrumokba telepítését. A román, magyar és egyéb nemzetiségű falvak és kultúrák egyaránt veszélybe kerültek. Az 1988. június 27-i budapesti Erdély-tüntetés a Ceaușescu-rezsim és a falurombolás, nem pedig Románia ellen irányult. A tüntetők egy része a román-magyar barátságot éltette, néhány táblán olyan feliratok voltak olvashatók, mint: „Nem Erdélyt akarjuk vissza, hanem életet az erdélyi embereknek!” Erdélyi emberekről beszéltek tehát, nem pedig magyarokról vagy székelyekről! A szónokok óvtak az irredenta hangulatkeltéstől: „Aki itt ma irredenta jelszavakat próbálna kiabálni, az a magyarság ellensége”. A közös sors ismét közel hozta a két népet egymáshoz, mint a történelem néhány korábbi sorsfordulóján. Csurka István nyilatkozata, amelyet Bubik István színész olvasott fel, hangsúlyozta, hogy a tüntetés nem irányul Románia területi integritása ellen: „A mi célunk nem új ceruzavonások kieszközlése, mi tanultunk a történelemből.”[4] A nemzetiségi béke és a magyar-román sorsközösség kérdésében teljes volt az összhang a népi-nemzeti és a demokratikus ellenzék között.
Paár Ádám
2019. május 16.
Bibliográfia:
Agócs Sándor-Medvigy Endre: Lakitelek 1987 – A magyarság esélyei. Bp., 2002., Antológia Kiadó és Nyomda
Csoóri Sándor: Kapaszkodás a megmaradásért. Beszélő, 1983/8. 1983. október. http://beszelo.c3.hu/cikkek/kapaszkodas-a-megmaradasert, letöltés dátuma: 2019. 02. 10.
Földes György: Magyarország, Románia és a nemzetiségi kérdés 1956-1989. Bp., 2007., Napvilág Kiadó
Papp István: A magyar népi mozgalom 1920-1990. Bp., 2012., Jaffa Kiadó
Rendszerváltás képekben. https://www.youtube.com/watch?v=58up6LKkVIg&t=1463s, letöltés dátuma: 2019. 02. 10.
Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. Bp., 2003., Rubicon-könyvek
Takács Róbert: Kérdések és válaszok a Kádár-korról. Bp., 2013., Napvilág Kiadó
