Bővebben:
Az Egyesült Államok története ritkán fonódott össze Magyarországéval, részben a földrajzi távolság, részben az amerikai politikának az Európa ügyeitől való hagyományos távolságtartása, az izolációs politika miatt. Kossuth hiába tett körutat az Egyesült Államokban 1851-52-ben, melynek során mindenhol óriási lelkes tömegek fogadták, valós támogatást nem tudott szerezni a magyar ügynek. Millard Fillmore elnök közbenjárására engedte ki Törökország Kossuth-ot, de a későbbiekben az elnök ragaszkodott a szigorú semlegesség és „be nem avatkozás” elvéhez.
1918-1919-ben Károlyi Mihály és kormánya Woodrow Wilson elnöktől várta az igazságos békét, mindhiába, hiszen Wilson 14 pontja nem volt tárgyalási alap a győztesek számára. Az amerikai demokrácia külpolitikai missziójába vetett csalódások sokasodtak. A II. világháború idején egy amerikai-angol balkáni partra szállás sorsát eleve megpecsételte, hogy az amerikai külpolitika Magyarország régióját a sokadik fontosságú térségnek tekintette, a latin-amerikai, a csendes-óceáni, az atlanti és a nyugat-európai mögött. 1945 után is úgy tűnt, ez a térség továbbra is érdektelen marad Washington számára.
Richard Nixon elnöki időszakában kezdődött egy lassú fordulat. A Henry Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó nevével fémjelzett amerikai külpolitika jól érzékelte, hogy a kommunista eszme sokközpontúvá vált, és a birodalmi logika alapján Moszkva és Peking kijátszható egymással szemben. Az amerikai politika törekedett arra, hogy a kínai és román „külön utas” kommunizmust elszakítsa Moszkvától. Ennek megfelelően az amerikai-román kapcsolatok javultak (1969: Nixon látogatása Bukarestben, 1970 és 1973: Ceaușescu főtitkár washingtoni vizitje, 1972: Románia felvétele a Nemzetközi Valutaalapba és Világbankba, 1975: a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény biztosítása Románia számára). Ekkor Románia volt az „eminens” az Egyesült Államok számára. Ezen kívül – nyilván a több milliós lengyel emigráns tábor miatt – Lengyelország iránt volt bizonyos mértékű érdeklődés. A többi ország azonban nem játszott szerepet a nixoni politikában. Az enyhülési folyamat (1962-1976) csúcspontján, 1976-ban Gerald Ford elnök egyenesen azt a meglepő kijelentést tette, hogy „Kelet-Európában nincs szovjet dominancia.”[1]
A következő változás a hivatalos amerikai Kelet-Európa-politikában Jimmy Carter hivatalba lépésével (1976) történt. Mi okozta az Egyesült Államok politikájának megváltozását? Elsősorban az, hogy az amerikai politika térvesztést érzékelt a harmadik világban. Bár a latin-amerikai USA-ellenes gerillamozgalmak és – Nicaragua esetében – a sikeres sandinista forradalom (1979) nem a szovjet támogatással, hanem a belső társadalmi okokkal volt magyarázható, Zbigniew Brzezinski, Carter elnök lengyel származású nemzetbiztonsági tanácsadója mégis úgy ítélte, hogy ha a Szovjetunió nem tartja távol magát Latin-Amerikától, az USA „közel-külföldjétől”, az USA-nak sem kell – a viszonosság jegyében – érdektelenséget tanúsítania a szovjet birodalom kelet-európai perifériájának ügyei iránt.
Az amerikaiak kezére játszott, hogy a szocialista országok is aláírták az 1975-ös Helsinki Zárónyilatkozatot, és annak harmadik kosarát, az emberi jogok tiszteletben tartásáról. Ez volt a rés, amelyen keresztül be lehetett hatolni a vasfüggöny mögé: az amerikai követségek feladatává tették, hogy figyeljék az adott országban az emberi jogok helyzetének alakulását, és jelentést tegyenek Washington felé. A Carter-féle emberi jogi politika minden országban ösztönzést adott az emberi jogi ellenzék megalakulásának. Ez a politika korrekt volt, mert nem kizárólag a szocialista országokra vonatkozott: ekkortól kezdte Washington „leírni” a harmadik világbeli tekintélyelvű és katonai rezsimeket, amelyek lehet, hogy antikommunisták voltak, de egyúttal antidemokraták is. Az 1970-es évek közepén még a Szovjetunióban is kibontakozott emberi jogi mozgalom, a moszkvai Helsinki Csoport. Ugyanerre az időszakra tehető a csehszlovák Charta 77 csoport és a magyar demokratikus ellenzék kialakulása, valamint a népi-nemzeti ellenzék újbóli megszerveződése. A társadalmi támogatottság mértékét tekintve egyik sem volt mérhető az 1980-ban megalakult lengyel Szolidaritáshoz. Az emberi jogi politikának volt tehát hatása!
Ronald Reagan folytatta a carteri politikát. 1982 szeptemberében Az Egyesült Államok Kelet-Európa-politikája című dokumentum körvonalazta a térséggel kapcsolatos új politikát. Célul tűzte ki a „szovjet szorítás” enyhítését. Megfogalmazták, hogy az Egyesült Államok differenciál a szovjetizált blokk államai között, és a „fellazítási politika” jegyében azokat jutalmazza, amelyek függetlenségi törekvést mutatnak Moszkvától: „Ezen politikájának végrehajtásában az USA úgy fogja politikai eszköztárát kalibrálni, hogy óvatosan diszkrimináljon azon kormányzatok érdekében […], melyek külpolitikájuk megvalósításában relatív függetlenséget mutatnak fel. [kiemelés tőlem – P.Á]”[2] A Varsói Szerződés katonai blokkjából három ország rendelkezett a függetlenedés bizonyítékával: Románia (a külön utas kommunizmus alapján), Lengyelország (ahol az ellenzék egyedül mutatott milliós méretekben életjelet, a Szolidaritás szakszervezet formájában) és Magyarország.
A Ceaușescu-rendszer éppen az 1970-es évek második felétől fokozta a diktatúra nyomását a társadalmon, ezzel a román főtitkár elveszítette az addigi „jófiú” szerepet. Kádár János Magyarországa viszont fölértékelődött. Az amerikai adminisztráció azoknak az országoknak a jutalmazását írta elő, amelyek „a belső liberalizálás nagyobb fokát mutatják.”[3] Magyarország az 1970-es évektől óvatos lépéseket tett a nyugati állam- és kormányfők rokonszenvének megnyerésére. Az Egyesült Államokban is felfigyeltek Kádár lavírozó külpolitikájára. Ebben az időben olyan nyugati politikusok látogatásai járultak hozzá a rendszer külpolitikai konszolidálásához, mint Willy Brandt és Helmut Schmidt nyugatnémet kancellárok, Bruno Kreisky osztrák kancellár. Kereszténydemokrata kormányfők is látogatást tettek, mint Franz Josef Strauss bajor és Wilfred Martens belga miniszterelnök. A Vatikánnal a kapcsolatok javultak Mindszenty József halálát követően: ezt jelezte, hogy 1975-ben Lázár György miniszterelnök, 1977-ben Kádár is látogatást tett VI. Pál pápánál.
A Szent Korona 1978-as visszaadása és ugyanebben az évben a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény megadása már jelezte, hogy az amerikai-magyar kapcsolatok eljutottak a bizalom szintjére. Ám az amerikaiak óvatosan fogalmaztak: hivatalosan nem a magyar kormánynak, hanem a magyar népnek adták vissza a történelmi jogfolytonosságot jelképező koronát. Ez egyértelmű jelzés volt Kádár János felé, hogy folytassa a Nyugattal szemben barátságos külpolitikát, és egyúttal jutalom azért, mert – Washington megítélése szerint – az emberi jogokat nem sértik meg kirívó mértékben (mármint a korabeli NDK-val, Csehszlovákiával összevetésben). 1982-ben Magyarország csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz. 1986-tól kezdve Kádár János többször kapott hivatalos felkérést, hogy látogasson az Egyesült Államokba. Erre nem került sor, Grósz Károly viszont főtitkárként 1988-ban elutazott az Egyesült Államokba, és sor került találkozóra Reagan és Grósz között. Mark Palmer amerikai nagykövet (1986-1990) személyében pedig a demokratikus ellenzék elkötelezett támogatóra talált. 1989. július 11-13-án az idősebb George Bush elnök magyarországi látogatása tette fel a pontot az amerikai-magyar kapcsolatokra. Még létezett a Szovjetunió, de gyakorlatilag Bush-t a Németh Miklós vezette kormány barátként fogadta.
Az amerikai külpolitika ösztönzést és bátorítást adott a magyar ellenzéknek. Ebben az értelemben a magyar rendszerváltáshoz vezető út nem érthető meg az amerikai külpolitikai folyamatok nélkül.
Paár Ádám
2019. május 16.
Felhasznált irodalom:
Borhi László: Magyar-amerikai kapcsolatok. 1945-1989. Források. Bp., 2009., MTA Történettudományi Intézet
Földes György: Magyarország, Románia és nemzeti kérdés 1956-1989. Bp., 2007., Napvilág Kiadó
Kávássy János Előd: A vég kezdete – Amerikai prognózisok és politikai helyzetértékelés Kelet-Európa jövőjéről a rendszerváltás hajnalán. In: M. Kiss Sándor (szerk.): Rendszerváltás 1989. Lakitelek, 2014., Antológia Kiadó
Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. Bp., 2003., Rubicon-könyvek
