A népi-nemzeti ellenzék és a társadalomkritika

  • 2019. június 27.
  • Paár Ádám

A rendszerváltás egyik fontos eseménye volt a harmincegy éve, 1988. június 27-én lezajlott budapesti tömegtüntetés. Az erdélyi falurombolás ellen szervezett akció megszervezésében aktív szerepet játszott a „népi ellenzék”, amely korábban kevésbé vállalt konfrontációt a Kádár-rendszerrel, mint a „demokratikus ellenzék”. Ugyanakkor már évtizedek óta folyamatosan jelen volt óvatosabb társadalomkritikus írásokkal.

Illyés Gyula 1977-es Válasz Herdernek és Adynak című írását tekintik hagyományosan a népi-nemzeti mozgalom (újbóli) zászlóbontásának. Ám valójában a népi mozgalom, ha búvópatakszerűen is, létezett a Kádár-korszakban is, az MSZMP KB 1958-as népieket elítélő párthatározata ellenére. Azok, akik nem vonultak emigrációba, kénytelenek voltak – alternatíva híján – kompromisszumot kötni a kádári hatalommal. Ám ez nem jelentette azt, hogy a népi mozgalom reprezentánsai nem vették észre a rendszer fogyatékosságait. Két téren, a modernizáció és iparosítás árnyoldalainak (pl. népességfogyás, önkizsákmányoló életmód, közösségi normák megrendülése) elemzésében és a határon túli magyarság kérdésében voltak aktívak az 1970-80-as években. A jogállamiság követelményeivel azonban kevesebbet foglalkoztak, mint a demokratikus ellenzék – talán óvatosságból is, vagy mert elsősorban a társadalom egészét érintő szociális és kulturális problémákat vették észre, és ezek megoldását sokáig a rendszer keretén belül keresték.

Az 1970-es évek szomorú évtized volt a népi mozgalom szempontjából. Ekkor hunyt el az idehaza maradt ún. „öreg” népiesek nagy része, ahogyan a rájuk állított besúgók és ügynökök nevezték őket: Erdei Ferenc, Darvas József, Veres Péter, Németh László, Féja Géza és Bibó István (nem felejthetjük el a népi mozgalom emigránsait: Kovács Imre és Szabó Zoltán a 80-as években hunytak el). Bár sorsuk eltérően alakult, és különböző mértékben tagozódtak be a Kádár-rendszer hatalmi struktúrájába, többségük józanul szemlélte a realitásokat, és észrevették a szocialista modernizáció árnyoldalait is, akárcsak a fiatalabb generáció tagjai (Csoóri Sándor, Csák Gyula, Fekete Gyula, Csurka István, Csengey Dénes). Csák Gyula Mélytengeri áramlás és Csoóri Sándor Tudósítás a toronyból című, 1963-ban megjelent művei a két háború közötti szociográfia legjobb hagyományainak megfelelően ábrázolták egy-egy falu társadalmi változásait, finoman utalva a parasztság 1948 óta történt sérelmeire.

A nem is csupán a szocialista rendszerrel, hanem magával a modernizációval együtt járó problémák (a közösségek fölbomlása, népességfogyás) foglalkoztatták a népi-nemzeti ellenzékhez tartozó értelmiséget. Már az ügynökjelentések is megfogalmazták, hogy „népies”-ből „nemzeti” csoporttá változtak, azáltal, hogy „központi kérdésük a nemzet iránt való felelősség (mintegy monopolizálva), ebben is különös súllyal egyfelől a népességfogyás, másfelől a határokon túl élő magyarság kérdése. Ebben a kérdésben Illyés Gyula foglalja el a legszélsőségesebb és legtürelmetlenebb álláspontot”.[1]

Nem minden probléma volt visszavezethető csupán a szocializmusra. Nyilvánvaló, hogy például a demográfiai krízis, amelyet Fekete Gyula fölvetett az 1970-es években, nem csupán a szocialista rendszer, hanem minden modern társadalom sajátos vonása, amely nem magyarázható meg a szocializmus természetével. Hiszen a gyermekszületések visszaesése éreztette hatását a kapitalista országokban, Nyugat-Európában és Japánban is! A népességpolitika terén Fekete Gyula tradicionális közösségi értéket kért számon egy modern, iparosodott társadalmon, és több könyvet szentelt a témának (Éljünk magunknak?Véreim, magyar kannibálokEurópa öngyilkossága – utóbbi kettőt már a rendszerváltás után, ami mutatja a probléma rendszereken átívelő jellegét). Veres Péter kárhoztatta a paraszti társadalom fölbomlását, de az bekövetkezett volna egy nyugatos társadalmi modellben is.

Az 1987-es lakiteleki találkozón, ahol a Magyar Demokrata Fórum (MDF) zászlót bontott, az elhangzott beszédek közül kettő maradt emlékezetes. Csengey Dénes a „levegőosztás” metaforával lepte meg a hallgatóságot. Bár a kifejezés talán játékosnak tűnt, Csengey megérezte, hogy valami pozitív víziót kellene adni a társadalom számára, valami olyasmit, mint ami 1848-ban a jobbágyfelszabadítás és 1945-ben a földreform volt. Csurka István jóval pesszimistábban nyilatkozott, és szavaiban kicsendült a Szabó Dezső-i ihletésű profetikus nemzetféltés. Kimondott azonban valamit, amit azóta is hiányolnak a magyar közéletből: azt, hogy a magyar társadalom érdekeit nem reprezentálhatja csak az elit: „Itt él a hazában, és mégis a senki földjén négy-ötmillió ember egy sajátságos eufóriában: visszavívta jogát a látástól vakulásig dolgozásra. Ne ámítsuk magunkat: ma is ezek a gürcölő milliók tartják el ezt az országot. (…) A magyarságot csak ennek a négy-ötmilliónak feltöltése, ennek a népnek az alávetett mivoltból való kiemelése mentheti meg.”[2]

Csurka tehát Csengeyhez hasonlóan érzékelte egy egyenjogúsító szociális program szükségességét, amely nélkül az ellenzék nem lehet sikeres. A nemzetfogalom föltöltődése az „alávetett” néppel a két háború közötti magyar népi mozgalomnak is célkitűzése volt. Nyilvánvaló, hogy az 1980-as évek végén a parasztság, főleg a Veres Péter által „ridegparasztság” néven említett alföldi parasztság nem jelenthetett már mintát sem életmód, sem társadalmi normák tekintetében. Csurka mégis látott hasonlóságot a parasztság és a társadalom aljára szorult szervezetlen, atomizálódott tömeg között: szerinte utóbbi „éppen úgy a kultúra alatt él, mint a parasztság hetven évvel ezelőtt.” A célt abban jelölte meg, hogy ennek a tömegnek valamilyen jövőképet kell fölrajzolni.

A Magyar Demokrata Fórum alapítóinak egy része vállalta a népiek harmadikutas (se nem nyugatos kapitalista, se nem szocialista) örökségét. Ők elsősorban a „sorskérdésekre” (népességfogyás, határon túli magyarság) koncentráltak, és nem pártban gondolkodtak, hanem egy társadalmi mozgalomban, amely ernyőszerűen lefedi a szociálisan érzékeny értelmiséget.

Antall József konzervatív, kereszténydemokrata gyűjtőpárttá (néppárttá) formálta át az MDF-et, és a piacgazdaságot bíráló, „harmadikutas” értelmiségiek lassan, fokozatosan kiszorultak a vezetésből, illetve Csurka Istvánt 1993-ban kizárták, miután a Néhány gondolat című cikke megjelenését (1992) követően Csurka és Antall József miniszterelnök között elmérgesedett a viszony. Bármennyire emlegette is Antall a „népi-nemzeti gondolatot” az MDF három eszmei irányzata között (a nemzeti liberalizmussal és a kereszténydemokráciával együtt), habitusa és politikai krédója szemben állt a „harmadikutas” elképzelésekkel. A népi mozgalomra csak hagyományként utalt, amelynek legfontosabb követelésére (a szociális kérdés, a nép fölemelése) a kereszténydemokrácia működőképes választ adott Nyugat-Európában.

 

Bibliográfia:

Agócs Sándor-Medvigy Endre: Lakitelek 1987 – A magyarság esélyei. Bp., 2002., Antológia Kiadó és Nyomda

Antall József: Az MDF három eszmei irányzatáról. 1991. április 20-21. In: Antall József: Modell és valóság II. Bp., 1994., Athenaeum Nyomda Rt. 116-140.

Antal Attila: A populista demokrácia természete. Bp., 2017., Napvilág Kiadó

Richard Hofstadter: The Age of Reform. From Bryan to F.D.R. London, 1962., Jonathan Cape

A hosszú hatvanas évek. Rubicon. 2004/8-9.

Ernesto Laclau: A populista ész. Bp., 2011., Noran Libro

Jan-Werner Müller: Mi a populizmus? Bp., 2018., Libri

Paksa Rudolf: A magyar szélsőjobboldal története. Bp., 2012., Jaffa Kiadó, Budapest, 2012,

Papp István: A magyar népi mozgalom 1920-1990. Bp., 2012., Jaffa Kiadó

Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. Bp., 2003., Rubicon-könyvek

Takács Róbert: Kérdések és válaszok a Kádár-korról. Bp., 2013., Napvilág Kiadó



[1] „Sárdi” ügynök jelentése. Budapest, 1967. október. A hosszú hatvanas évek. Rubicon. 2004/8-9. 92.

[2] Agócs-Medvigy, 1991. 31-32.

Illyés Gyula és Németh László, 1962. Fortepan/Németh László Társaság/115425