Hivatalosan is vitára bocsátották a 2024-től érvényes történelem érettségi követelményeinek tervezetét, és van benne, ami elgondolkodtató.
Ez a dokumentum, a néhány hónapja megismert új bemeneti szabályozókkal (Nemzeti Alaptanterv, illetve a kerettanterv) együtt sem olyan világbotrány, mint a Wass-sal és Herczeggel megspékelt új, zsúfolt irodalomkánon. Amivel nem állítjuk, hogy a történelemtanítás hajója messzebb kerüli a jéghegyeket, mint a magyaré. Egyszerűen arról van szó, hogy 1990 után eleve későn és lassan kezdett jó irányba fordulni, réges-régi, szocializmus előtti és az alatt tovább növekedő tematikai és módszertani terheket cipelve magával: a politika-központúságot az életmódtörténet terhére, a 19. századból örökölt nemzeti csőlátást a tág kitekintés helyett, vagy a megmondást a gondolkodtatás, vita, játék, tevékenységek, kritikai szemlélet terhére. Ahogy arról már korábban írtunk, e „hajó” a rendszerváltás táján, megkésve és lassan, de kezdett jó irányba fordulni, ám 2010 után visszafordult. Így a mostani érettségi dokumentum is csak a fent jelzett folyamat apró elemeként értelmezhető, illetve azzal a társadalmi környezettel együtt, ami körbeveszi: az egyentankönyves, centralizált iskolarendszer és az új irányú markáns hivatalos emlékezetpolitika.
Megírtuk már azt is, hogy a történelemtanítás új, sikeres csatákkal kikövezett útját egyenesen a miniszterelnök jelölte ki, a Kereskedelmi és Iparkamara rendezvényén, mint a jövőbeli gazdasági siker feltételét. Egy másik, korábbi miniszterelnök, Boross Péter is gyakran nyilatkozik meg történeti kérdésekben, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnökeként. Felháborodott például azon, hogy magyar katonák világháborús bűneit „egyetemi katedráról még oktatni is lehet”.
Ebben a szövegkörnyezetben kap értelmet az új érettségi követelményrendszer néhány apró mozzanata. A szerkesztők abból indultak ki, hogy a középszintű érettségihez ezután is elég a kerettantervben korábban meghatározott tudnivalókat ismerni, viszont az emelt szinten vizsgázóknak az emelt témakörök kijelölésén túl új lexikai adatokat határoztak meg. (Ez a megoldás ismereteink szerint egyedülálló a tantárgyak között.) Ezek egy része olyasmi, amit a fakultációkon, emelt felkészítő csoportokban eddig is tanítottak. De szerepel néhány meglepő újdonság is. Ilyen egyrészt a tordai csata, amiről már megírtuk, hogy maga a fogalom (még évszám nélkül) bekerült a kerettantervbe „a magyar háborús szerepvállalás” egyik „legfontosabb eseményeként” a Don-kanyar és Budapest ostroma közé, a fejlesztési feladatokhoz. Tudni kell ehhez, hogy az utóbbi időkben a kormányközeli sajtóban az 1945 februári budai kitörés hősi helytállásként, a Bajcsy-Zsilinszky-féle kiugrási koncepció pedig közvetve hazaárulásként jelent meg, az Akadémiától függetlenített kutatóintézetek szervezetének elnöke, Maróth Miklós pedig egy alkalommal arról beszélt, hogy az első világháború militarista dalaival kéne a diákokat hazafiságra nevelni.
A tordai csata amúgy a magyar részről értelmetlenül indított, végül vesztes szovjet-magyar hadakozás kudarcos és értelmetlen ütközete volt sok áldozattal, miközben a magyar katonák háta mögött már a kiugrásról folytak a tárgyalások. A magyarok részéről több ezren dezertáltak a csata közben, nem kívánván életüket áldozni a háború folytatásért. Az érettségi összeállítói azonban most az emelt tudnivalók közé beemelték a tordai csata időpontját (1944. szeptember – amúgy hibásan, hiszen a csata októberben is tartott). De beemelték 1941-es évszámmal a „romániai holokauszt kezdetét” is, és 1942-essel a „délvidéki razziát”.
Természetesen a háború minden katonai és civil áldozat-csoportjáról tanulni, tudni kell, nincsen fontosabb és kevésbé fontos, kevésbé gyászolandó magyar áldozat. A budai kitörés, vagy a tordai csata magyar halottairól is, mint olyanokról érdemes beszélni, akik embertelen körülmények közé kényszerített áldozatai a német és magyar politikának. Oldalunk minden irányú hamis beállítás ellen fellépett, így az olyan sommás állítások ellen is, hogy Magyarországon hozták volna az első zsidóellenes törvényt, hogy itt született volna a legtöbb feljelentés a német megszállás idején, vagy hogy Magyarország lett volna az „utolsó csatlós”. De nem hagyhatjuk szó nélkül azt az önfelmentő narrációt sem, amire az érettségi követelmény eme apró kis új elemeiből következtetni lehet. Ilyen irányú elkalandozásokról eddig is szóltunk, akár a Horthy-korról, akár a kommunizmus évtizedeiről volt szó.
Nemcsak arról van szó, hogy nagy hiba a tordai csatát, mint a „hősies helytállás” példáját tanítani. Hanem arról is, hogy amikor ennek három bemagolásra rendelt adatával (név, hely, idő) és a hozzá tartozó magyarázatokkal terheljük a diákokat, akkor a Kárpát-medence békés évszázadaitól, a mindennapoktól, az órai megbeszélésektől vesszük el a teret. Mindeközben arról, hogy magyar katonák és csendőrök 1942 januárjában többezer civilt, nőt, gyereket gyilkoltak meg Újvidék környékén, arról csak emelt szinten kell konkrétumot tudni, „razzia” néven, miközben a szerbek 1944-45-ös német- és magyarellenes népirtása már „délvidéki vérengzés” néven középszinten, a kerettantervben is feltűnt. (A kerettantervben Újvidék csak mint topográfiai adat szerepel, kissé talányosan.) Érezzük a finom distinkciót a szóhasználatban: a szerbek vérengzenek (valóban az történt), a magyarok csak razziáznak. Az, hogy ez egy olyan másik, magyar vérengzés, ami a szerbet megelőzte, és részben előzményének számít, az már csak emelt szinten követelmény. (A katyni szovjet bűnök kapcsán az emelt szint is ismeri a vérengzés kifejezést.)
Ennek fényében érdekes az 1941-es kezdéssel datált román holokauszt. Romániában valóban 1941 óta tömegesen, és saját szervezésben, német közreműködés és megszállás nélkül százezrével gyilkoltak zsidónak nyilvánítottakat a Regátban. De magyar diákoknak ennél fontosabb információ, hogy Romániából a birodalmi koncentrációs táborokba történő szervezett deportálás elmaradt, ezt kezdetektől, vagyis 1942-től német kérés ellenére is megtagadták, és sok magyar úgy élte túl a holokausztot 1944-ben, hogy átszökött a magyar Észak-Erdélyből a román Dél-Erdélybe. Nem kizárt, hogy a román holokauszt kezdő dátumának szerepeltetése a magyar felelősségáthárítás része lesz egy új narrációban.
Ezzel kapcsolatos a tordai csata egyik legszomorúbb hozadéka, melyre persze nem utal a követelmények semmilyen szintű topográfiai vagy kronológiai adaléka sem. A magyar katonák e csata következtében néhány hétre megszállták a Kolozsvár és Marosvásárhely közé beszögellő mezőségi területet, melyet a 2. bécsi döntés Romániának ítélt. Az itt található Nagysármáson magyar csendőrök és katonák 1944. szeptember 16-án összegyűjtötték a zsidókat, majd bántalmazásuk és két lány megerőszakolása után a falutól 8-10 kilométernyire eső területre hajtották őket gyalog, ahol tömegsírt ásattak, majd az 52 asszonyt, 31 férfit és 43 gyermeket levetkőztették és a gödörbe lőtték. Később további 40 főt gyűjtöttek össze a környék falvaiban, de ezek kivégzését egy magyar alezredes megtiltotta nekik. Nem tudta viszont megakadályozni, hogy ettől nem messze körülbelül félszáz román civilt és munkaszolgálatost gyilkoljanak le magyar fegyveresek. A nagysármási zsidók és románok házait a csendőrök a helyiek együttműködésével kirabolták. (Lásd erről bővebben itt és itt!)
A tömeggyilkosság áldozatainak temetője Pusztakamaráson (fotó: Țetcu Mircea Rareș, forrás: Wikipédia)
Nem gondoljuk, hogy Nagysármást és a hasonló településeket topográfiai adatként, évszámmal, akár „razzia” akár vérengzés helyszíneként szerepeltetni kéne bármelyik kötelező adatok tömegét soroló szabályozóban. Azt viszont igen, hogy a két áldatlan világháborús részvétel hősi eposszá építése helyett az iskolában továbbra is „csak” a történelmet kéne tanítani a diákoknak, akár több nézőpont ütköztetésével is. Amiben valójában sokkal több szépség, és szeretnivaló van, mint a háborúkban. Nemzeti önazonosság kialakítását akár igazsággal és békeidők történetével is elő lehet segíteni. Kár, hogy Kandó Kálmán vagy Puskás Tivadar kikerült a kerettantervből, és csak emelt szinten kell tudni a hozzájuk kapcsolódó ismereteket. Igaz, itt sem árt az óvatosság. A 2020. októberi emelt szintű érettségi feladatlap a telefonközpontra, mint Puskás találmányára is rákérdez. Pedig elég rég közismert, mi is írtunk róla, hogy Puskásnak nincs köze a telefonközpont kifejlesztéséhez, annál nagyobb, világra szóló jelentőségű innovációja volt a telefonhírmondó. Talán egyszer megtanuljuk becsülni múltunkból azt, ami arra érdemes, és ez kihathat tán még az érettségire is.
Lőrinc László
2021. április 11.
