Rákay Philip azt írta nemrégiben, „hiába a ballib hergelés és hiszti (…) az SzFE-karaván azért csak halad” (Facebook, február 5.). Ez a cinikus mondás végigvonul az összes elsöprő túlerővel kierőszakolt magyar konszolidáción. „Egyesek (…) konokul a falakra és a hirdetőoszlopokra csempészik az élet megbénításának jelszavait: sztrájk… sztrájk… – írta például a Népszabadság egy hónappal a forradalom eltiprása után, (…) [de] ami ma még félelmet ébreszt bennük [a tömegekben], az holnap már legfeljebb ezt a bölcs mondást juttatja eszükbe: A kutya ugat, a karaván halad”. (Népszabadság, 3. oldal, 1956. december 4.)
Az a karaván aztán szépen haladt, egy idő után már a betiltott szerzők nyilvánosságra engedett ugatása sem jelentett rá veszélyt, így Örkény Istváné sem, akinek Tóték című drámáját (a diktatúra paraboláját) olyan jól rendezte meg Szolnokon egy fiatal rendező, bizonyos Székely Gábor, hogy a lelkes szerző a következő darabját neki ígérte. Székely kérésére és közreműködésével így született meg az egyik legsikeresebb magyar színmű, a Macskajáték, és az ő rendezésében robbant a szolnoki ősbemutató 1971-ben.
Az ezt követő évtizedben 58 külföldi város színpadairól szólt a magyar Orbánné. Aztán 1977-ben a kaposváriak Állami Áruházának budapesti vendégjátékára olyan sokan akartak bejutni, hogy a befogadó Vígszínház bejáratait rendőröknek kellett védeni, azok pedig akik bejutottak, az előadás végén fél órán keresztül tombolva tapsoltak. A „vígszínházi csata” után ezt többet nem engedték előadni. Érthető, hiszen a szocialista diktatúrát pellengérezte ki. Rendezője a fiatal Ascher Tamás volt, a szellemi műhely vezetője pedig Zsámbéki Gábor.
Kaposvár folyamatosan a politikai tűrés határait feszegette, például az 1981-es Marat halálával, mely a lengyel szükségállapot idején idézte fel a magyar ’56-ot, és az onnan tovaballagó karavánt. Az Ács János rendezte előadás végén Máté Gábor zokogott, kezében az utcakővel, a Corvin köz díszletében. A produkciót a kritikusok óvó hallgatása, a hatalom figyelmetlensége, és a hatalmas belgrádi BITEF-diadalmenet mentette meg a betiltásától.
Még a karavánozó Népszabadságnak is lettek addigra olvasható rovatai, ahová beszivárgott némi kódolt kutyaugatás. Persze nem úszhatta meg a lap a kötelező köröket az ’56-ot eltipró Szovjetunió dicsőítésében, még a lazább ’80-as évek derekán sem: „Zinaida Mihajlovna Kruglova, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának tagja, a Szovjet Baráti Társaságok Szövetsége elnökségének elnöke nem jött üres kézzel a Magyar-Szovjet Baráti Társaság VIII. országos értekezletére. Moszkva faberakásos városképét a tanácskozáson nyújtotta át” – olvashattuk például az 1986. november 26-ai számban. (Elveink és céljaink azonosak, Népszabadság, 4. oldal.)
Ennek és egy sor hasonló lelkendezésnek Bencsik András volt a szerzője. Mert azokban az évtizedekben nemcsak a tehetségek kódolt szabadságüzenetei találtak utat maguknak, hanem a másfélék alattvalói hódolatai is. „A Szovjetunió és a Magyar Népköztársaság megbonthatatlan szövetsége további erősítésének döntő tényezője és záloga az SZKP és az MSZMP együttműködése, rendíthetetlen hűségük a marxizmus-leninizmushoz és a szocialista internacionalizmushoz” – öntötte magyarba Kruglova elvtársnő szavait.
Nemrégiben ugyanez a Bencsik András egy televíziós műsorban (Hír Tv, Sajtóklub, 2021. 02. 01.) az SZFE lemondott tanárairól (legismertebbjei talán éppen a fent említett Zsámbéki, Székely, Ascher, Máté) és diákjairól azt mondta: ők egy „büdös, ótvaros szekta”, amely „egy ilyen szutykos odúban” lapult meg. „És ezek elkezdtek hisztériázni, amikor (…) kinyitották az ablakot, beáradt a napfény, és ezek kimenekültek, mert nekik az volt a jó”. Könyörtelennek kell lenni velük, mert a „posztkommunista korszakon túl kell jutni”.
A műsorban még többen hozzátették a magukét a szekta-projektáláshoz. Bayer Zsolt szerint mikor kiderült Szabó István filmrendező hatvan évvel ezelőtti besúgó múltja, „egy szakma vette védelmébe. Senki nem tett fel morális kérdéseket”. Székely Gábor pedig az 1975-ös MSZMP pártkongresszuson „Brezsnyev, Biszku és Kádár alatt, a seggüknél” beszélt a kommunista embertípusról, és ma mégis „mindegyik ott ül vagy odaültetik az erkölcsi piedesztálra, és közben Koltai Sutyi lesz a náci rohadék, mert elmegy ma az SZFÉ-re tanítani”.
Koltai Lajos művészetét amúgy okkal méltatta, megemlítve kedvencét, a Megáll az időt. Gajdics Ottó pedig feltette a kérdést: „Ki mozgatja ezt a szektát?”. Vagyis azokat, akik Koltai szerepvállalásán nyilvánosan megütköztek, így „Vásárhelyi Máriát meg az összes többit (…) ezeket kéne megtalálni, megnevezni és a magyar fiatalok elé odaállítani, jól gondoljátok meg, amikor a szemlőhegyi csávó feleségére szavaztok”. Néző László hozzátette, hogy ez a szekta a kultúra minden terén jelen van.
Mármost kérdés, hogy a magyar fiatalok és mindazok, akik nem emlékeznek a 15–30–50 évvel ezelőtti eseményekre, elhiszik-e a múltban gyökerező „besúgó-komcsi-ótvaros volt-SZFE” és „tisztességes-magyar-tiszta új-SZFE” dichotómiát. Az alpári beszédmódból, és a jelen nyilvánvaló eltorzításából sejthetik, hogy a múlt sincs rendben. De azért nem árt felidézni, hogy Szabó István besúgó múltját éppen a „ballib szekta” lapjában, az Élet és Irodalomban tárta fel Gervai András 2006-ban, eleve morális kérdéseket vetve fel.
És ugyan valóban sokan felsorakoztak akkor Szabó védelmében, köztük különben olyan ma NER-komplatibilis emberek is, mint Péterfalvi Attila jogász, Gerő András történész, vagy éppen maga Koltai Lajos is. Ezzel szemben sokan tettek fel morális kérdéseket a mindenre kiterjedő ballib szekta oldaláról is, elsők között történetesen éppen a most kipellengérezett Vásárhelyi Mária. („A Szabó István melletti rokonszenv-demonstráció kérdések sorát veti fel – írta. – Legelőször is azt, hogy ki bántotta Szabó Istvánt? Az ügynökmúltját feltáró cikk írója és közreadója nem tett mást, mint szigorúan a tényekhez ragaszkodva egy igaz történetet tárt az olvasók elé.” (ÉS 2006. február 10.)
De kritizálta a Szabó-párti flottatüntetést és a Gervai elleni támadásokat az ÉS számos egyéb cikke (például György Péteré) mellett több írásában a Magyar Narancs, a Hírszerző, a Magyar Hírlap (akkor mind szektalap), Bozóki András (szekta-miniszter), a Népszabadságban pedig Révész Sándor és Kálmán C. György. Ráadásul Szabónak semmi köze az SZFE-eseményekhez. A Megáll az időnek, Bayer kedvencének pedig éppenséggel az a Gothár Péter volt a rendezője, akinek egy színházhoz kötődő zaklatási ügyére hivatkozva indították be az SZFE elleni gőzhengert. Mindezek tisztázása zavarná a szektakoncepciót.
Az orwelli múlt- és jelenretus legmeghökkentőbb példája azonban az, amikor Bencsik azt állítja, hogy Ascher „nem átallotta Koltai Lajost azzal megvádolni, hogy túl öreg, és mit akar ilyen korban tanítani”. Ascher az adott helyen ennek éppen a szöges ellentétét írta, vagyis azt, hogy Koltai életkora védhető, hiszen a legtöbb operatőrnek „tényleg csak idősebb korában jut ideje és energiája a folyamatos oktatásra”. (Facebook, január 28.)
Ma az ilyen ténykezeléssel kapcsolatban semmi mást nem lehet feltenni, csakis morális kérdéseket. Fel lehet vetni persze ilyet visszamenőleg Székely Gábor fél évszázaddal ezelőtti kongresszusi szereplése kapcsán is, ahogy a Rákosi-kirakatban pózoló Kodály, Illyés és mások ürügyén szintén. Nyilván. Csakhogy ezek a mozzanatok önmagukban nem minősítik őket (ahogy Koltait sem a minapi vállalása), hiszen őmögöttük van egy-egy gigantikus életmű, mely többnyire éppen a kor sötét erői ellenében épült. Székely mögött neves tanítványai szerint egyenesen kettő van: A második életmű címmel adtak ki könyvet színházpedagógiai munkásságáról. És az ő régesrégi beszéde végképp nem minősíti tanártársait és a bátor diákokat.
Mindez persze csak a tények ugatása, az ilyesmi nem szokta különösebben zavarni a karavánokat. Rákay Philip egy másik posztban A kőszívű ember fiainak egyik filmkockájával jelzi, feltartóztathatatlanul közelednek a hazafias történelmi filmek gyártásának oázisa felé. Valójában azt a filmet a kommunista Várkonyi Zoltán rendezte, aki az SZFE tanára volt harminc esztendőn át, évekig a rektora is.
Eközben fiatal, színművészetin végzett művészek évek óta folyamatosan kapják a nemzetközi díjakat. Legutóbb február 21-én a 2019-ben végzett Tarnóczi Jakab rendező Londonban, az aktuális és innovatív előadások fesztiválján. Ifjú színészeinek (k2 Színház) többsége szintén a „posztkommunista szutykos odú” hallgatója volt.
Lőrinc László
- 08. 24.
A cikk korábbi változata a hvg360.hu-n jelent meg 2021.03.04-én.
