Az intézményes rasszizmus, faji elfogultság és osztálygőg fenntartói, vagy a szabadság és tagállami jogok védelmezői? 2020-ban egy Georg Floyd nevű afroamerikai férfi halálát követően Egyesült Államok-szerte ledőltek a Konföderáció katonáinak a szobrai.
A vita a Konföderációról, amely tizenegy déli államot (Dél- és Észak-Karolina, Virginia, Mississippi, Florida, Georgia, Alabama, Louisiana, Texas, Tennessee és Arkansas) foglalt magában, persze nem 2020-ban kezdődött. Az amerikai polgárháború (1861-1865) befejezése óta sok tintát pazaroltak el annak eldöntésére, hogy igazságos, vagy legalábbis méltányos háborút vívott-e a Dél, vagy sem. Nemcsak tollal vívták az értelmezési csatákat (a történészek és publicisták), hanem kamerával is. Az amerikai filmtörténetben több százra becsülik a polgárháború kisebb-nagyobb eseményeivel foglalkozó filmek számát.
Ahogyan a történelemben, az igazság a háborút vívó Dél esetében sem fekete vagy fehér, hanem szürke, akárcsak a déli katonák egyenruhája, de a szürkének is volt rengeteg árnyalata ez esetben.
Írásunkban bemutatjuk, hogyan változott az idők során, a filmeken a polgárháborút vívó Konföderáció katonáinak reprezentációja. Mivel nem általában a polgárháború áll a vizsgálatunk középpontjában, ezért csak azokat a játékfilmeket elemezzük, amelyek Dél-központúan, vagy minimum egyforma súllyal ábrázolják a szembenálló feleket. Így óhatatlanul bizonyos szempontok (északi, afroamerikai) háttérbe szorulnak, ám a déliek ábrázolása kellőképpen árnyalódott az idők során, ezért az abolicionizmus (rabszolga-felszabadítás) és az Unió helyreállításának vágya is megjelent a déli oldalon. Kizárólag amerikai készítésű filmek szerepelnek az összeállításban, ezért megannyi polgárháború alatt és után játszódó italo-westerntől el kell tekintenünk.
A film mint műfaj választását indokolja, hogy a mozgókép maga is képes formálni az emlékezetet a történelemről. Az egyes konföderációs szereplők ábrázolása pontosan leképezi, hogyan gondolkodtak róluk egyes korszakokban. Természetesen a történelmi és kosztümös film nemcsak a múltról szól, hanem a (mindenkori) jelenről is, és minden rendező óhatatlanul reflektál a jelenre. Így a mozgókép azt is hűen ábrázolja, hogyan látták-láttatták a Konföderáció hőseit különböző korszakokban.
A katonai vezetők
A virginiai születésű Robert Edward Lee (1807-1870) hosszú ideig a legnépszerűbb személyiség volt az amerikai hadtörténetben. Mindezt részben humánumával érdemelte ki, mert sem a polgárháborúban, sem a mexikói-amerikai háborúban (1846-1848) nem engedte katonáinak a fosztogatást és kegyetlenkedést, másrészt végig úgy küzdött a Konföderáció oldalán, hogy igazából nem értett egyet annak céljaival. A rabszolgaságot társadalmi betegségnek tartotta, az Unióból való kilépést pedig alkotmányellenesnek és igazságtalannak tekintette. Szülőföldje viszont csatlakozott a Konföderációhoz, és ez meggyőzte Lee-t, hová kell állnia. Egyik északi ellenfele, William T. Sherman tábornok úgy fogalmazta meg Lee motivációját és egyben személyes tragédiáját: „Az ő Virginiája jelentette számára a világot.” Mint sokan Délen és Északon egyaránt, ő sem jó szívvel választott oldalt. Érdekesség, hogy Abraham Lincoln eredetileg neki akarta fölajánlani az Unió főparancsnoki tisztségét, de ezt Lee visszautasította. A háború után a megbékélést hirdette, amivel szintén kiérdemelte sokak szimpátiáját.
Természetes ezek után, hogy több filmben megidézték Lee alakját. Északi nézőpontból mint lovagias ellenfél, déli szempontból pedig tehetséges hadvezérként tűnik föl. Az 1940-es Santa Fé ösvény című filmben is megjelent, mint a West Point-i katonai akadémia igazgatója, valamint az abolicionista (rabszolga-felszabadító) John Brown vezette különítmény megfékezője (John Brown történetét dolgozza fel a John Brown’s Body című dal, Glory, glory hallelujah refrénnel, mely az északiak indulója, majd a 20. századi polgárjogi mozgalmak kedvelt dala lett; nálunk csúfondáros gyermekdallá változott János bácsi a csatában címmel). Bár Brown-t tisztelet övezte abolicionista körökben, hiszen valóban fegyverrel harcolt a kansasi polgárháborúban a déliek ellen, és kétségtelenül szívén viselte a rabszolgák felszabadítását, ám mások egyszerű terroristát láttak benne, aki arról szónokolt, hogy el kell pusztítani a Délt (az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy Délen is akadtak bőven olyanok, akik uszítottak a másik országrész ellen, és ezzel mélyítették az ellentétet). Ezért Brown elfogását Délen hőstettnek értékelték. Ebben a filmben több más valós történelmi szereplő karaktere föltűnt. Az ifjú akadémisták között együtt vannak a későbbi magas rangú déli és északi katonatisztek, többek között Jeb Stuart (későbbi konföderációs tábornok) vagy az északi George Custer – filmtörténeti érdekességként megjegyzendő, hogy utóbbit Ronald Reagan alakítja. Az alkotókat nem zavarta, hogy a későbbi polgárháborús katonai elit tagjai egészen más évfolyamokon végeztek.
A déli és északi kadétok közötti verekedést követően Lee magához rendeli a tetten ért diákokat, és közli velük, hogy „politikai nézetkülönbségeik ököllel való megvitatása nem tartózik az amerikai katona kötelességei közé.” A szigorú, ám igazságos Lee ezredes elküldi Jeb Stuartot és hat társát a legveszélyesebb katonai körzetbe. Persze, a kadétok csak erre várnak!
Lee alakja fölbukkan az 1974-es Gyilkos angyalokban, az 1993-as Gettysburg-ben és az 1993-as Istenek és tábornokokban. Lee kultikus személyiség, de ennek hátrányai is vannak a filmekre nézve: nagyon nehéz visszaadni az embert az ősz hadvezér mögött.
A szoboralakká merevített ábrázolás annyira dühítette John Jakes írót, hogy amikor elkezdte írni Szerelem és háború című polgárháborús regényét, kiírta az íróasztalára egy cetlire: „Elég volt Gettysburg-ből”. Vagyis a polgárháború kevéssé ismert helyszíneire, és kevéssé híres személyiségei közé akarta elvezetni az olvasót.
A John Jakes regénytrilógiájából készült Észak és Dél sorozatban (1985) Lee alig szerepel, hűen Jakes fogadalmához, hogy nem a polgárháború mindenki által ismert szereplőivel kíván foglalkozni. Ellenben három déli és két északi kadét rögtön az első részben megismerkedik egymással, közülük hárman valós személyek: George McClellan (a későbbi északi főparancsnok), a déli George Pickett és Thomas Jonathan Jackson, aki a polgárháborúban kiérdemli a „Kőfal Jackson” nevet. Mindhárman barátai lesznek a főszereplőknek, az északi George Hazardnak és a déli Orry Mainnek. Emellett láthatunk sötét figurákat is. Ilyen a szadista Turner kapitány, a konföderációs Libby börtön parancsnoka, akinek alakját Jakes arról a Henry Hartmann Wirz-ről mintázta, aki az andersonville-i tábor parancsnoka volt, és akit végül egyedüliként végeztek ki háborús bűnösként a polgárháborút követően. Wirz svájci bevándorló volt, aki új hazájában támogatta a rabszolgaságot és az Unióból való kiválást – mondhatni, jól integrálódott a közvélemény fősodrához.
A Konföderáció elnöke, Jefferson Davis karaktere föltűnik több filmben, ám a finoman szólva megosztó életpálya miatt csak mellékszereplőként merték ábrázolni. Hiszen Északon sokáig maga az ördög volt, míg Délen nemzeti hős. A filmek nem merték egyik oldalt sem provokálni, így általában jelentéktelen, vagy éppen békítő, a déli szélsőségesekkel szemben álló figura lett belőle a filmvásznon.
Markáns szerepet csupán két filmben kap. A Santa Fé ösvényben hadügyminiszterként beszédet mond az 1854-es West Point-i évfolyam fölavatott végzősei előtt. Az ábrázolás kifejezetten pozitív. Davis arra inti a tiszteket, hogy teljesítsék kötelességüket, szolgálják Amerikát és védelmezzék az ember jogait. Vagyis itt még semmi sincs abból a Davisből, aki elviszi a nemzetet a kettészakadásig. Az „ember jogainak védelme” kissé szájbarágós. Davis egyszerre allegóriája a II. világháború háború küszöbére jutott (de azt még nem átlépő) Egyesült Államoknak, és békítő figura a déli és északi álláspont között. Különös lehet, hogy Amerika misszióját, a demokrácia és emberi jogok védelmét egy 1940-es film éppen Davisszel mondatja ki. De ne felejtsük el a tényt, hogy az ekkori elnök, Franklin D. Roosevelt ugyanabban a pártban politizált, mint Davis! Tisztelgés volt ez a demokrata párti elnök előtt.
A Konföderáció elnöke szerepel az Észak és Dél sorozatban, ahol Lincolnnal egyenrangú figura. Itt azzal enyhítik szerepét, hogy ő a bölcs, megfontolt politikus, aki fékezni igyekszik honfitársai vad Észak-ellenes gyűlöletét. Drámai hangon ostorozza a szűk látókörű tagállami kormányzatokat, melyek akadályozzák a Konföderációt, és többször konfliktusba keveredik szélsőséges, erőszakos alakokkal. A sorozat főgonosza, az elnök helyére pályázó, szélsőségesen Dél-párti Elkanah Bent megkísérel egy merényletet Davis ellen. Ám a déli főhős, Orry Main tábornok, aki a konföderációs elnök afféle személyes James Bondja, meghiúsítja a merényletet, amely – a film értelmezésében – egy radikálisabb konföderációs kormányt emelne hatalomba, tehát totális háborús pusztítást eredményezne.
Steven Spielberg Lincoln című 2012-es filmje érthetően az északi álláspontot jeleníti meg, Davis nem jelenik meg, de tanúi lehetünk az elnök és egy déli delegáció tárgyalásának. Ahogyan az amerikai történelmi film ábrázolásától megszokhattuk, itt is mértékadó figurák bukkannak föl déli oldalon, akik nem ellenségei a reformoknak, csak elsietettnek tartják azokat.
A szabadcsapatok
Sokszor előfordult, hogy a köztörvényes bűnözők és a hősök közötti választóvonal elhalványult. Gondoljunk Rózsa Sándor szabadcsapatára 1848-ban, a napóleoni hadsereg ellen harcoló spanyol és itáliai banditákra, vagy a görög kleftiszekre. Az amerikai polgárháború sodrában a lakosság könnyen vont glóriát a banditák feje fölé. Nem egy bandita karrierje indult el a szabadcsapatokból. Közéjük tartozik Jesse James, megannyi ponyva, dal és film hőse.
Ahogyan Hahner Péter történész írta, a déliekkel rokonszenvező James fivérek – Jesse James és bátyja, Frank – feje körül vont glóriának nem volt semmi alapja. A polgárháborúban William T. „Véres Bill” Anderson különítményében szolgáltak, és részt vettek 1864. szeptember 27-én a kansasi Centralia földúlásában. Anderson nyolcvanfős különítménye megállított egy vonatot, majd teljesen indokolatlanul és kegyetlenül agyonlőtt 22 fegyvertelen északi katonát, akik a vonaton utaztak.
A háború után a James fivérek nem tudtak leállni: továbbra is hittek a Konföderáció ügyében, de a megváltozott helyzethez – és lyukas zsebükhöz – illeszkedve célpontot változtattak. 1866 februárjában követték el az első bankrablásukat, majd végigrabolták Missouri-t. A déli lakosok egy része úgy érezte, hogy ők a „mi fiaink”, akik sajátos eszközzel harcolnak a korrupt jenkik és a republikánus bankárok ellen. A James fivérek és barátaik, ha nem is voltak- Oliver Stone filmjének címével élve – „született gyilkosok”, de mindenesetre az Észak-Dél gyűlölködésben szocializálódott gyilkosok voltak. Végül sok rablás és üldözés után 1882. április 3-án orvul lelőtték Jesse James-t.
S ha már említettük, essen szó William T. Andersonról, aki egyike a polgárháborús Dél sötét figuráinak. A férfi a kansasi polgárháborúban kezdte a véres mesterséget. Szadista kéjjel mészárolt rabszolgaság-ellenes civileket, fegyvertelen északi újoncokat és Unió-párti indiánokat. 1863-ban csatlakozott William Quantrill különítményéhez. Soraikban lovagolt Frank James is. A három jómadár 1863. augusztus 21-én bevonult a kansasi Lawrence városába, és csapatuk legyilkolt 150 embert. A véreskezű Anderson végül egy összecsapásban halt meg 1864-ben.
Érthető, hogy a gazdasági válság, majd a New Deal éveit követően a bankokat végigrabló, népdalok és ponyvák által népszerűsített Jesse James karaktere a mozivászonra költözött. Jesse Jamest általában jóképű szegénylegényként ábrázolják. Jellemző, hogy az 1939-es filmben a James fivérek azért kénytelenek erőszakhoz folyamodni, mert a vasúttársaság meg akarja szerezni a földjüket. A vasúttársaság ügynöke játssza a gonosz kapitalistát, aki fölgyújtja a James család házát. Mindezért Jesse bosszúból lelövi, majd a farmerek élére állva hadat indít a korrupt vasúttársaság ellen. Az 1929-33-as világválság hangulata rányomja bélyegét a filmre, szó sem esik arról, hogy Jesse és társai öncélúan kegyetlenkedtek. Az idő változását jelzi, hogy az 1980-as Jesse James balladájában egy egészen másfajta Jesse-t kapunk. Az 1939-es film romantizálta a banditát, hűen a korszak szelleméhez. Az 1980-as évekre a westernfilmek sötétebben ábrázolták a vadnyugatot, többet adtak a realizmusra, ezért a Jesse James balladájában bátran merték ábrázolni, hogy a James fivéreket nem valami nemes szándék vezette rablásaikban, hanem a megélhetés és bosszú. És a filmben nem azért állnak ki értük a lakosok, mert úgymond Jesse és társai a társadalmi igazságosságért küzdenének, vagy védelmeznék a szegényeket és elnyomottakat, hanem egyszerűen a déliek közötti szolidaritásból.
Anderson személye is megihlette a filmeseket. A Clint Eastwood főszereplésével készült A törvényen kívüli Josey Wales (1976) egyike azoknak a filmeknek, amelyek déli szemszögből mutatják be a polgárháborút. A főszereplő, Josey Wales azért csatlakozik Anderson csapatához, hogy megbosszulja felesége halálát, akit Unió-párti szabadcsapatok gyilkoltak meg. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az 1970-es években a Konföderáció kultusza – mintegy válaszul a szövetségi kormányzat hatáskör-kiterjesztésére és a polgárjogi mozgalom eredményeire – ismét erősödött. Egyre több westernfilm pedig oly módon próbálta árnyalni a háború emlékét, és egyúttal eloszlatni a korábbi évtizedek filmjei és történetírása által kialakított rózsaszínű vadnyugat-képet, hogy nem tettek különbséget a felek – fehérek és indiánok, északi és déli seregek – kegyetlenségei között. Ez Janus-arcú jelenség volt: mert egyrészt ugyan hitelesebbé tette a katonai és politikai összecsapásokat, bemutatva annak brutalitását, másrészt a polgárháború vonatkozásában hozzájárult a konföderációs szabadcsapatok mítoszának fenntartásához.
A kisemberek
1862. április 12-én észak ügynökök kézre kerítették a georgiai Atlanta és a Tennessee állambeli Chattanooga között közlekedő személyvonatot. Céljuk volt, hogy a vasútvonal mentén elpusztítsák a technikai berendezéseket. Egy mozdonyvezető azonban a nyomukba eredt, és a hatóságok végül elfogták az északi ügynököket.
Ez az önmagában banális történet megihlette Clyde Bruckman és Buster Keaton rendezőket. 1926-ban készült A Generális című burleszk, amely a háborút egy sajátos nézőpontból, a civil kisember, jelen esetben egy mozdonyvezető kalandjain keresztül mutatta be. Tulajdonképpen a polgárháború csak mint háttér van jelen – játszódhatna bármely kor, bármely háborújában. A főhős, Johnnie, a masiniszta nem is annyira az arctalan északiakkal küzd, mint inkább a technikával és az idővel. A Generális némafilm, ezért a hangokon, Buster Keaton arcjátékán és a helyzetkomikumon van a hangsúly. (Lásd a nyitóképet!) A történet azzal kezdődik, hogy Johnnie fölvételét kéri a déli hadseregbe, de eltanácsolják. Egy napon az északiak kémfőnöke ellopja a Generális nevű mozdonyt, amelyen Johnnie szerelme, Annabelle is ott tartózkodik. Végül a bátor mozdonyvezető segítségével a déliek megakadályozzák az északiak pusztító céljait. Hogy a happy end teljes legyen, a déli tábornok hadnagyi egyenruhát ajándékoz Johnnie-nak, aki immár katonaként megkérheti szerelmese kezét.
Bár szociológiai szempontból a Margaret Mitchell regényéből készült Elfújta a szél (1939) hősei nehezen nevezhetők kisembernek, de abban az értelemben igen, hogy olyan emberek, akikkel a háború „megtörténik”, és nem okozói. A film elején éles vitát láthatunk Rhett Butler, a déli úri társaság által kivetett link „kedves rosszfiú” és az elbizakodott ültetvényesek között. Utóbbiak hisznek abban, hogy egy úriember elbánik két jenkivel, de Butler kioktatja őket, hogy a Dél nem nyerhet meg egy háborút.
Az ügyeskedő, simlis Rhett Butlerrel szemben a földbirtokos kisasszony, Scarlet O’Hara szerelme, Ashley Wilkes képviseli a sztereotip déli úriembert, aki lovagias, gáncstalan, talpig becsületes, hű az elveihez, és teljesíti a kötelességét szűkebb hazája és családja iránt. Ashley bátran harcol a polgárháborúban. Tisztában van a nehézségekkel, jól látja, hogy az esély a győzelemre csekély, ám a lokálpatrióta érzület erősebb a kétségeknél. Az 1939-es film finoman elmaszatolja a rabszolgaság kérdését. E hiba alól persze a többi korabeli filmet sem lehet kivonni. Ashley hangsúlyozza a film második részében, hogy fölszabadította volna a rabszolgáit, ha a háború nem következik be.
Álláspontját, mely szerint a háború kizárólag a tagállami jogokról és a déli életmód védelméről szólt, széles konszenzus övezte a film készítése idején a déli államokban, és persze még inkább ötven-hatvan évvel korábban. Manapság már aligha lehet olyan filmet készíteni, amelyben legalább nem egyenrangú ezzel az állásponttal az északi oldal véleménye. Az Elfújta a szél értékrendje nem egyszerűen Dél-párti, hanem hangsúlyosan arisztokratikus. Scarlet és Ashley mesevilágában minden réteg az arisztokráciához való viszonyában értékelődik. A rabszolgák boldogok, és aki nem elégedett a sorsával, az csak azért nem, mert a „gaz jenkik” becsapták. A „szegény fehérek” pedig sunyik, piszkosak és olykor a rabszolgáknál is alábbvalók, ha déliek, ha nem. Minél szegényebbek és minél kevésbé rabszolgatartás-pártiak, annál jobban csökken az árfolyamuk a regény és film értékrendjében. A fehérek között persze a ranglétra legalján az idegen erkölcsű jenkik állnak, akik a történet arctalan gonosztevői. Nemhogy a rabszolgaság, de a déli közkatonák hangulatáról is kevés információ jön át a filmből.
A Konföderáció-ellenes lázadók
Ha azt gondoljuk, hogy Északon és Délen a közvélemény egységes volt, akkor tévedünk. Északon 300 dollár fizetéséhez vagy helyettes állításához, Délen 20 rabszolga birtoklásához kötötték a felmentést a katonai szolgálat alól. Így kialakult némi osztályharcos hangulat a „gazdagok háborújával” szemben, amelyben a szegény emberek és bevándorlók halnak meg. Mivel csak a Konföderáció reprezentációjával foglalkozunk, leszűkítjük figyelmünket a déli belső ellenállásokra.
Az elhúzódó harcok miatt a Dél gazdasága összeomlott. Az infláció elszabadult, éhséglázadások törtek ki, a déli katonák egyharmada pedig a lábával szavazott. Egy Samuel Longhorne Clemens nevű újságíró például két hét önkéntes katonáskodás után meg sem állt Nevadáig – szerencsére, mert Mark Twain írói néven az egész világ megismerhette. Clemens lokálpatrióta indíttatásból állt be a hadseregbe, de hamar rájött, hogy ez nem az ő háborúja. Észak mellé sem kívánt állni – így maradt a harmadik oldalra állás, ez esetben a menekülés a vadnyugatra.
Az adók, a sorozás és romló életkörülmények miatt Mississippi-ben és Tennessee-ben gerillamozgalmak szerveződtek a Konföderáció ellen, sőt Mississippi állam egy része Newton Knight farmer vezetésével Jones Szabad Állam néven önállósította magát. Newton Knight filmhőssé vált a 2016-os Jones Szabad Állam című filmben, amelyet Magyarországon Harc a szabadságért címen vetítettek.
Newton Knight 1861-ben csatlakozott a 8. Mississippi gyalogosezredhez. Több alkalommal megkísérelte a dezertálást. A történészek egy része úgy véli, hogy az ún. „20 néger törvény” volt az, ami Knight-ot véglegesen szembefordította a háború céljával. A filmben úgy ábrázolják, hogy egyik katonatársa olvassa föl a törvény szövegét. A cselekmény szerint Knight ekkor eszmél arra, hogy egy tucatnyi gyapotkirályért áldozzák föl magukat. Később, amikor dezertőrként egy csapat szökött rabszolgával találkozik, tréfálkozva közli velük, hogy ő sem akart meghalni a gyapotért.
Knight-ot a többszöri dezertálás után elfogták, és talán meg is kínozták, a házát pedig fölgyújtották. Ezután Knight és társai 1863 októberében megszervezték a gerillamozgalmukat, amely szépen lassan kiterjedt Mississippi állam mocsaras részére. Déli dezertőrök, az adók miatt lázongó farmerek és szökött rabszolgák nagy számban csatlakoztak a gerillákhoz, akik legkevesebb 14 alkalommal nyílt összetűzésben csaptak össze a konföderációs csapatokkal. A sereggé duzzadt ellenállók megalapították Jones Szabad Állam néven saját hazájukat.
A Jones Szabad Állam úgy mutatja be a gerillákat, mint akik azonosulnak a fehérek és feketék egyenlőségének gondolatával. Egyetlen fehér családfő elégedetlenkedik, ő aztán családjával el is hagyja a tábort, aminek következtében a konföderációsok elfogják, és mint dezertőrt, elrettentésül fölakasztják (persze Knight és társai később megbosszulják a halálát). Valójában nem mondhatjuk, hogy Knight seregében mindenki afroamerikai-barát lett volna. Knight az volt, és nyilván voltak mások is, ám a többséget nem ez az érzület hajtotta a lázadás zászlaja alá, hanem a kiábrándultság, a háborúval való szembefordulás, és az ellenszenv az adószedők és a háború haszonélvezői iránt. Inkább háború- és gazdagellenes, szociális mozgalom volt ez, mint emancipációs. Maga Knight, éppúgy, mint a filmben, feleségül vett egy Rachel nevű afroamerikai nőt, nyíltan megtagadva a szegregációs törvényeket. Knight 1922-ben, 92 éves korában halt meg.
Bár a film 2016-os megjelenésével remekül ráérzett a megfelelő közegre, hiszen éppen ebben az időben zajlottak a társadalmi viták a konföderációs zászló középületeken való használata körül, és tulajdonképpen rehabilitálta a déli dezertőröket, akiket hosszú ideig gyávának és árulónak neveztek szűkebb hazájukban, a Jones Szabad Állam emlékezete mai napig megosztó. Rudy H. Leverett történész könyvet írt a témáról, amelynek a címe is beszédes: Jones Szabad Állam legendája. Leverett úgy látja, hogy a Szabad Állam lakosai nem alkottak egységes tömböt, javarészük nem utasította el a Konföderációt. Kényszerből váltak lázadókká. A filmben Knight fölajánlja segítségét az északi Sherman tábornoknak követ útján, ám visszautasítják, érzékeltetve, hogy az északiak nem tekintik szövetségesnek a lázadókat. Knight egy helyen maga úgy fogalmaz, hogy „harmadik oldalra álltunk”.
A Jones Szabad Állam kétségtelenül egy ellen-Elfújta a szél. És nemcsak a rabszolgaság-ellenessége miatt, hanem leginkább azért, mert látványosan szakít az egységes fehér Dél mítoszával. Továbbá ellen-Elfújta a szél azért is, mert nem az elit, hanem a kisember, a közkatona és déli szegények oldaláról ábrázolja a polgárháborút. Knight és Ashley nem tudtak volna egymással mit kezdeni.
Következtetések
Minél régebben készült egy játékfilm, annál inkább igyekezett elmaszatolni a rabszolgaság kérdését a polgárháborúban. Ez érthető is, hiszen a déliek generációi nevelkedtek föl a vesztes ügy (Lost Cause) mítoszában, amely népdalokon, ponyvákon keresztül folklorizálódott. Ugyanakkor az is sommás vélemény, amit manapság a konföderációs szobrok lerombolói hangoztatnak: hogy ezek az emberek egytől egyig csak a rabszolgaságért, a fehér szupremáciáért fogtak fegyvert. Volt olyan, aki igen. De voltak, akik azért, mert hazájuknak érezték a déli államokat. És még utóbbiak között is tehetünk különbséget aszerint, miként viselkedtek a háborút követően. Lee és Longstreet fölléptek a megbékélés érdekében, és kérték honfitársaikat, hogy fogadják el az északiak által kínált új rendet, és működjenek együtt velük az ország újjáépítésén. Hozzájuk hasonló a filmbéli Orry Main tábornok. Akadtak viszont, akik elutasították a megbékélést, és ott folytatták a háborút (más eszközökkel), ahol az abbamaradt, mint a James fivérek.
Nagyon eltérő élethelyzettel, társadalmi háttérrel rendelkeztek. Láthattuk, hogy úriember és farmer, hivatásos katona és önkéntes, született amerikai és bevándorló egyaránt akadt közöttük. Másként harcoltak a tanult, képzett tisztek – a Lee-k, Longstreet-ek, Pickett-ek, vagy a fiktív Orry Mainek, Ashley Wilkes-ek –, mint a szabadcsapatok vezérei és tagjai, a Quantrill-ek, Andersonok, Jamesek, a fiktív Josey Wales-ek, meg olyan sötét figurák, mint Henry Wirz. A tábornoki kar messze állt tudatosságban az egyszerű emberek, a Johnnie-k, Knight-ok, Jamesek feje fölött. A konföderációs tábor politikailag sem volt egységes. Az egység a Dél-mítosz híveinek utólagos konstrukciója. Számos érdek szelte keresztbe-kasul a Konföderáció elitjét: a richmondi kormány és a tagállami kormányzók ellentéte, az ellentét magában a kormányon belül Davis hívei és ellenfelei, valamint békepártiak és radikálisok között, továbbá konfliktus a katonai vezetés és általában a politikusok között. Elkanah Bent alakja fiktív, de okkal vélhető, hogy sokan akadtak, akik hozzá hasonlóan végezni akartak Davisszel, akit gúnyosan „Jeff királynak” neveztek.
A Konföderáció sajátos helyet tölt be az amerikai emlékezetben. Fura összehasonlítás elsőre, de bizonyos értelemben olyan, mint Magyarországon a Tanácsköztársaság: zárványt alkot a történelemben, és senki nem vállalja igazán. Politikai öröksége nincs, leszámítva szubkultúrákat. A déli konzervatívok és liberálisok számára emlék, a régió identitását meghatározó esemény, de jelenbeli konklúziók nélkül. Ezért is árnyékboksz, ami a szobrok körül zajlik – nincs politikai, ideológiai ellenfél a másik oldalon. Kulturális és emlékezeti hatása viszont annál nagyobb országos méretekben, amit a konföderációs szobrok, katonadalok, katonasírok, az András-keresztes zászló kultusza jelez, s persze megannyi film, amelyekben a Konföderáció katonái a jófiúk. Nyilván sokáig vitatják majd, mi miért történt. De végtére ez a történelem és oktatás feladata.
Paár Ádám
2021. október 8.
Szakirodalom:
Berkes Ildikó: A western. Bp., 1986, Gondolat
Suster, Gerald: Generálisok. Bp., 1998, Zrínyi Kiadó
Grant, Richard: The True Story of the ‘Free State of Jones. Smithsonian Magazin, March 2016. https://www.smithsonianmag.com/history/true-story-free-state-jones-180958111/, letöltés dátuma: 2021. 09. 20.
Hahner Péter: A vadnyugat. 20 hős, 20 talány. Bp., 2012, Animus
Hahner Péter: Újabb 100 történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod. Bp., 2011, Animus
Keegan, John: Az amerikai polgárháború története. Bp., 2012, Akadémiai Kiadó
Turner, Thomas R. : 101 Things You Didn’t Know about the Civil War. Avon, 2007, Adams Media
