Rákay Philip: Szabadság tér ’56 (A kommunista terror aktái) I-II.
Rákay Philip mintha tudatosan az 1956-ot gyalázó kádári Fehér könyv tükörképét akarta volna megalkotni: az ő kiadványának fekete a borítója, tartalma pedig a fehérével ellentétes előjelű propaganda. A szerző történészkedése különben nem új: 2016 nyarán minden iskola és könyvtár megkapta a 14 ezer forintos, rendszerváltásról szóló magánkiadású kötetét – erre akkor egy kormányhatározat 71,3 millió forintot különített el. Hasonlóan jártak el Rákay mentorai 2019-ben ezzel az alkotással, ingyen tukmálva az iskolai könyvtárakra, melyeknek a szakmailag valóban értékes történelmi irodalomra többnyire nincs pénzük. Mindkét mű alapja egy-egy televíziós műsorsorozat.
Rákay Philip szerzősége már eleve meglepő, hiszen foglalkozását tekintve televíziós műsorvezető, aki 2011– 2015 között a közmédia M1 csatornájának felügyelője, intendánsa volt.
De nem is törekedett igazán történészi babérokra: a két kötetes, tekintélyes súlyú kiadvány igen jelentős részét értékes fotók teszik ki (bár több esetben nem a megfelelő helyre kerültek, és a képjegyzékben feltüntetett információk néhol pontatlanok vagy hiányosak), szóban-írásban pedig nem ő, hanem politikai szempontból gondosan kiválasztott történészek, jogtörténészek (szám szerint 33) ismertetik a történelmi eseményeket, kérdésekre válaszolva. Ez azért így nem elég pontos, mert Rákay – legalábbis a kérdései alapján – felkészültnek mutatkozott, a szakértők rendre egyetértettek kijelentéseivel…
Az alcímben jelzett téma, a kommunista terror mindvégig erőteljesebben képviselteti magát a mű lapjain, mint ’56, pedig a főcímben – és egyébként minden oldalon – ez az évszám olvasható. Ugyanis a terjedelmesebb első kötet csak a forradalom előzményeiről szól, sajátos módon egészen az őszirózsás forradalomig és a Tanácsköztársaságig visszanyúlva. Ez a struktúra is emlékeztet a „Fehér könyvre”, amely ugyancsak ettől az időszaktól eredezteti a „gonoszt”, vagyis Héjjasék, Prónayék fellépésétől az 1956-os „ellenforradalmat”. Ahogy Kádárék nem hozták szóba a Lenin-fiúk kegyetlenségét, ugyanolyan nagyokat hallgatnak Rákayék a fehérterrorról. Hajdu Tibor és Borsányi György Károlyi Mihályról, illetőleg Kun Béláról írt művei lényegesen hitelesebben mutatják be hőseiket, mint ez a kötet. Az elfogultság nyilvánvaló, hiszen Rákayék, miközben ezt a két politikust rendkívül keményen bírálják, fel sem vetik Tisza István és a hazai elit felelősségét az 1918 őszi összeomlásban. Mintha a világháborús részvétellel járó katasztrófa természeti sorscsapás lett volna. A visszatérő, árnyalatlanul primitív trianonozás is jelzi a kötet szellemiségét.
Magyarország 1945-től kezdődő szovjetizálásának tárgyalása legalább annyira terjedelmes, mint a főtémául választott 1956-é. Horváth Attila szerint 1945-ben „a Szovjetunió nem felszabadítóként, hanem elnyomóként érkezett ide.” Ez is a régi propaganda tükörképe, amely az 1945-ös eseményeket csak és kizárólag felszabadításnak tüntette fel. Valójában már közhely, hogy azok természete kettős volt: felszabadulás és megszállás egyidejűen történt, és az egyes állampolgárok helyzetétől is függött, kinek mit jelentett ez az eseménysor. Horváth hosszasan ecseteli a vörös uralom rémségeit, ám egyetlen mondatban sem említi a 3-4 évvel korábbi magyar megszállók förtelmes tetteit szovjet területeken.
Nagy Imre életútjáról beszélő történészek – Borvendég Zsuzsanna, Horváth Attila és Máthé Áron – a forrásokból Naggyal szemben következetesen a legrosszhiszeműbb következtetéseket vonják le, így a „Krujcskov-dossziéból” is, amelyet a KGB vezetője (aki a 383. oldalon Hruscsov helyett szerepel) állíttatott össze lejárató szándékkal a rendszerváltás idején. Nagy valóban írt NKVD-s ügynökként jelentéseket, de ezek hatását az ismert forrásokból nem lehet lemérni. Márpedig a jelentések készítéséből senki sem vonhatta ki magát a sztálini diktatúrában, mert ez halálos retorzióval járt volna. Akit hatalmába kerített ez a világmegváltó ideológia és közszerepet vállalt, annak esélye sem maradt arra, hogy megtartsa erkölcsi tisztaságát. Helyesen mutatják be, hogy Nagy fontos részt vállalt a hazai németek kitelepítésében és a sztálinista agrárpolitika megvalósításában, de azt már egy szóval sem említik, hogy a párt belső fórumain többször kifogásolta az erőszakos kollektivizálást, vagy hogy 1953-ban kormányfőként döntő és kedvező változást indított el az addig katasztrofális gazdaságpolitikában, továbbá igen jelentős lépéseket tett a desztalinizáció irányába, a terror csökkentésében. Ő volt az első a szovjet blokkban, aki erre az útra lépett, és hogy ezt meggyőződésből tette, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy bukásakor sem volt hajlandó önkritikára, amivel szintén egyedülálló bátorságot mutatott. Mindezt Rákayék elhallgatják, sőt Borvendég még azt is megtagadja tőle, hogy reformer volt.
Viszont meg kell állapítani, hogy az 1956-os forradalomról szóló rész az addigiaknál lényegesen kiegyensúlyozottabb, még Nagy Imre megítélése is sokkal objektívebb. Ebben a kötetrészben már csak egyes fejezetekben találhatók súlyos elfogultságok.
Például a Budapesti Pártközpont rendkívül tragikus következményekkel járó ostromának bemutatásában. Csekélyebb hiba Szerencsés Károly közlése, miszerint „a volt ávósok gyülekeztek a Budapesti Pártközpontba, a forradalmárok pedig tudomást szereztek a szervezkedésről”. A két szakasznyi ÁVH-s egységet ugyanis már október 23-a estéjén odavezényelték erősítésül; a forradalmároknak pedig fogalmuk sem volt semmiféle szervezkedésről, pusztán gyanították, hogy ÁVH-sokat rejt az objektum. Horváth Attila állításával ellentétben nincs arra bizonyíték, hogy a védők célzottan lőttek volna az orvosokra, ápolókra, és ez nem is valószínű, hiszen értelmetlen lett volna. Horváth „legelvetemültebb ávósokról” „gazemberekről” beszél, ami azt bizonyítja, hogy fogalma sincs, kikből állt ez az ÁVH-s erő: egy hadnagyból, egy alhadnagyból és 47 sorkatonából. Szerinte a „kommunista vezetés beáldozta” a pártház védőit, hogy később lehessen hivatkozni a lincselésre. Ez az állítás is minden alapot nélkülöz.
A pártház parancsnoka, Mező Imre halálának történetét Szerencsés és Horváth egyaránt a közkeletű legendákból meríti, miszerint Mezőt, amikor parlamenterként tárgyalni indult az ostromlókkal, hátulról az elvtársai lőtték le. E feltételezés légből kapott, semmi jel nincs arra, hogy a védők bármelyikének ilyen szándéka lett volna. Dramaturgiailag is teljesen abszurd, életszerűtlen a konstruált szituáció: a végveszélyben lévő védők megölik vezetőjüket, mégpedig éppen akkor, amikor mindnyájuk érdekében kapcsolatba akar lépni az ellenséggel. Mező halálakor a pártházban 120-an tartózkodtak. A gyilkosságot ne vette volna senki észre? Vagy mindnyájan örök érvényű fogadalmat tettek a tettes/tettesek érdekében? A meglévő források bizonyítják, hogy Mező, amikor fehér zászlóval, két katonatiszt kíséretében kilépett az épület elé, az ostromlók egyik csoportja rájuk lőtt.
A forradalom napjairól szóló rész jóval rövidebb a vártnál, egyes fontosabb történések – például a többpártrendszer kibontakozása, a koalíciós kormány megalakítása, számos fontos vidéki esemény – szóba sem kerül, és még ennél is sokkal meglepőbb, hogy a felkelőcsoportok alig kaptak helyet; a fontosabbak közül is több hiányzik, sőt az ismertebb, legendás neveket, a Corvin közi és a ferencvárosi parancsnokokat is hiába keresnénk.
A novemberi ellenállásról két fejezet szól: a mecseki „láthatatlanokról” és a Juta dombi harcról. A szerző a sortüzekre viszont két fejezetet szánt. Az lett volna a logikus, ha a másodiknál már csak a decemberi, a megtorlással összefüggő sortüzek ismertetése következik, ám a szerkesztési baklövés következtében még egyszer sorra kerülnek az októberiek – így a Kossuth téri –, ám a rendkívül jelentős miskolci tragédia ezúttal is kimaradt.
A megtorlás fejezet két pert ismertet külön alfejezetben, az egyik magától értetődően a Nagy Imre és társai pere, a másik Tóth Ilonáé (és társaié). Ez utóbbinál számtalan jelentősebb pert lehetett volna elemezni, ha a forradalomban játszott szerep a főszempont. Ám Tóth Ilona körül kialakult kultusz indokolja, hogy erre a perre került a választás. A felkért szakértő, Földváryné Kiss Réka az elvárás szerint – szinte kizárólag feltevésekre alapozva – el is mondja, hogy miért volt ez a per koncepciós. Rajta kívül számos történész és jogtörténész is állítja, hogy Tóthékat hamis vád alapján ítélték el, mivel nem ölték meg a besúgónak vélt embert. Ezt azonban az összes forrás – levéltári és orális egyaránt – cáfolja. Tehát az emberölés megtörtént, még ha a tetteseket a forradalom és szabadságharc céljai, eszmeisége vezérelték is. Ezt a tényt a két bírói kar a rendszerváltás eufóriájában, illetve a Fidesz-kormányzás idején (1990-ben és 2001-ben) egyaránt alátámasztotta.
A kötetben közölt dokumentumok között a fotókon kívül rengeteg idézet is szerepel, amelyek közül nincs mindegyik rendben. Márton Erzsébet tiszteletre méltó forradalmár volt, de a rendszerváltás utáni közlései valótlannak bizonyultak, köztük a börtönbeli megkínzása is. Kolozsi István siralomházból gyermekéhez írt levele igen megható, ám ebből az olvasó számára nem derül ki, hogy őt csupán egy fegyvertelen rendőrtiszt megöléséért vonták felelősségre, forradalmi cselekményben nem vett részt.
Bár a fekete könyvből a XX. századi történelmünkről sok minden kiderül, de sajnos sok minden rosszul. Ezt kapták az iskolák, hasonlóan mint régen a fehéret: torzít és szakmaiatlan, de legalább ingyen van.
Eörsi László
2022. február 5.
