A címben feltett kérdésre a legrövidebb válasz az, hogy igen, beszélhetünk abszolutizmusról és az abszolutizmus koráról – nagyjából 1650 és 1789 között. Azt azonban fontos rögtön hozzáfűzni, hogy a „korlátlan királyi hatalom” nem jelentett zsarnokságot, önkényuralmat, diktatúrát – bárhogy nevezzük –, sem annak ókori, sem modern, 19–20. századi értelmében. Konkrétabban: az újkori abszolutizmusban az uralkodó nem ismer el maga mellett, még kevésbé maga felett más hatalmat, csakis Istent, akinek kegyelméből uralkodik. Azaz nincs hatalommegosztás, a király törvényt hoz, kormányoz, bíráskodik, ténylegesen hadseregének főparancsnoka stb. Ugyanakkor elvárták tőle, hogy betartsa az ősi törvényeket (pl. a trónörökléshez kapcsolódókat), az alapvető erkölcsi, vallási előírásokat, azokon önkényesen ne változtasson, és – amint Machiavelli megfogalmazta – „alattvalói asszonyaihoz és vagyonához ne nyúljon” (az adóztatást persze nem számítva). Ha az uralkodó nem így tesz, az zsarnokságot vagy „keleti” despotizmust jelent.
Mindez nem jelentett gyökeres szakítást a korábbi évszázadok gyakorlatával, sokkal inkább kiteljesítette az állam fokozatos megerősödésének évszázados folyamatát – hiszen a korai, sőt az érett középkor idején alig-alig beszélhetünk államról, a feudalizmus lényege éppen az, hogy nincs központi kormányzás, se adóztatás, a hatalom a földbirtokosok kezében van. (Az állam szó sem létezett, azt majd az itáliai reneszánsz idején kezdték használni, jelezve, hogy az egy uralkodótól elkülönült, önálló valami. Ezt a Napkirály is belátta, aki állítólag sosem mondta, hogy „az állam én vagyok”, azt viszont halála előtt nagyon is mondta, hogy „én most elmegyek, de az állam megmarad”; világosan el- és felismerve, hogy az állam egy uralkodótól különvált „gépezet”.) A történészek általában az újkor gyakori, egyre hosszabb és egyre nagyobb méretű háborúihoz, illetve hadseregeihez kapcsolják az abszolutizmus megjelenését (pl. harmincéves háború); „katonai–adóztató államokat” emlegetnek: a háborúkhoz pénz kellett, a pénzt adóztatással teremtették elő, amihez erősebb központi hatalomra volt szükség stb.
Az abszolutizmus újításai
Miben mutatkozott meg az „abszolút” királyok központosított hatalma, amelyet – mint olykor némi gúnnyal mondják – „évszázadokon át építgettek, de sosem készült el teljesen”? Az első és legfontosabb, hogy „államosították” a hadsereget, a királyon kívül másnak nem lehetett magánhadserege. Először XIV. Lajos katonáit bújtatták egységes uniformisba, osztották be szabályosan regimentekbe, helyezték el kaszárnyákban. Az 1660 körül még kb. 80 000 főt számláló francia hadsereg 1700-ban, a spanyol örökösödési háború kezdetén kb. 400 000 katonából állt, ami egyébként messze túlnőtt egy újkori állam lehetőségein, eltartó-képességén. A helyi igazgatás a király által kinevezett, minden területen szinte teljhatalommal bíró intendánsok kezébe került, így XIV. Lajos Franciaország kb. 42 000 települését közvetlenül irányíthatta. A gallikán államegyház révén a király nagymértékben függetlenedett Rómától, a püspököket lényegében állami hivatalnokoknak tekintette, amit a pápa eltűrt. S mint köztudott, Colbert révén a történelemben először még átfogó gazdaságpolitikát is megpróbált megvalósítani, amelyet az utókor merkantilizmusnak nevezett el. Ez a politika erőteljes bürokratizálódással járt; a Napkirály idején állítólag közel 50 000 királyi tisztviselő működött a húszmilliós országban (400 lakosra jutott egy).
Legalább ilyen fontos azonban, hogy mit nem jelentett az abszolút uralom. Nem jelentette a korábbi, rendi intézmények végét. Igaz, országos rendi gyűlést nem hívtak össze (a franciát 1614–1789 között egyszer sem), de voltak tartományi gyűlések, Franciaországban pedig parlamentek: olyan bíróságok, amelyek becikkelyezték a királyi rendeleteket, azaz elvileg, olykor gyakorlatilag is megtagadhatták azok törvényesítését, ami (pl. XV. Lajos idején) okozott konfliktusokat. A hadsereget – a forradalomig – továbbra is arisztokrata tisztek vezették. A bürokrácia szerepét, hatékonyságát nem szabad túlbecsülni, mert a hivatalok túlnyomó részét meg lehetett vásárolni, ezáltal a családban tovább örökíteni. Így esetleg több „tökfej” került az államigazgatásba, de az államnak az eljárás komoly adóbevételt hozott (az adót, kezdeményezője után „paulette”-nek nevezték, s csak 1789 nyarán törölték el.) Az abszolutizmus tehát nem a rendek megtörésével, nem a tartományi különállás megszüntetésével járt, hanem inkább a nemesség háttérbe szorításával – főként országos szinten –, amiből nem hiányoztak az együttműködés mozzanatai sem. Erre utalt a párizsi parlament elnöke, amikor 1776-ban, a testület ünnepi ülésén így üdvözölte XVI. Lajos királyt: „A papság, a nemesség, a felső és alsó bíróságok, a hivatalok, az egyetemek és akadémiák, a pénzügyi és kereskedelmi társaságok mindannyian megjelentek itt, mindannyian részei az államnak, élő testek, amelyeket ama nagy lánc részeinek tekinthetünk, amelynek első kapcsa őfelsége kezeiben van, aki feje és legfőbb kormányzója mindannak, ami a nemzet testét alkotja.” Az államot tehát önálló részekből álló élő testnek, organizmusnak látta, amelynek feje, sőt mozgatója vitán felül az uralkodó.
Az abszolutizmus megkerülhetetlen eleme volt a nagyszabású állami propaganda. Ebben XIV. Lajos feltétlenül kiemelkedett, még Versailles-ról is elmondható, hogy nagyrészt ezt a célt szolgálta. (Persze amellett, hogy a királyi kegyekre váró arisztokráciát az uralkodó biztos közelségben tudhatta, egyfajta „aranyozott kalitkában”.) A Napkirály országnak-világnak hirdette, hogy immár Franciaország (és nem Spanyolország) a keresztény Európa első számú hatalma, amit nemcsak a hadseregével, hanem kastélyaival, parkjaival, színházaival, ruhakölteményeivel, egyáltalán az udvari élet kifinomultságával ér el. Maga a király is gyakran fellépett a színielőadásokon, mindig „fennkölt” szerepekben (Nap, Apolló stb.) Sűrűn döntött olyan kérdésekben, mint hogy elveheti-e X vicomte Y márkinét, avagy el kell válnia tőle. Sokkal nagyobb, „abszolút” befolyással bírt ezekben, mint pl. a tartományi sóadó és só-ár megállapításában (amelynek mértéke a köznép egyik fő sérelme volt). Mindez több mai történészt arra a megállapításra késztet, hogy az abszolutizmus nagymértékben díszlet és propaganda volt, mégpedig az állami „egység hiányának rozoga valóságát […] elrejtő homlokzat”, nem pedig a hatékony kormányzás valósága.
Európai példák és ellenpéldák
Nézzünk néhány konkrét európai példát az abszolutizmusra, hiszen idáig csak Franciaországot emlegettük! Anglia annyiban egyszerű eset, hogy csak kísérletek történtek az abszolút kormányzásra – a Stuartok idején –, amelyek ismert módon polgárháborúba torkolltak, a végeredmény pedig a „parlamentáris monarchia” lett. Anglia jól példázza a fentebb írtakat, ugyanis szigetország lévén a király sem rendelkezett állandó hadsereggel (legfeljebb hadiflottával), ezért nem szedtek állandó adókat, s ha mégis, azokat hagyományosan a parlamentnek kellett megszavaznia. Azonban a brit kormányzat hatékonysága, talán fölénye a kontinens kormányaival szemben egyértelműen csak a francia forradalom és Napóleon háborúiban derült ki.
Időben első abszolutizmusként a spanyolt lehetne említeni, de sok megszorítással, ugyanis egységes Spanyolország kevésbé létezett, mint egységes Anglia, Franciaország vagy Lengyelország. A spanyol világbirodalom alapja az egyébként szegény és ritkán lakott Kasztília volt (az „Indiákat” pl. hivatalosan Kasztíliához csatolták), ahol a Habsburg királyok abszolút uralkodóként kormányoztak. Más volt a helyzet az Aragóniai Királyságban vagy Portugáliában (1580–1640 között a spanyol korona része), ahol az adók és katonák megszavazásához össze kellett hívni a rendeket. Mindez sok zavart okozott, majd 1640-ben oda vezetett, hogy Portugália és Katalónia (Aragónia északi tartománya, külön ősi jogokkal) szinte egyszerre lázadt fel a „kasztíliai zsarnokság” ellen. Spanyolország számos dologban az abszolút uralom példája volt, itt egyet érdemes kiemelni: korán bevezették a bürokratikus tanács-rendszert; az Államtanács és a Haditanács alá rendelték az egyházi-, katonai- és pénzügyeket, de emellett területi tanácsok is voltak (Kasztília, Aragónia, Portugália, Itália, Flandria stb.), a kétféle rendszer eléggé átláthatatlanul átfedte egymást, és újkori államhoz képest tekintélyes számú hivatalnokot foglalkoztatott.
A Német-római Birodalom esetében nyilván nem lehet abszolutizmust emlegetni, bár sok német állammal kapcsolatban igen: jó példa Poroszország a maga olykor zsarnoki királyaival (amilyen az indulatos, pofozkodó I. Frigyes Vilmos volt). Az oly távoli Oroszországot inkább keleties despotizmusnak tekintették Európában; a cári hatalom jóval „korlátlanabb” volt, mint a nyugati uralkodóké, amit egy német utazó úgy fogalmazott meg: „a[z oroszok] legszélsőségesebb szolgaságban élnek…” Hasonlóan vélekedtek az Oszmán Birodalomról. Lengyelország „nemesi köztársaság” volt, választott, tehát gyenge királlyal, majd ennek megfelelően anarchiába hajló politikai viszonyokkal. Arra azonban érdemes felfigyelni, hogy a 18. század első felében két európai országot soroltak a „korlátozott monarchiák” körébe – szemben az abszolút királyságokkal –: Nagy-Britanniát és Lengyelországot A legsikeresebbet és a legsikertelenebbet. Amiből megint az következik, hogy erről sem könnyű fekete-fehér ítéleteket alkotni.
Egyetlen ország érdemel még néhány sort, mert az abszolutizmus igazi mintaállamának tartják (tehát nem Franciaországot!): Dánia. Ahol a 17. században, a svédek elleni háborúkban elszenvedett sorozatos vereségek után III. Frigyes király 1665. november 14-én kiadta a Kongelovot, az „örökös királyi törvényt”, amelyben az állt, hogy „Az abszolút örökös uralkodó minden emberi törvény felett áll, és sem vallási, sem világi ügyekben nem ismer el maga felett semmilyen más bírót és törvényt, csak Istent magát”. A dán abszolút monarchia 1848–1849-ig lényegében változatlanul fennmaradt.
A Habsburgok országai
Szóljunk a Habsburg Birodalomról és Magyarországról is az abszolutizmus vonatkozásában! Egy ennyire összetett, dinasztikus államalakulat – a laza konglomerátum kifejezést szokták használni – esetében aligha beszélhetünk abszolutizmusról. Természetesen bizonyos egységesítés már a 16–17. században elkezdődött, amely felgyorsult Mária Terézia és II. József időszakában. Az osztrák és cseh örökös tartományok rendi gyűléseit ugyan összehívták olykor, ám ezek ellenállás nélkül megszavazták az adókat és az újoncokat. Más volt a helyzet Magyarországon, ahol rövid megszakításokkal mindig működött országgyűlés, tehát legfeljebb abszolutista kísérletekről beszélhetünk. A magyar rendek mindig is országuk önállóságából indultak ki; az országgyűléseken valódi alkuk folytak a dinasztia kormányzatával (ezt nevezték diaetalis tractatusnak: a rendek előadták sérelmeiket, ezek orvoslásától tették függővé az adók és újoncok megszavazását). Mária Terézia 1750 körül megreformálta az örökös tartományok igazgatását (Haugwitz-féle reformok), de ezek magyarországi bevezetéséről eleve lemondott. Szekfű Gyula szerint ekkor vált szét markánsan a két birodalomfél, Ausztria és Magyarország társadalomfejlődése és adminisztrációja. Nyugaton gyorsuló modernizáció ment végbe, míg Magyarországon fennmaradt a nemesi adómenteség és a rendi intézmények túlsúlya. Ha Magyarország 1800 körüli államformájára kérdezünk rá, alighanem a rendi monarchia a legtalálóbb válasz, amit kiegészített, hogy Európában legtovább (1844-ig) maradt fenn hivatalos nyelvként a latin. (Franciaországban I. Ferenc király 1539-es rendeletével a franciát tette államnyelvvé.) 1848-ig Erdély önálló állam volt, de a helyzet forma szerint itt is hasonló volt, mint Magyarországon: rendi állam, rendszeresen összehívott saját országgyűléssel. A rendek ereje azonban itt gyengébb volt a központi kormányzattal szemben, mint Magyarországon.
Más kérdés, hogy miközben Magyarország de jure rendi állam volt, kormányzata de facto végig mutatott abszolutista vonásokat, hiszen 1526 óta Bécsből irányították (Magyar Kancellária); a dinasztia legfontosabb miniszterei, tanácsadói sem a magyarok közül kerültek ki. Mindehhez még annyi kívánkozik, hogy az abszolutista kísérletek idején, s különösen II. József alatt megerősödött a bürokrácia, Magyarországon akkoriban kezdett kialakulni egy nem-egyházi hivatalnokréteg.
A téma lezárásaként lássunk még néhány fel-felvetődő kérdést. Az abszolutizmus kifejezés nem egykorú, a 19. században keletkezett. Korábban korlátozott vagy nem korlátozott monarchiáról beszéltek. Mindig a törvényes uralkodó hatalmát értjük alatta, tehát ebből a szempontból közömbös, hogy az adott államnak van-e főminisztere vagy nincs – végső soron a főminiszter is az uralkodó kegyétől függ, bármikor elbocsátható vagy helyettesíthető. Olykor az a meglepő kérdés is felbukkan, hogy „jó” vagy „hasznos” volt-e a történelemben az abszolutizmus. A polgári korszak előkészítőjének tekinthetjük, amennyiben az adott ország jelentős egységesítése, olykor „modernizálása” ment végbe, noha még nem nemzeti, hanem dinasztikus alapokon. (Leginkább persze a hadsereg vonatkozásában.) Az abszolutista rendszereknek általában két nagy ellentmondással kellett megbirkózniuk. Egyfelől: minél inkább a saját képére formálta az államot egy-egy tehetséges, erőskezű, többnyire hosszú ideig uralkodó király (pl. XIV. Lajos, Nagy Frigyes), annál kevésbé tudta megfelelően működtetni gyengébb kezű vagy tehetségtelenebb utóda. Másfelől: a kor uralkodói – amellett, hogy vissza akartak szorítani bizonyos idejétmúlt hűbéri-rendi előjogokat – mégiscsak meg akarták őrizni a nemesi vezetésű társadalom hagyományos szerkezetét. Ez még a „felvilágosult” Nagy Frigyesre is igaz. II. József látványos kudarca, s ezzel egy időben a nagy francia forradalom megmutatta, hogy ez már-már a lehetetlenséggel határos feladat. A 19. század az alkotmányosság, a parlamentarizmus, majd a liberalizmus és a demokrácia jegyében kezdődött.
