Habsburg–spanyol világbirodalom
A spanyol Nagy Armada 1588 nyarán ugyan vereséget szenvedett az angol hajók ellen a La Manche csatornában, de a váratlan angol győzelem nem jelentette Spanyolország hanyatlásának kezdetét, arra néhány évtizeddel később került sor. Fordítva több igazság lenne a felvetésben: az Armada veresége Anglia felemelkedésének, külpolitikai sikereinek első látványos jele volt. Abban az értelemben is, hogy hozzájárult egyfajta korai nemzeti egység kialakulásához: Hollandia és Anglia tekinthetők az első nemzeteknek, mert már létrejött valamiféle összetartozás-érzés, „nemzeti identitás”. Az angolok (s gyaníthatóan a hollandok) ezt döntően a „pápistákkal” való szembefordulásban találták meg – legyenek azok spanyolok vagy franciák, velük kell megküzdeni.
A Nagy Armada 130 hajója, fedélzetén kb. 22 ezer katonával és tengerésszel 1588 májusában futott ki Lisszabonból Anglia meghódítására. A haditerv szerint be kellett hajózniuk a Csatornába, hogy biztosítsák a 17 ezres haderő átszállítását Németalföldről, s így a félelmetes spanyol gyalogság meg sem állt volna Londonig. A vállalkozást VIII. Kelemen pápa is megáldotta, mert a Legkatolikusabb Király flottája az eretnekek ellen indult. Az angolok kb. 200 kisebb hajót szereltek fel, amelyek mozgékonyságukkal akadályozták a nehézkesebb spanyol gályákat, különösen azután, hogy Drake puskaporral töltött, lángoló hajókkal támadt rájuk, általános pánikot keltve. Tíz napig tartott az ütközet a Csatornában, végül a megtépázott Armada a viharos szél miatt kénytelen volt Skóciát és Írországot megkerülve hazaindulni. A legnagyobb kárt a viharok okozták: a spanyol flottának csak a harmada jutott vissza Cadiz kikötőjébe. Dávid legyőzte Góliátot, s a győzelmet, illetve a vereséget mindkét fél Isten beavatkozásának tulajdonította.
De térjünk vissza a spanyolokhoz, akik fél évszázad alatt (az oszmán-török mellett) az újkor legnagyobb világbirodalmát hozták létre; minden iskolás tudja, hogy V. Károly országai fölött „sosem nyugszik le a nap”. Spanyolország megalakulását (1479) Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella egy évtizeddel korábbi házassága tette lehetővé. A „katolikus királyok” 1492-ben, Kolumbusz első utazásának évében visszahódították az utolsó muszlim tartományt, Granadát, ezzel lezárva a hétszáz éve tartó reconquistát. Amikor trónra léptek, még öt állam osztozott az Ibériai-félszigeten, 1492-től már csak kettő – noha a tényleges egység megteremetése még hátra volt. 1516-ban, Ferdinánd halálakor unokája, Habsburg Károly (I. Károly) örökölte a spanyol koronát; ugyanőt három év múlva (V. Károlyként) német-római császárrá választották.
A 16. századot inkább a felemelkedés, a 17. századot inkább a hanyatlás korának tarthatjuk, de persze egyik folyamat sem volt egyenletes. A spanyol köztudatban ez volt a „siglo de oro”, az aranykor, amelyet Cervantes, Calderón, El Greco, Murillo és mindenekelőtt Velázquez neve fémjelez. Pontosan két évszázadon át, 1500 és 1700 között Spanyolországban öt Habsburg király uralkodott: két Károly között három Fülöp. V. Károly még inkább Európa császára volt; jelen volt a csatákban és a tárgyalóasztaloknál, hogy végül 56 éves korában, megtörten és betegségektől gyötörten lemondjon. A dunai tartományokat és a császári címet öccsére, Ferdinándra hagyta, a spanyol birodalmat (Itáliával, Németalfölddel és az amerikai területekkel) fiára, II. Fülöpre, aki már igazi spanyol királyként uralkodott. Míg Károly 40 év alatt csak 17-et töltött spanyol földön, Fülöp 42 év alatt ritkán mozdult ki a félszigetről, és állandó fővárost, illetve királyi palotát létesített (Madrid és az El Escorial). A Habsburgok két ága szövetségesként segítette egymást az európai háborúkban, de úgy tűnik, a spanyol oldalon – ők voltak az erősebbek és gazdagabbak – sokkal több pénzt és katonát invesztáltak a közös „katolikus” vállalkozásokba, mint az osztrák oldalon.
Fülöp külpolitikájában a kudarcok és a sikerek kiegyenlítették egymást. Utóbbiak között tartjuk számon, hogy a Szent Liga hajóhada legyőzte a török flottát a nevezetes lepantói csatában. Továbbá, hogy Sebestyén portugál király halála után 1580-ban birtokba vette Portugáliát, annak teljes gyarmatbirodalmával együtt (1640-ig tartozott Spanyolországhoz, bár a spanyolok csak 1668-ban ismerték el Portugália függetlenségét). Eredménytelenek voltak azonban azok a próbálkozásai, hogy a vallásháborúkból kilábaló Franciaországot spanyol befolyás alá vonja; folytatódott a Habsburg–Bourbon rivalizálás. Az Armada vereséget szenvedett az angoloktól, de a legfájóbb kudarc a Németalföld északi részének elvesztése volt; az 1566-ban megindult felkeléssorozat nyomán az Egyesült Tartományok (Hollandia) független országgá vált. Csak 1609-ben, III. Fülöp idején kötöttek 12 évig tartó fegyverszünetet a protestáns hollandokkal.
II. Fülöptől IV. Fülöpig
A pedáns, „mosolytalan” jelzővel emlegetett II. Fülöp 1598-as halálakor volt tetőponton a spanyol birodalom, a 17. század már a szinte megállíthatatlan hanyatlás kora, amelynek tényével a spanyol elit is tisztában volt. Isten rendelte így, de azért megpróbálták feltartóztatni. A birodalom pénzügyei, ezáltal hadserege alapvetően függött az évente Amerikából Sevillába érkező nemesfém-szállítmányoktól, márpedig II. Fülöp utódai alatt ezek mennyisége folyamatosan csökkent. Ráadásul a holland Piet Heyn 32 hajója 1628 szeptemberében, a Havanna közelében lévő Matanzas öbölben elfogta a teljes „ezüstflottát” (15 hajót, közel ötmillió peso értékű ezüsttel) – ez kivételesen, ezen egyetlen alkalommal sikerült, és a fájdalmas hír decemberben ért Madridba. Az egyébként kiváló spanyol hadsereg ütőképessége a pénzügyi bajokkal arányosan gyengült. Ahogy az angol Francis Bacon 1630 körül megjegyezte: „Ami Spanyolországot illeti, királyát az egész kereszténység legnagyobb uralkodójának mondják, de ha birtokait jobban megvizsgáljuk, a gyökereket nagyon is vékonynak fogjuk találni a koronához képest”.
A gyengekezű III. Fülöp után az ifjú IV. Fülöp lépett trónra (1621–1665). Uralkodásának kezdete egybeesett a harmincéves háború kibontakozásával és az újabb holland háború kezdetével. IV. Fülöpnek több szerencséje volt főminiszterével, Olivares megszállottan munkaszerető hercegével, mint előtte III. Fülöpnek a korrupt Lerma herceggel. A pesszimizmusra hajló Olivares tisztában volt Spanyolország gyengeségével és sebezhetőségével; ő volt az első államférfi a spanyol udvarban – de talán az újkori Európában –, aki kész reformprogrammal került hatalomra. Némelyik előterjesztésének nyelvében (pl. amely céljaként azt jelölte meg, hogy „a spanyolokat vérbeli üzletemberekké” nevelje), a magyar reformkor fordulataira ismerhetünk. Alapvető célja az ország valódi egyesítése volt: „A Monarchia legfontosabb ügye most az, hogy Felséged valóban Spanyolország királya legyen, ami alatt azt értem, hogy ne elégedjen meg azzal, hogy Portugália, Aragónia vagy Valencia királyának, Barcelona grófjának nevezheti magát, hanem titokban [!] azon munkálkodjon, hogy ezeket a királyságokat minden megkülönböztetés nélkül ténylegesen is Spanyolország részeivé tegye. Ennek az egységnek az alapját Kasztília törvényei és módszerei adják. Ha Felséged ezt eléri, akkor a világ leghatalmasabb fejedelme lesz.” (Olivares emlékirata IV. Fülöp királynak, 1624. december 25.) Tehát abszolutizmus legyen, kasztíliai mintára…
Talán itt szükséges néhány megjegyzés az újkori főminiszterekről. Számos példánk van: Richelieu és Mazarin Franciaországban, Buckingham herceg Angliában és maga Olivares is – ráadásul ők mind egy időben éltek és kormányoztak. Richelieu és Olivares sorsát lehet úgy tárgyalni, mint a sikeres, győztes Richelieu-ét és a vesztes, a kudarcot kudarcra halmozó Oliveresét, ám a valóság ennél sokkal bonyolultabb. Például Richelieu keményebb kézzel fegyelmezte a francia társadalmat, mint Olivares a spanyolt. A legérdekesebb kérdés maga a főminiszter (spanyolul: valido vagy privado) szerepe. Aki több volt már, mint középkori kegyenc, a terjeszkedő államszervezet valódi irányítója; nevében is már sokszor „első miniszter”. Másfelől még nem modern miniszterelnök, hiszen nem állt mögötte parlamenti támogatás; udvari csoportok (intrikái) között kellett lavíroznia szüntelenül. Ráadásul a validonak úgy kellett kormányozni, hogy minden lényeges döntés az övé legyen, mégis úgy tűnjön: az „abszolút” uralkodó tart kézben mindent. Sorsuk valóban egyedül a királytól, IV. Fülöptől, illetve XIII. Lajostól függött.
Először minden jól indult, sőt 1625 csodálatos év lett a spanyol birodalom számára: a holland fronton bevették Breda erődjét (ez látható Velázquez hatalmas vásznán, amely A lándzsák címmel is ismert), Brazíliában visszafoglalták Bahia kikötőjét, továbbá visszafordulásra kényszerítették az angol hajóhadat Cadiznál. „A presztízsünk nagyon megnőtt. Egész Európa ellenünk fordult, de nem győztek le bennünket, sőt ellenségeink folyamodnak békéért. A hadiflottánk már 108 hajóból áll, nem számítva a flandriai hajókat. […] Ebben az 1626-os évben két királyi seregünk működik Flandriában, egy a Rajnánál, és Franciaország, Anglia, Svédország, Velence, Savoya, Dánia, Hollandia, Brandenburg és Szászország összes hadereje sem tudta megakadályozni, hogy Breda erődje győzelmes seregünké legyen” – írta IV. Fülöp lelkesedve.
Mélyülő krízisek
Ám ezt követően csőstül jöttek a bajok: gazdasági és pénzügyi válságok, az ezüstflotta elvesztése és a szüntelen háborúskodás, amelyet gyakran fizetetlen katonákkal vívtak. A reformok leálltak, mert Olivares 1628-ban a mantovai örökösödés miatt csapatokat küldött Észak-Itáliába, és szembekerült Richelieu Franciaországával. „Harminc éven át fogunk háborúzni” – jósolta a főminiszter. Igaza lett: a pireneusi békét 1659-ben írták alá, már XIV. Lajos idején. 1635-ben – a harmincéves háború újabb szakaszában – a franciák hadüzenetével kitört az általános háború a két nagyhatalom között. A mindegyik fronton ostromlott, belső bajokkal küszködő spanyolok képtelennek bizonyultak birodalmuk megtartására: 1639-ben tengeri csatában vereséget szenvedtek a hollandoktól, 1640-ben a „kasztíliai zsarnokság”, a háború és az adók miatt fellázadt és elszakadt Portugália, ugyancsak 1640-ben fellázadt, bár végül nem szakadt el Katalónia, majd 1643-ben a verhetetlennek tartott spanyol terciokat Rocroi-nál legyőzték Condé herceg francia csapatai. 1642 decemberében meghalt Richelieu, 1643 januárjában megbukott Olivares, akit az udvarból kitiltottak, portréit nagyrészt eltüntették. A vesztfáliai békével Franciaország lett Európa vezető hatalma, Spanyolország hanyatlása felgyorsult. Az utolsó spanyol Habsburg, II. Károly sem a kormányzásra, sem az utódnemzésre nem volt képes, a halála után kirobbant örökösödési háború következményeként a Bourbon / Borbón dinasztia uralma következett Spanyolországban. (A jelenleg uralkodó VI. Fülöp is a Borbón-ház tagja.)
Felmerül a logikus kérdés: vajon miért nem kötöttek a spanyolok legalább valamelyik ellenfelükkel békét? Alighanem a két „r” miatt, amin a religiónt (vallás) és a reputaciónt (tekintély, presztízs, hírnév) kell érteni – így a harmadik „r”, a reform szükségképpen meghiúsult. A tekintély megőrzése nélkül békülni sem lehetett, pedig jól tudták, hogy fegyverrel nem győzhetnek a hollandok ellen. A spanyol birodalom természetesen abban a bajban is szenvedett, amelyben annyi nagyhatalom előtte és utána: túlterjeszkedett. Egyszerre kellett küzdeni Északon a hollandokkal, s olykor az angolokkal, a Földközi-tengeren az iszlámmal, Észak-Itáliában és a német terülteken a franciákkal, az Atlanti-óceánon mindenkivel. „Nem a távolság volt-e a spanyol birodalom legnagyobb ellensége?” – kérdezte Geoffrey Parker történész. Ennyi kihíváshoz Kasztília, a mindössze hétmillió lakosú, gazdaságilag nem éppen izmos spanyol mag-állam forrásai túl kevésnek bizonyultak – ezt a spanyol uralkodó elit is belátta –, de melyik ponton (fronton) lehetett volna engedni a tekintély megrendülése nélkül? E hanyatlástörténet tanulsága talán annyi, hogy ha a birodalom és a háború előbbre való, mint a belső átalakítás, akkor előbb-utóbb a birodalom is megrendül.
A 17. század válságai
A 17. században tehát jelentős átrendeződés ment végbe a nagyhatalmi erőviszonyokban, amely nem volt független a „17. század válságaként” ismert és sokat vitatott eseménysorozattól. Az ilyenkor szokásos jelenségek játszódtak le: sorozatos rossz termésű évek, járványok és háborúk, halál és nyomor. Mindehhez komolyan hozzájárultak az éghajlat változásai, konkrétabban az általános lehűlés. Ez ugyan minden országot kedvezőtlenül érintett, de a felülkerekedő briteknek nem kellett egy világbirodalom rengeteg veszélyeztetett pontját védeniük, folyton háborúzniuk, ezért megúszták. A spanyolok meg nem. A válság kísérőjeként felkelések sorozata söpört végig Európán és a világon. Az említett Geoffrey Parker 49 nagyobb megmozdulást rögzített az 1635–1666 közötti évtizedekben: 27-et Európában, 22-őt a többi kontinensen. A terjeszkedő államok maguk hívták ki az ellenállást: az első „forradalmi hullám” idején (az 1550-es években) elsősorban a vallásügybe való beavatkozásuk váltott ki felkeléseket, a második hullám idején (az 1630-as, 1640-es években) a háborúk miatti súlyos adók. A rendi társadalmak válasza mindkét esetben hasonlított: hagyományos jogaikat és szabadságaikat kérték számon, a „patria” védelmével érveltek a fejedelmi önkény ellen. A katalánok (portugálok, hollandok stb.) úgy látták, hogy történelmi jogaikat a kasztíliai zsarnokság fenyegeti, amivel szemben akár külföldi segítséget is kérhetnek (lásd a cseh példát is!). Vannak olyan történészek, akik a rendi vagy hazafias alkotmányosság kategóriáját használják, ami lényeges új szempontot adhat a nacionalizmus eredetéről szóló vitákhoz. A „forradalmasodó Európa” kapcsán egyúttal azt is fel lehet vetni: miért nem lázadtak fel soha a kasztíliai rendek, noha a spanyol birodalomépítés fő terhét viselték. „A válasz talán a kollektív pszichológia azon területén keresendő, amelyre a történészek még el sem kezdtek behatolni” – reflektált saját kérdésére John H. Elliott, korunk a legnevesebb hispanistája.
Bihari Péter