Orbán Viktor október 23-i zalaegerszegi beszédében számos történelmi tévedés, valótlanság és torzítás olvasható.
„Az egerszegiek az elsők között voltak, akik 1956 októberében egy percet sem késlekedtek utcára vonulni…” – állította a szónok. Paksy Zoltán zalaegerszegi történész szerint (Facebook-poszt, október 25., 9:19) valójában csak október 26-án vonultak utcára.
„… és az utolsók között tették le a fegyvert: decemberben.” Szintén Paksy hívja fel a figyelmet: a zalaegerszegiek nem is harcoltak…
Orbán szerint továbbá a zalai Deák Ferenc „ott volt az 1848-as forradalomban, a szabadságharcban”. Attól függ, mit nevezünk forradalomnak: sem a pesti forradalomban, sem az 1848. március 20-a előtti pozsonyi eseményekben „nem volt ott”, igaz, az áprilisi törvényeknek a király által is elfogadott elvek alapján történő megfogalmazásában és az új kormányban már részt vett. Viszont a szabadságharcban egyáltalán nem: ez időben visszavonult Kehidára.
„A magyarok tudták, hogy a forradalom közepette is szükségünk van lelki támaszra, ezért szabadították ki Mindszentyt a kommunisták börtönéből.” Láthatóan volt elég lelkierő a magyarokban Mindszenty nélkül is. Azért szabadították ki, mert ártatlanul volt elítélve.
Mindszenty „volt az, aki először nevezte nevén a gyermeket: nem felkelésről, hanem szabadságharcról beszélt.” Ez egy elterjedt tévedés, amiről nem a miniszterelnök beszédírója tehet. A vehir.hu például azt írja, „elsőként Mindszenty József bíboros, november 3-ai rádióbeszédében utalt az eseményekre úgy, mint szabadságharc.” Valójában – nem beszélve a külföldi cikkekről – a hazai Népszava október 31-i szalagcímében, ugyanaznap a Forradalmi Diákbizottság továbbá a Petőfi Párt közleményeiben is a szabadságharc szó minősíti az eseményeket.
De a legmeredekebb állítás ez: „Ha a Nyugat nem árul el bennünket – 1945 után másodszor is –, sikerrel járhattunk volna. … A Nyugat támogatásának hiányában a szovjet vezetők félúton meggondolták magukat: visszafordították a tankokat.” Valójában az amerikai külügyminiszter már két nappal a magyar forradalom kirobbanása előtt, mikor még csak Lengyelországban indultak mozgásba a szovjet tankok, egy tévéműsorban kijelentette, hogy „az Egyesült Államok akkor sem küldene csapatokat Lengyelországba, ha ott a szovjetek fegyveres beavatkozására kerülne sor.” 27-én egy szintén nyilvános fórumon kijelentette, hogy „mi nem tekintjük ezeket a nemzeteket [most már a magyarokat is beleértve] potenciális katonai szövetségeseinknek”, és ezt négy nappal később az elnök is megismételte egy TV-beszédben. Vagyis a szovjet vezetés akkor is tudta, hogy Amerika „elárulja” a magyarokat (pontosabban nem vállalja értük az atomháború kockázatát), amikor még kifelé mentek.
Hruscsov sem a Nyugat magatartásával magyarázta döntésüket, mikor Titonak indokolta meg november 2-a és 3-a éjjelén Brioniban, hanem azzal, hogy Magyarországon kommunistákat gyilkolnak, és küszöbön áll a kapitalizmus visszaállítása. „Már csak azért sem engedhetjük meg a kapitalizmus helyreállítását, mert ennek súlyos belpolitikai következményei lennének magában a Szovjetunióban. Ott is vannak … akik azzal fogadnák az egész ügyet: lám, amíg Sztálin volt uralmon, mindenki engedelmeskedett és soha nem volt semmi zűrzavar. Most bezzeg, amióta ezek … (itt Hruscsov egy durva kifejezést használt a jelenlegi szovjet vezetők jellemzésére) kerültek hatalomra, itt a kudarc, Magyarország kiválása. És mindez pont akkor, amikor a szovjet vezetők elítélik Sztálint. Hruscsov szerint elsőnek a szovjet hadsereg hangoztatna ilyeneket.” (V. Mićunović: Tito követe voltam. Bp. 1990. 130. old.) Vagyis nem az hozott változást a szovjet magatartásban, hogy kiderült a Nyugat álláspontja (hiszen azt jól ismerték), hanem az, hogy kiderült: Magyarországon nemzeti közmegegyezés a többpártrendszer, a szabad választások, ezt maga a Nagy Imre kormány is támogatja, és ennek nyomán értelemszerűen napirendre kerül most már a blokk és a rendszer elhagyása, ami egyebek mellett Hruscsov személyes sorsára (életére vagy halálára) is kihathatott volna. Amerika ugyan tehetett volna többet diplomáciai úton (ilyen ötletekről Békés Csaba kutatásai szólnak), de nagyon kétséges, hogy ez a próbálkozás eredményre vezetett volna, már csak azért is, mert Moszkva, ha egyáltalán gondolkodóba esik, fájdalmas ellenszolgáltatást kért volna. Mindezt az áldozatot Amerikának egy olyan jelentéktelen ország megsegítéséért kellett volna meghoznia, mely 15 évvel korábban hadat üzent neki. (Lásd erről korábbi írásunkat!)
Köztudott persze, hogy a Szabad Európa Rádió a harcok közben novemberben is nyugati segítséget igért. Egyrészt ez a szovjet döntést értelemszerűen már nem befolyásolhatta, de a Nyugatról mint olyanról sem állít semmit: a túlbuzgóan önjáró magyar szerkesztők ellen utóbb amerikai és német vizsgálat indult. A felelősségüket Mikes Imre kommentátor is elismerte 1981-ben, de úgy vélte, ha „a felkelésben nem váltunk volna eggyé vérző hazánkkal”, hanem „százszor bölcs diplomáciai, katonai, geopolitikai józansággal” kommentáltak volna, „a megvetés minden gyalázata akkor lengené csak igazán körül azt a pellengért, melyre a csalatkozott nemzet kárhoztatna hitvány cenkek gyanánt az idők végezetéig bennünket”. (Erről és ’56 migránsügyi felhasználásáról itt írtunk.)
Ebben a történetben a Nyugat „árulása” azt a szerepet játssza, mint korábban Károlyi Sándor vagy Görgei Artúr „árulása”, vagy a tőrdöfés elmélet: érzelmi tápot ad a kellemes közérzethez. A nyugatellenes indulatok felkeltésére és fenntartására is alkalmas, így aktuálpolitikai haszna nyilvánvaló.
