A nácizmus, hitlerizmus iránti érdeklődés nem lankad. Az első fontos felvetés rendszerint az: miként juthatott hatalomra ez a párt Németországban, a „költők, filozófusok és zeneköltők” hazájában.
Látható, hogy a címadó kérdésben két kérdés rejlik: tényleg a világválság volt-e a döntő ok, illetve tényleg elkerülhetetlen (régies történelmi műszóval: „szükségszerű”) volt-e a hatalomra jutásuk 1933-ban. A válasz, a legrövidebben és legsarkosabban: kétszer nem. A magyarázat nem egyedül a világválságban rejlik, amelyet szükséges, de nem elégséges oknak látunk, hanem sokféle tényező együttállásában; a végeredmény pedig a legkevésbé sem tekinthető „szükségszerűnek”. Az alábbiakban ezeket tényezőket próbáljuk körüljárni, illetve a nemleges válaszokat indokolni.
Természetesen igaz, hogy a nagy válság úgy kellett a feltörekvő náci pártnak, mint egy falat kenyér. A statisztikák szerint a munkanélküliek száma 1932-ben meghaladta a hatmilliót, sőt a részmunkaidőben foglalkoztatottakkal együtt a kilencmillióhoz közelített. Ebben az évben, a válság mélypontján választották F. D. Rooseveltet az USA elnökévé, lett Gömbös Gyula a Magyar Királyság miniszterelnöke, és érték el a nácik (júliusban) a legjobb választási eredményüket, 37,4 százalékkal (az 1928-as 2,6 % és az 1930-as 18,3 % után). Ez, a kommunisták 14,5 %-ával együtt azt jelentette, hogy a két szélsőség együtt 52 %-kal „negatív többséget” alkotott, azaz minden érdemi parlamenti munkát megakadályozhatott (s többnyire meg is akadályozott). A középpártok csaknem „eltűntek”. Mégsem szabad elfelejteni, hogy
1. Az NSDAP már a válság első jeleivel egyidőben (1929) dominálta – jórészt beolvasztotta – a teljes német szélsőjobboldalt. Különösen falun és a kisvárosokban váltak népszerűvé, illetve bizonyos „völkisch” (népi) értelmiségi körökben, pl. az egyetemi hallgatók között. A válság mélyülésével az értelmiségi–tisztviselői középrétegek nagyobb, végül a munkások kisebb része is az NSDAP támogatója lett, amely így igazi „néppárttá” vált. Mindezt sok munkával, széleskörű és hatásos propagandával érték, el – mindenesetre a világválságig eléggé „ideologikus” náci párt 1929 után pragmatikusabbá vált, például a zsidókkal jórészt csak belső pártrendezvényeken foglalkoztak.
2. A világválság Amerikát is rettenetesen megviselte, mégsem jutottak a hatalom közelébe szélsőséges irányzatok, Roosevelt demokratikus úton akarta és tudta megmenteni az országot.
3. 1932-ben a dán vagy a norvég munkanélküliek aránya a németországival azonos szintet ért el, a skandináv országokban mégis baloldali kormányok alakultak és maradtak tartósan hatalmon – szinte egészen napjainkig.
A világválság tehát nem elegendő magyarázat, mert kellett az is, ami sem az USA-ban, sem a skandináv országokban nem létezett: mozgósító erejű nemzeti kérdés, illetve a németországihoz fogható nemzeti sérelmek. Tömören: Versailles és a válság – fogalmazhatunk –, amihez Otto Braun, Poroszország utolsó szociáldemokrata miniszterelnöke (1920–1932) harmadikként hozzávette Moszkvát; a nácik szélsőjobbról, a kommunisták szélsőbalról szorongatták a tehetetlenül vergődő német demokráciát. A nácik persze jóval sikeresebbek voltak a kommunistáknál, hiszen a nemzeti sérelmeket ők tudták igazán a maguk javára felhasználni. Németországot és a németeket egymás után három súlyos csapás érte: az első a már-már megnyertnek tűnő, mégis elvesztett világháború, a forradalom és Versailles, a második az 1923-ban tetőző hiperinfláció, amely minden megtakarítást elvitt, végül – amikor már úgy látszott, hogy az ostromlott köztársaság mégis túlélhet – a világválság. A választási kampányok akkor hatásosak, ha hihető narratívát nyújtanak, és ebben – a németeket sújtó csapássorozat magyarázatában – a nácik kiválóan teljesítettek, mert ötvözni tudták a nemzeti és a szociális követeléseket. Egyrészt megjelölték az ellenséget: „a rendszert”, azaz Weimart és a mögötte álló „árulókat”: marxisták, demokraták, liberálisok, akik nélkül Németország újra erős lenne; másrészt megfogalmazták a felemelkedés útját: a válság leküzdését, a középosztály megmentését, a pártok és osztályok ellentétein felülemelkedő „új népközösség” megteremtését és ezzel Németország újjászületését hirdették. A leggyakrabban használt kifejezések a „harc”, a „faj”, a „nép”, a „sors”, a „megmentés”, a „megváltás”, a „küldetés” voltak.
A német Harry Kessler gróf 1930 őszén, a náci párt nagy áttörésekor jegyezte fel naplójába: „Szeptember 14. fekete nap Németországnak. […] A nácik csaknem megtízszerezték a mandátumaik számát, s 12 helyett 107 képviselővel a Reichstag második legerősebb pártja lettek. […] A nemzetiszocializmus a haldokló német alsó-középosztály lázas szimptómája, de a betegség mérge még évtizedekig megnyomoríthatja Németországot és Európát is. Ezt az osztályt megmenteni nem lehet, de a haláltusája új szörnyűségeket hozhat Európának.” A Weimarból kiábrándult elitek és tömegek egymásra találtak valamilyen pártok nélküli népuralom, politikamentes demokrácia, egy megváltó vezér által irányított új népközösség és új birodalom iránti vágyban. Ezt a kivételes, felfordult állapotot írta le Bibó István (1943-ban) a „német hisztéria” szóösszetétellel.
A nácik gyors felemelkedése a történetnek csak az egyik fele, hiszen (parlamenti választásokon 1933 előtt) sosem kapták meg a szavazatok felét, de még a 40 százalékát sem. Ahhoz, hogy kormányra kerüljenek – aminek követeléséhez a demokratikus szabályok szerint minden alapjuk megvolt – az kellett, hogy Hindenburg elnök birodalmi kancellárrá nevezze ki Hitlert, ami csak koalíciós kormány élén történhetett, vagyis a „régi” jobboldali elitek közreműködése nélkül nem ment. Amióta 1930 tavaszán felbomlott a Hermann Müller (SPD) vezette nagykoalíció, lényegében megszűnt a parlamentáris kormányzás, mert a Hindenburg elnök kinevezte kancellárok – a weimari alkotmány 48. cikkelye alapján – elnöki rendeletekkel kormányozhattak. Hindenburg elképzelése minden jel szerint az volt, hogy a legszélesebb jobboldali koalíciót hozza létre, „a nemzeti koncentráció kormányát a Centrumtól a nácikig”; ezzel végleg kiszorítsa a baloldalt (az SPD-t is), így elnöki kabinetekre sem lenne többé szükség. Ebben a nácik nem játszottak volna főszerepet: Hitlernek az alkancellári tisztséget ajánlották fel, a náci vezér azonban hazardírozott: ő kancellár akart lenni, amibe viszont Hindenburg nem egyezett bele. Így egyelőre maradtak a patthelyzetek és az átmeneti megoldások; újabb kancellárok jöttek és mentek, a válság mélyült.
A nácik győzelmét – paradox módon – súlyos vereségük hozta közelebb az 1932. novemberi újabb Reichstag-választásokon. Az „összes tartalékait kimerítő” NSDAP kétmillió szavazatot veszített, így 33,1%-ra esett vissza, ezúttal jóval alacsonyabb részvételi arány mellett. Úgy tűnt, a náci mozgósítás elérte végső határait, sokan a párt szétesését tartották legvalószínűbbnek. A párt kasszája kiürült. Goebbels 1932. decemberi naplóbejegyzése cseppet sem volt optimista: „Ez az év örökös balszerencsét hozott nekünk. […] A múlt elszomorító, a jövő sötét és baljós; minden esély és remény eltűnni látszik…” Thomas Mann azt írta Hermann Hessének: „Úgy tűnik, túljutottunk az őrület csúcspontján”; egy éles szemű elemző pedig azt, hogy „Ha a nácik el akarják kerülni a teljes bukást, akkor feltétlenül a csúcsra kell érniük”. A jobboldalt rémülettel töltötte el, hogy a másik póluson a KPD 16,9%-ra jött fel, azaz már csak 3,5%-kal maradt el a szociáldemokrata párttól. A KPD pontosan száz képviselővel vonulhatott be a Reichstagba: az eredmény a kommunista vezetők számára megerősítette addigi ultraforradalmi taktikájuk helyességét.
A nácik hatalomra kerülését tehát saját népszerűségük csökkenése és a kommunisták előretörése is elősegítette – ha Hitler pártja netán felbomlik, a jobboldalon nem maradt volna a „kommunista fenyegetést” feltartóztatni képes erő. (A hadsereg nem kívánt beavatkozni.) Hindenburg egyelőre újabb nácik nélküli megoldással próbálkozott: von Papen után decemberben a szürke eminenciás, von Schleicher hadügyminiszter lépett elő miniszterelnökké. A politizáló tábornok a szakszervezetektől Gregor Strasserig – a Hitlerrel szembeforduló náci alvezérig – ívelő koalíciót akart létrehozni, de nem járt sikerrel. A nagy intrikustól hetek alatt mindenki elfordult, Hindenburg bizalmát is elvesztette. Érlelődött Hitler kancellársága.
Németországban 1930 után már az volt a kérdés, hogy milyen formában bomlik fel a köztársaság, és mi jön utána. Baloldali fordulatban csak a kommunisták hittek. Az SPD-től jobbra állók kitartóan kísérleteztek valamiféle „poroszos” tekintélyelvű megoldással, amelyben a nácik legfeljebb segédcsapatként jöttek számításba. 1932/33 fordulójára világossá vált ennek lehetetlensége: a német demokratikus hagyományok ahhoz túl erősek voltak, hogy a régi elitek az 1918 előtti császári rendszer valamiféle autokrata változatát állítsák vissza. (Utólag világos, hogy a válság idején az új és új választások demokratikusnak tűnő erőltetése csak mélyítette a politikai krízist.) A nácik plebejus-radikális tömegmozgalma nélkül a gyengülő köztársaságnak sem tudták megadni a kegyelemdöfést, és képtelenek voltak bármit a helyébe állítani, amit a többség támogat. A konzervatívok már minden lehetőséget kimerítettek, egy katonai diktatúra szóba sem jöhetett, a polgárháborútól pedig ők is tartottak. De az ügyesen manőverező Hitlernek is szüksége volt a jobboldali elitekre: intrikáik nélkül milliós szavazótábora sem tudta hatalomra juttatni – ez volt az 1933 januárjában létrejött egyezség, sőt szövetség alapja.
A von Schleicher tábornok bukását megpecsételő kamarilla végül meggyőzte Hindenburg elnököt, hogy nincs más választása, Hitlert kell kinevezni kancellárrá. A kormánylistát összeállító von Papen (volt kancellár, leendő alkancellár) és a „régi jobboldal” számára biztosítékot jelentett, hogy a tíztagú koalíciós kormányban csupán két náci kapott helyet – Wilhelm Frick belügyminiszterként és az álláshalmozó Hermann Göring tárca nélküli miniszterként –, ugyanakkor Schleicher kormányának négy minisztere megtartotta tárcáját. A Hitlert még mindig alábecsülő Papen bizalmas körben kijelentette: „Egyszerűen felfogadtuk őt. […] Két hónap sem telik bele, és úgy sarokba szorítjuk, hogy vonyítani fog kínjában.” Hugenberg, a DNVP vezére – aki az új kormányban gazdasági miniszter lett – amiatt aggódott, hogy Hindenburg az immár kormányra került Hitlert új választások kiírására is felhatalmazta. A kancellárjelölt mindenesetre becsületszavát adta, hogy a választások után is együtt fog működni koalíciós partnereivel. 1933. január 30-án a Hitler-kormány letette az esküt. „És most, Uraim, Isten nevében előre!” – zárta le a rövid ceremóniát az idős birodalmi elnök.
Hitler kancellári kinevezésének éjszakáján az SA fáklyás tömegfelvonulást rendezett. A náci propaganda a „hatalom megragadásáról” [Machtergreifung] harsogott; a részben az elitek alkujának eredményeként végbement kormányváltást „nemzeti forradalomnak” állította be. „Az 1789-es évet ezennel kiiktattuk a történelemből” – jelentette ki Goebbels doktor. Valójában Hitler egyelőre „elnöki kabinet” élén állt. Kancellársága a jobboldali elitek számára eleinte semmiféle cezúrát nem jelentett, mivel folytatta a Papen, sőt egyes területeken már Brüning által megkezdett irányvonalat: a demokratikus intézmények felszámolását, a revízió felé mutató külpolitikai irányváltást és a munkahelyteremtő gazdaságélénkítést. Akárcsak korábban Papené, az új kabinet is a „nemzeti koncentráció kormányának” nevezte magát. A náci tömegek és a nácik ellenfelei viszont azonnal megérezték a változást: előbbiek a német népi erők győzelmeként ünnepelték a „hatalom megragadását”, utóbbiaknak a Göring irányította porosz rendőrség és a „segédrendőrséggé” előlépett SA terrorját kellett elszenvedniük. (Március közepére, a Reichstag-tűz után már több mint tízezren voltak „védőőrizetben”.) A régi elitek képviselői már kezdetben sem tudták, és nem is akarták megakadályozni a civilizált normák áthágását, noha a rombolás mértékét a hatalomváltás békés módja sem indokolta. A nácik „barna forradalma” az erőszakkal azonosult.
A kortárs Sebastian Haffner azoknak a pártoknak a „gyáva árulásáról” írt, amelyekre a választók kétharmada szavazott, de amelyek mégis behódoltak a náciknak, s így „egy egész nép hagyta gyáván, ellenállás nélkül, hogy bilincsbe verjék”. Ezzel alapvetően a mai történészek is egyetértenek: a demokrácia harc nélkül megadta magát. A már idézett Bibó István szerint „A hitlerizmust nem a hitleristák összessége juttatta uralomra, hanem legalább annyira az antihitleristák bénasága.” „A kérdés az, hogy miből ered és melyik ponton indult el az egész német közösségi élet kóros fejlődése.”
A szövegben említett pártok:
NSDAP = Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, nácik, szélsőjobboldal;
DNVP = Német Nemzeti Néppárt, jobboldal;
Centrum / Zentrum = a katolikusok mérsékelt középpártja;
SPD = Német Szociáldemokrata Párt, baloldal;
KPD = Német Kommunista Párt, szélsőbaloldal.
