„Ha így nézed, domború,
Ha így nézed, homorú,
Egynek szörnyű mulatságos,
Másnak szomorú.”
(Karinthy Frigyes: Az emberke tragédiája)
A nemzetközpontú történelemszemlélet sajátos ellentmondása került felszínre az ezredfordulón a közös szlovák-magyar történelemtankönyv előkészítő munkálatai során.
Sokáig csak terméketlen viták folytak arról, hogy Bél Mátyás/Matej Bel mennyiben tekinthető magyarnak, illetve szlováknak; hogy mit jelent a szlovák anyától származó „legmagyarabb” költő Petőfi Sándor magyar, illetve szlovák identitása; hogy Kossuth Lajos/L’udovit Kosut, vagy nagybátyja, a magyarellenes szlovák nemzeti mozgalom egyik szervezője Juraj Kosut/Kossuth György jó magyar és rossz szlovák, vagy éppen rossz magyar és jó szlovák volt-e; hogy Pressburg/Pozsony/Bratislava mennyiben tekinthető német, magyar, vagy éppen szlovák városnak; hogy a budapesti Andrássy utat és a Parlamentet építő többnyire szlovák anyanyelvű munkások melyik állam történelméhez tartoznak.
Nyilvánvaló volt, hogy a pusztán nemzetközpontú látószög komplementer viszonyt eredményezhet csak, amelyben nem az összetartozás, hanem a szembenállás a meghatározó.
Egyfelől nem lehetett vitatni, hogy több mint ezer éven át közös volt a történelmünk, ami összefonódást és sorsközösséget teremtett a magyarok és a szlovákok között. Másfelől azonban a különböző történelemszemléletek ezt a közös múltat teljességgel másként látták. A szlovák történelem hősei a magyar történelemkönyvekben többnyire, mint államellenes lázadók vagy börtöntöltelékek jelentek meg, miközben a magyarok nemzetépítő hősei többnyire elnyomóként szerepeltek a szlovák történelemkönyvekben.
A közös történelemtankönyv vitái arra a helyzetre hasonlítottak, mint amikor hosszas civakodás után egyezkedni próbálnak a korábbi házas felek: hogyan osszák fel a múltban közösen szerzett értékeiket. Még frissek a sebek, a szép közös élmények feledve lettek, a veszteségek miatti önsajnálat és hibáztatás jellemzi alapvetően ezt a viszonyt. A válás után természetes az identitásválság, illetve az identitáskeresés: mindkét félnek újra kell definiálnia önmagát és saját megváltozott arcát.
Ebből a szempontból sajátos aszimmetria alakult ki a két ország történelemszemlélete között, amely napjainkra kezd kiegyenlítődni – nagyobbrészt a mi, mármint a magyarok kárára. A mi történelemtankönyveink lényegében mindenkit magyarnak tekintenek, aki magyar állampolgárként a Magyar Királyság területén élt, az etnikai hovatartozást pedig kulturális jellemzőnek tekintik az úgynevezett „hungarus” felfogás alapján. Ezzel szemben a szlovákok sokáig csak a szlovák etnikum történetére koncentráltak üresen hagyták a közös történelem lapjait: a Nagy-Morva Birodalom dicsősége ugyan megalapozta a szlovákok történelmét, de utána a „barbár magyarok” elnyomták a szlovákokat, akiket évezredes álmukból majd csak a 19. század második felében vertek föl az úgynevezett nemzetébresztők.
Az önálló szlovák állam megalakulása után azonban megkezdődött a közös történelem korábban üresen hagyott lapjainak szlovák benépesítése és birtokba vétele: egyre inkább bekerült történelemkönyvekbe a szlovák állam mai területének történelme, amit jó mutat a Halmay Zoltán és Prokopp Sándor hovatartozásáról folytatott sportdiplomáciai vita. Halmay Zoltán 1904-ben nyert olimpiai bajnoki címet úszásban, Prokopp Sándor pedig az 1912-ben sportlövészetben a Magyar Királyság (az Osztrák-Magyar-Monarchia) képviseletében, így természetesen felkerültek a magyar olimpikonok dicsőségtáblájára, miközben bizonyos mértékben az osztrákok is magukénak tekintették őket. Az ezredforduló után a Szlovák Olimpiai Bizottság úgy döntött, hogy a mai Szlovákia területén született Halmay és Prokopp kerüljön föl a szlovák dicsőségtáblára is. (A sort lehetne még folytatni azzal is, hogy Prokopp cipszer identitású lévén jó eséllyel pályázhatna német babérokra is, de itt most nem ez a feladatunk.)
A területi birtokbavétel tehát azt jelenti, hogy az elmúlt évtizedben a közös történelem egyre több – korábban magyarnak tekintett – eleme vált szlovák illetőségűvé azáltal, hogy a mai Szlovákia területén történt, vagy található. Napjainkban további átrendeződések történtek ezen a területen, amelynek lényege az, hogy a szlovák fél teljes egészében birtokba veszi a közös történelem rá vonatkozó részeit: az etnikum és a terület jogcíme mellett az államiság „visszavetítése” is megjelent a közös történelem vonatkozásában. Ha például azt hallgatja az ember Pozsonyban, hogy a település koronázó város, ahol a „mi királyainkat” koronázták, akkor ez történetileg korrekt. De ha külföldi barátom este lelkendezve arról beszél, hogy milyen szép ceremónia keretében koronázták meg a szlovák királyokat és milyen érdekes a szlovák korona, akkor… már nem tudom olyan boldogan szemlélni ezt a látványosságot.
Úgy gondolom, hogy ezeket a folyamatokat csak közösen lehet kezelni. Nekünk magyaroknak most talán nehezebb dolgunk van, mivel görcsösen ragaszkodunk múltbeli ideáljainkhoz.
Eközben azonban kicsúszik kezünkből a közös múlt. A szlovákokhoz hasonlóan ugyanis a többi szomszédos ország is elkezdte a közös együttélés évszázadainak kisajátítását. Akit eddig mi magyarnak tekintettünk a múltban, arról a szomszédos országok tankönyveiben már úgy olvashatunk, mint horvát, román, szerb hősök, akiket sok esetben a névátírások miatt sem tudunk azonosítani.
Ugyanakkor számomra Trianont nemcsak azért nehéz feldolgozni, mert elvesztettünk területeket, a múltunk fontos darabjait, hanem azért is, mert elveszítettem természetes viszonyulási lehetőségeimet ruszin és szlovák őseimhez. Szeretném, ha megőrizhető lenne továbbra is az a közösség, amelyben különböző etnikumú őseim jól megférnek egymással.
Jakab György
Halmay Zoltán és Prokopp Sándor (Forrás: Wikimedia Commons)
Közös múlt: ismeretekkel a történelmi tévhitek eloszlatásáért – szlovák és magyar történelemtanárok munkájának támogatása nyomtatott és online kiadványokkal, szakmai konferenciával. A Történelemtanárok Egylete és a Denník N hírportál magyar nyelvű lapja, a Napunk projektje.
Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő információk és állítások a szerző(k) álláspontját képviselik, és nem feltétlenül tükrözik az Európai Unió vagy a Tempus Közalapítvány hivatalos véleményét. Sem az Európai Unió, sem a támogatást nyújtó hatóság nem vonható felelősségre miattuk.