„Legyetek, – Isten neki – németek, de olyan németek, mint kultúrát szeretettel továbbterjesztő elődeitek voltak, olyan németek, mint labancverő kuruc őseitek voltak, olyan németek, mint 48-as honvéddédapátok, olyan németek, mint a Bach-korszakban magyar ruhát öltő nagyapáitok és olyan németek, mint a Thököly-hamvakat diadallal Késmárkra hozó apáitok voltak.” – írta 1927-ben a K-y-r-r betűk mögé rejtőző Kőszeghy-Winkler Elemér (1882–1954) festőművész, aki aktív szerepet vállalt az akkor Csehszlovákia részévé vált Lőcse magyar és német nyelvű közéletében.

Amellett, hogy az impériumváltást követően is részt vett a Szepesmegyei Történelmi Társulat (Zipser Historische Gesellschaft) munkájában, a Szlovenszkói Magyar Kultúregylet helyi fiókjának egyik kezdeményezője volt, s az 1930-as évek folyamán a Szepesi Híradó, a régió egyetlen magyar nyelvű sajtótermékének főszerkesztői teendőit is ellátta. Kőszeghy e cikkében azon német ajkú fiatalokhoz szólt, akik Szepes területén születtek, s nem elég, hogy Prága és Brünn egyetemein végezték felsőfokú tanulmányaikat, de ún. „burschenschaftokat”, vagyis olyan német diákegyleteket is alapítottak, amelyek jellemzően a német nemzeti eszmeiség terjesztésében is közreműködtek. Hogy Kőszeghy romantikus intő szavai miért nem hatották meg „a szepesi magyar jövő reménységeit”, számos tényező közrejátszott. Ez az írás többek között e példán keresztül kívánja érzékeltetni a felvidéki/szlovákiai tájegységek egykori, két világháború között élt német ajkú lakóinak magatartásait.
A szlovák és a magyar történetírás bár a közös hazában való együttélés hangsúlyozása révén fokozatosan kitolatott a nemzeti kizárólagosságok zsákutcájából, úgy vélem, hogy a szlovákiai németek, illetve a Szepesség történetét illetően továbbra is hiányosságokkal, egymás mellett való elbeszélésekkel találhatjuk szembe magunkat. Az ún. „cipszerek” sokak fejében úgy élnek, mint a németül beszélő, de magyarul érző városi polgárok, akiket elsősorban Mikszáth „fekete városával” hoznak összefüggésbe. Nincs ez másképpen a Facebook magyar buborékjaiban sem. Bár hozzá kell tenni, hogy a „Szepes megye iránt érdeklődők köre” című csoport tartalmait annak ellenére, hogy szlovák érdeklődők is követik, számos magyarországi illető úgy érzi, hogy saját frusztrációját azzal képes levezetni, hogy kikéri magának Lőcse szlovák nyelvű változatának (Levoča) használatát, mivel az is sérti önérzetében, hiszen „egy ezeréves magyar városról” van szó. Nota bene: gyakran az illetőnek semmilyen kötődése sincs se Lőcséhez, se Iglóhoz, se Késmárkhoz, se a Szepességhez. A revíziós gondolat által fűtött mítoszok ma is velünk élnek, s e cikknek részben az is a célja, hogy a szepesi példán keresztül mutassa be, mi, hogyan és miért játszódott le úgy, ahogyan a Csehszlovákiához került, s korábban a magyar állam fennhatósága alatt élő német ajkú lakosokban.
Felvidék, Szlovenszkó, Die Slowakei
A Német-Római Császárság területéről származó „vendégek” eltérő időszakokban érkeztek a történelmi Magyarország északi területeire. A borászattól kezdve a bányászaton át a fémfeldolgozásig számos mesterember és családjaik találtak otthonra a Kárpát-medencében, akiket a magyar királyok privilégiumokkal ruháztak fel, miután megalapították saját telepeiket, majd városaikat. Mire a nacionalizmus, azaz a nemzetépítés ideológiája Közép-Európában is megjelent, a felvidéki területeken feltűnően sok szabad királyi város volt, amely széleskörű önkormányzatisággal és autonóm igazgatási joggal járt együtt. A Magas-Tátra alatt fekvő Késmárk egy kiváló példa erre, amelyet német telepesek alapítottak, s egyben szabad királyi városként funkcionált az impériumváltás bekövetkeztéig. A népszámlálási adatoknak köszönhetően egy hozzávetőleges képet alkothatunk arról, hogy mely régiókban részesítették előnyben a német nyelv használatát. Ebből az rajzolódik ki, hogy az 1800-as és 1900-as évek fordulóján négy tömböt különböztethetünk meg: Pozsony és környéke, az ún. Hauerland, a Szepesség és a beregi-máramarosi szórvány. Az említett négy területen élők közötti közös pont csupán annyi, hogy többségük a német nyelvet használta a mindennapokban. Nem ápoltak egymással különösebben gazdasági vagy kulturális kapcsolatot nyelvi alapon, ebből adódóan közösségi érzet, szolidaritás sem alakulhatott ki az egymástól 100-200 km-re fekvő tájegységek lakói között. Nem beszélve arról, hogy felekezeti és társadalmi rétegződés szempontjából különböztek egymástól nem csak e tömbök, hanem a tömbön belül élők is.

Kezdjük a Hauerlanddal! A kifejezés eredetileg a két világháború közötti német nyelvű sajtóból származik, amely alatt Handlovát/Nyitrabányát, Németprónát és Körmöcbányát, illetve környező településeiket értették, mivel egyes községek neveinek német megfelelői „hau”-ra végződnek. Ilyen például maga Nyitrabánya, amely németül Krickerhau, de érdemes megemlíteni Turócnémetit (Glaserhau), Kunosvágását (Kuneschhau) és Jánosgyarmatot (Drexlerhau) is. Bár a „hau” eredetileg a favágásra- és feldolgozásra utal, az itt élők mindennapjait a bányászat és a fémfeldolgozás határozta meg a 19. és 20. század folyamán, s a többséget egyértelműen a római katolikusok alkották. A keletre fekvő Szepes vármegye társadalma ennél összetettebb volt, hiszen valóban kiemelt szerepet játszott Késmárk, Lőcse és Igló urbánus társadalma a régió polgárosodásában, a magyar történetírás azonban hajlamos megfeledkezni arról, hogy számos olyan mezőgazdasági arculatú falu található a Poprád folyó völgyében, ahol német ajkúak éltek. E településeket azonban – értelemszerűen – nem városi polgárok, hanem kisgazdák lakták, akiket különösebben nem érdekeltek a nagy szavak és eszmék, hamarabb az, hogy hogyan láthatják el családjaikat a napi betevővel. A Hauerlandhoz hasonló társadalmi képet mutatott Szepes déli részén a Gölnic folyó völgye, illetve az Abaúj-Torna vármegyéhez tartozó, Felső-Bódva mentén található Stósz, Felső- és Alsómecenzéf is, ahol a hámormunka és a késgyártás hagyományosnak számított. S hogy még bonyolítsuk egy kicsit: Szepes német ajkú polgárainak nagyobb hányada evangélikus, kisebb részük pedig zsidó volt, amely a két világháború között még sokat vetett a latba közéleti szerveződések szempontjából. A harmadik területi egység nem is tekinthető német nyelvszigetnek, hiszen a német mellett a magyar és szlovák nyelv használata is színesítette Pozsony, avagy Pressburg nyilvánosságát, s a helyi polgárok szívét hamarabb dobbantotta meg az, ha „pozsonyiként” hivatkoztak magukra, semmint a nyelvi alapú nemzeti meghatározás. Felvidék szabad királyi városaiban eleve egy meglehetősen élénk jelenségnek számított ez a típusú lokálpatriotizmus, s ez alól a szepesi városok sem képeztek kivételt. Egy szó mint száz: a régi Magyarország északi területein élő német ajkú lakosok eltérően viszonyultak saját környezetükhöz, a világhoz, Istenhez és az államhoz is. A cseh legionáriusok bevonulása 1918 novembere és decembere folyamán nemcsak egy új valóságot tartogatott számukra, de azon belül kapcsolatba kerültek új szereplőkkel is, akik Szlovenszkóban évről évre több teret követeltek maguknak.
Mi fán terem a „Selbstbestimmung”?
1938. október 23. Vasárnap. A német hadsereg közel egy hónapja lépte át Csehszlovákia korábbi határait a müncheni egyezmény értelmében. Ujjtördelés, heves indulatok, lázas készülődés jellemezte 1938 októberét, amikor Komáromban a szlovák autonóm kormány és Magyarország politikai vezetői az utóbbi részére történő területátadás mértékéről próbáltak tárgyalni. Nem csak az ország déli, magyarok által lakott sávjában várakoztak, hanem Szepesben is akadt néhány illető, akik a régiónak más sorsot szántak volna. Miközben Késmárkon, Poprádon és Szepesváralján a hívek épp a templom felé sétáltak, az utcákon a következő szöveggel ellátott plakátokat láthatták: „Wir fordern die Selbst-Bestimmung für die Zips!” (Követeljük a Szepesség önrendelkezését!). Woodrow Wilson amerikai elnök ismert 14 pontjainak megjelenését követően az „önrendelkezés” varázsszóvá változott a versailles-i békerendszer által meghatározott Európában. Egy olyan varázsszó, amely ritkán tartalmazott konkrétumokat, viszont annál inkább kísérelt meg embereket mozgósítani. A plakátokat eredetileg egy késmárki nyomdásztól Giorgetta Viktor Aladár poprádi sörgyáros rendelte meg, aki a Zipser Deutsche Partei (Szepesi Német Párt) egyik helyi képviselője volt a Magas-Tátra kapujában. Mi volt a célja? S mi is ez a Zipser Deutsche Partei?
Folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Amikor Budapesten győzött az őszirózsás forradalom, az Osztrák-Magyar Monarchia hadereje egyik pillanatról a másikra omlott össze, s idegen katonák törtek be Magyarország területére, a cseh veszélyre a magyar állam iránt hűséges szepesi elit is válaszolt. Pontosabban Kéler Tibor, az őszirózsás forradalom előtt kormányzó Nemzeti Munkapárt késmárki országgyűlési képviselője a helyi Karpathen Post nevű hetilap hasábjain írta le a „Respublica Scepusia” nevű vízióját. Az általa elképzelt Szepesi Köztársaság a „népek önrendelkezésének elvére” alapozta volna létét, s úgy vélte, hogy a szepesi idegenforgalom és ipar révén önellátóvá válhat ez a „Kárpátok alatti Svájc”, amely államjogi szempontból Magyarországhoz tartozott volna. Kéler elképzelését Hefty Gyula Andor tanár, hegymászó is magáévá tette, aki Jászi Oszkár nemzetiségi ügyekért felelős miniszter irányába tolmácsolta a „Zipser Republik” szükségességét. A csehszlovák légió csapatai 1918 decemberének első napjaira érték el Szepes nyugati határát, kivárták a fejleményeket. A szepesi németek december 9-i nagygyűlésén azonban nem került sor egy új államalakulat kikiáltására, a megszállók, miután különösebb ellenállásba nem ütköztek, behatoltak a vármegye területére. Hefty és Kéler nem adta fel, sőt, miután a Saint-Germain-i békeszerződés által Tomáš Garrigue Masaryk egy újabb lépéssel került közelebb álmának megvalósításához, a két késmárki egy érdekvédelmi politikai párt szervezésébe kezdtek. Ez volt a fentebb említett Zipser Deutsche Partei, amelynek ünnepélyes alakuló gyűlését 1920 márciusában tartották, s egy hónappal később már a csehszlovák parlamenti választásokon indult a magyar érdekeltségű Országos Keresztényszocialista Párttal.

Az „önrendelkezés” és a Szepesi Köztársaság ideája egyelőre a padláson porosodott, hiszen az új Csehszlovák Köztársaság kereteiben más eszközöket kellett alkalmazni a nemzetállami törekvésekkel szemben. Mivel a „masaryki republika” alkotmánya a „csehszlovák nemzet” államának tekintette Csehszlovákiát, az államalkotó többség magától értetődően jelölte ki, hogy kik a kisebbség. Mindemellett egy olyan országról beszélünk, amely bár meghaladta a legtöbb közép-európai állami berendezkedést azzal, hogy egy parlamentáris demokráciát működtetett szabad gyülekezési joggal és civil szférával, viszont Masaryk elnök informális befolyása a mindenkori kormányzásra az ún. Pětka (Ötök Bizottsága) nevű pártközi szövetségen keresztül mindezt némileg árnyalja. 1927–1928-ig a Zipser Deutsche Partei volt a legnagyobb szervezeti hálózattal rendelkező szlovenszkói párt, amely németnek definiálta magát. Viszont nem tudott túllépni a regionális lefedettségen, amely a budapesti kormányzati körök számára imponált volna. Ennek következménye is lett, hiszen a cseh-morva határvidéken élő szudétanémetek politikai pártjai Pozsonyban is létrehozták helyi fiókjaikat az ellenzéki, nacionalista nemzetiektől a városi, zsidó polgárságot megszólító Demokratikus Szabadságpártig, amelyet Bruno Kafka, Franz Kafka unokatestvére vezetett. Ami a szudétanémeteket illeti, nem csupán politikai formációik, hanem őmaguk is megjelentek a szlovenszkói községek mindennapjaiban, hiszen egyes német tannyelvű iskolákban pedagógusokként dolgoztak. Azonban a késmárki német ajkú kereskedő, aki az 1920-as években a Monarchiában tapasztalt elismertségről és jólétről nosztalgiázott, nehezen viselte el, ha a német nemzeti büszkeségtől izzó szudétanémet tanító a Német Birodalom nagyságáról szóló dalokat oktatott gyermekének. Kőszeghy erről a nemzedékről írt. Akik cipszer apáikra már úgy tekintettek, mint akik teljesen elveszítették valóságérzéküket. A „magyarónnak” bélyegzett szülők a „hálátlan” szudétanémeteket pedig „Hergelaufener”-nek titulálták, amelyet magyarul leginkább a gyüttment, idegen fogalmakkal tudnánk leírni. A generációs szakadékot tovább mélyítette a szlovákiai német politikai porond kettéválása, amikor a Zipser Deutsche Partei-ban pártszakadásra került sor.
A szvasztika árnyékában
„Mi nem egy horogkeresztes tömörülés vagyunk, azonban szimpatizálunk a horogkeresztesekkel. Hitlerrel azért szimpatizálunk, mert Hitlert nemzeti hősnek tekintjük, hiszen annyi munkanélküli embernek adott munkát, és a szétzilált Németországból egy rendezett birodalmat csinált.” – nyilatkozta 1934-ben az akkor 22 éves Rudolf Klekner, aki Prágában végezte jogi tanulmányait. A német ajkú fiatalember a Gölnic folyó mentén található Jekelfalván született, a lőcsei német reálgimnáziumban érettségizett, majd egyetemi évei alatt különböző német (és németországi) körökkel került kapcsolatba. Néhány szepesi diáktársával elhatározta, hogy egy szervezetbe tömörítik a régió német ajkú fiataljait, amelynek az lett a következménye, hogy a lőcsei gimnázium oktatói a tantermekben horogkeresztekkel találkoztak rajzolt vagy vésett formában. Klekner a csehszlovák hatóságok részére mondta el a fenti mondatokat, mivel őrizetbe vették államellenes tevékenység folytatása miatt. Az általa vezetett „cserkészegyletet” bár betiltották, Kleknert ez nem tántorította el. A prágai évek után Payer Géza poprádi ügyvéd, szállodatulajdonos asszisztensévé vált, munkája mellett pedig a Karpathendeutsche Partei (Kárpáti Német Párt) helyi fiókját aktivizálta az 1930-as évek második felében.
Álljunk meg egy pillanatra! Szóval van itt még egy szlovákiai német párt. Honnan került elő? Miben tér el a Zipser Deutsche Partei-tól? Erre a választ úgy kapjuk meg, ha visszautazunk az 1920-as évek derekára, amikor az 1925. évi parlamenti választások eredményei több politikai formációt is döntéskényszerre bírtak. Miután Antonín Švehla, a győztes Agrárpárt vezetője egy polgári jobboldali kormányt kívánt létrehozni úgy, hogy kihagyja a csehszlovák szociáldemokratákat, vagyis a Pětka egyik tagját, a kisebbségek pártjai napról napra fajsúlyosabb tényezőkké váltak. A szudétanémet Bund der Landwirte (Gazdák Szövetsége) és a Szent-Ivány József gömöri földbirtokos által vezetett Magyar Nemzeti Párt választási koalíciója többek között Nitsch Andort, a Szepesi Német Párt akkori elnökét is parlamenti székhez juttatta. Ez a közös német-magyar frakció azonban tiszavirág-életűnek bizonyult, miután a szudétanémet agráriusok beléptek a kormányba, Szent-Ivány és Nitsch pedig az ellenzékben maradt. Számos tényező befolyásolta ezt a kimenetelt, amely a Zipser Deutsche Partei-on belül elégedetlenséget szült. A Gölnic mellett fekvő Svedléren egy olomouci származású iparos vezetésével egy csoport kivált a párt berkeiből, s megalapították a Karpathendeutsche Volksgemeinschaft (Kárpáti Német Népközösség) nevű mozgalmat, amely 1928-tól már a Karpathendeutsche Partei név alatt működött.

Mit akartak az új párt szimpatizánsai? 1929-től a fentebb említett Bund der Landwirtével kötöttek választási koalíciót, vagyis az elkövetkező években kifejezetten kormányközeli kommunikációt folytattak. A legkövetkezetesebben a német nemzeti egységgel kapcsolatos nézeteiket propagálták. A Kárpáti Német Párt, amelynek súlypontja az 1930-as évektől kezdve Pozsony lett, az egységes német népközösség eszméjét hirdette, miszerint Szlovenszkó összes német ajkú illetőjének nemzeti alapon kell tömörülnie egy német egységpártban. Ez értelemszerűen a Szepesi Német Párt regionális érdekeltségeit veszélyeztette. A politikatörténeti vonatkozások ismertetésére azért is van szükség, mivel a két, egymással rivalizáló párt nem csak az azokban politizáló illetőket, hanem fokozatosan a mindennapi társadalmi érintkezéseket is meghatározta. Erre a legélénkebben az 1938. év során került sor, amikor a „pressburgerekkel” és „cipszerekkel” szemben a „kárpáti németek” álltak. Miután 1935-ben a Kárpáti Német Párt a Konrad Henlein által vezetett Szudétanémet Párttal kötött szövetséget, véglegesen Hitler terveinek részévé vált. Miközben 1935–1938 között a náci Németország fokozatos nyomást helyezett Csehszlovákiára, ezzel párhuzamosan nyertek teret a „kárpáti németek” is, akik 1938 tavaszán már nyíltan a nemzetiszocialista eszmeiség mellett törtek lándzsát. A politikai polarizáció ékes példája egy 1938. szeptember 24-i eset, amikor a Poprád folyó melletti Hollólomnicon egy német ajkú gazda megfenyegette a helyi, szintén német evangélikus lelkészt. „Hol van a tisztelendő úr? Miért nem jön ki prédikálni? (…) Háborúhoz fog vezetni mindez, a papot megölöm!” Johann Wawrek földműves ezt akkor mondta, amikor épp a fiát kísérte ki a toporci vasútállomásra. Általános mozgósítást rendeltek el Csehszlovákiában a német veszély miatt, s Wawrek fia is megkapta a behívót. Adalbert Alexy lelkész a Karpathendeutsche Partei egyik lelkes tagja volt, aki az agrárpárti Wawreket „bolseviknak” tekintette. S miközben a német rádióadók attól voltak hangosak, hogy „Beneš háborút akar”, valójában a brit vezetők hittek abban, hogy a telhetetlen Führer étvágyát csillapítani tudják. Utólag már tudjuk, hogy ez mihez vezetett.
Czáboczky Szabolcs
A somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársa
Közös múlt: ismeretekkel a történelmi tévhitek eloszlatásáért – szlovák és magyar történelemtanárok munkájának támogatása nyomtatott és online kiadványokkal, szakmai konferenciával. A Történelemtanárok Egylete és a Denník N hírportál magyar nyelvű lapja, a Napunk projektje.
Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő információk és állítások a szerző(k) álláspontját képviselik, és nem feltétlenül tükrözik az Európai Unió vagy a Tempus Közalapítvány hivatalos véleményét. Sem az Európai Unió, sem a támogatást nyújtó hatóság nem vonható felelősségre miattuk.