„Ki választhatja szét, / Mit összefont az ég, / Szlovákot és magyart / Ki választhatja szét?”
Szinte hihetetlen, hogy ezeket a sorokat a 19. századi szlovák nemzeti mozgalom egyik vezéralakja, az a Jozef Miloslav Hurban vetette papírra, aki bő egy évtizeddel korábban önkéntes alakulatokat vezetett a honvédség ellen, és a szlováklakta megyékben igyekezett Kossuthék ellen fordítani a lakosságot. A versrészlet a szlovák és a magyar szellemi-politikai elit olyan intenzív közeledéséről tanúskodik, amelyre kevés példa van a két nemzet közös történelmében.
Erre a kérészéletű, ugyanakkor fontos tanulságokkal szolgáló összeborulásra 1860/61-ben, a Bach-féle neoabszolutizmus bukása után került sor, amikor az újjáéledő magyar közéletben a politikai diskurzus egyik legfontosabb témájává vált a nemzetiségekkel való kiegyezés. A magyar liberális elit meghatározó gondolkodói – Eötvös József, Kemény Zsigmond, Deák Ferenc – tanulva 1848/49 negatív tapasztalataiból kifejezetten nyitottnak mutatkoztak a párbeszédre és a „félreértések” elsimítására a nem magyar nemzetiségek képviselőivel, ami több szlovák érzelmű politikust és értelmiségit is bizakodással töltött el.
Demmel József történész a Pánszlávok a kastélyban című művében rámutat, hogy éppen ez a kurzusváltás bátoríthatta fel a szlovák anyanyelvű, de magát a magyar politikai elithez tartozónak valló nemesség egy részét, hogy (átmenetileg) elkötelezze magát a szlovák nemzeti mozgalom törekvései mellett. Ennek legékesebb példája a turócszentmártoni szlovák nemzetgyűlés volt 1861. június 6-án és 7-én, melynek lebonyolításában, sőt az itt elfogadott, a szlovák nemzeti igényeket összegző memorandum megfogalmazásában is aktív szerepet vállaltak Turóc vármegye nemesi köztisztviselői. Közülük is kiemelkedett Justh József országgyűlési képviselő, a kétnapos kongresszus leglelkesebb és egyben az egyik leghozzáértőbb, komoly politikai tapasztalatokkal bíró szónoka, aki egyik felszólalásában – a 19. századi magyar politikai diskurzust tekintve egyedülálló módon – az önálló szlovák nemzet létét is elismerte. Sőt, az autonóm szlovák kerület gondolatát sem vetette el végérvényesen, bár nem is támogatta azt nyíltan.
A gyűlés – vagy, ahogy néhány forrásban szerepel, a „tót congressus” – aktív résztvevői között megtaláljuk a szlovákot csak törve beszélő, ennek ellenére többször is felszólaló Révay Simon főispánt is, aki korábban egy közös, szlovák-magyar kaszinó (akkoriban a társasági élet fő színtere) létrehozását is indítványozta Turóc vármegyében. A nemzetgyűlés végül őt jelölte annak a küldöttségnek az élére, amelynek fealadatul szabták, hogy a pesti országgyűlés elé terjessze a szlovák területi autonómia igényét is megfogalmazó memorandumot. A küldöttségbe beválasztották Szentiványi Márton liptói főispánt és Justh Józsefet is, akik lelkesen el is fogadták a felkérést.
Miután azonban a pesti politikai elit határozottan elutasította a szlovák nemzeti igényeket, sőt nem hivatalosan egy petíciós akciót is szervezett, melynek célja az volt, hogy az érintett megyék, törvényhatóságok elhatárolódjanak a memorandumtól, Révay, Szentiványi és Juszth is visszakoztak. Utóbbi egy – inkább kifogásnak tűnő – fejfájásra hivatkozva mondta vissza a felkérést, ami bőséges muníciót szolgáltatott a Černokňažník című szlovák élclapnak.
Demmel ezzel kapcsolatban rámutat, hogy a szlovák anyanyelvű nemesek elképzelése nem annyira két, egyenrangúnak tartott nemzet összebékítése volt, sokkal inkább egy szeparatista, de ésszerű engedményekkel megnyerhető, etnikai alapon szerveződő csoport reintegrációja a magyar politikai nemzetbe. Ezzel magyarázható az is, hogy bár az önálló szlovák kerülettől nyíltan elhatárolódtak, mégis készek lettek volna képviselni ezt a követelést is az országgyűlés előtt – paradox módon éppen az ország integritásának megőrzése érdekében. A lelkesedésük ugyanakkor csak addig tartott, amíg a pesti politikai elit nem hozta a tudomásukra, hogy tévútnak tartja ezt a reintegrációs kísérletet.
Felmerülhet a kérdés, miért zárkózott el ilyen mereven még a liberális elit is a nemzetiségi autonómia gondolatatától. Eötvös és Deák úgy vélték, hogy – mivel az egyes etnikumok egymással keverten éltek az országban – az önkormányzatiság az ország semelyik területén nem biztosítható az adott nemzetiség számára a régióban élő más etnikumok elnyomásának veszélye nélkül. A nemzetiségi kérdés megoldását ezért nem a kollektív jogokban vagy a területi-közigazgatási autonómiában látták, hanem elsősorban abban, hogy egyénileg minden állampolgárnak a lehető legszélesebb nyelvhasználati jogokat biztosítják az oktatástól kezdve a vallásgyakorláson át a hivatali érintkezésig. Ez az elgondolás köszön vissza Eötvös József kultuszminiszter már a kiegyezés után született, 1868-as nemzetiségi törvényében is, amely ugyan a korabeli Európában igen haladó szelleműnek számított, a nem magyar nemzetiségek tényleges igényeit mégsem vette figyelembe. Az 1870-es évek közepétől erősödő magyarosító tendenciák közepette a magyar politikai elit pedig már a nyelvi-kulturális jogok biztosítását sem vette komolyan, aminek folyományaként a szlovákságot az 1861-es memorandummozgalom vívmányaitól, a Matica slovenská kulturális szervezettől és a szlovák tannyelvű gimnáziumoktól is megfosztották.
Közös múlt: ismeretekkel a történelmi tévhitek eloszlatásáért – szlovák és magyar történelemtanárok munkájának támogatása nyomtatott és online kiadványokkal, szakmai konferenciával. A Történelemtanárok Egylete és a Denník N hírportál magyar nyelvű lapja, a Napunk projektje.
Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő információk és állítások a szerző(k) álláspontját képviselik, és nem feltétlenül tükrözik az Európai Unió vagy a Tempus Közalapítvány hivatalos véleményét. Sem az Európai Unió, sem a támogatást nyújtó hatóság nem vonható felelősségre miattuk.
