Báthory Erzsébet neve évszázadok óta a „véres grófnő” legendájával forrt össze – de vajon mennyi igaz ebből a hátborzongató hírnévből? Lengyel Tünde a mítosz születését, történelmi torzulásait és a szlovák–magyar közvélemény gyökeresen eltérő értelmezéseit tárja fel, miközben megkérdőjelezi, hogy bűnös volt-e a történelem egyik leghírhedtebb asszonya – vagy csupán egy politikai játszma áldozata?
Előzetes olvasmányként olvasásra javasoljuk Várkonyi Gábor cikkét Báthory Erzsébet történetéről.
Báthory Erzsébet úgy vonult be a történelembe, de főleg a köztudatba, mint a világ legrosszabb hírű asszonya. Lucrezia Borgia, Medici Katalin vagy akár Tudor Mária, (ismertebb nevén „Bloody Mary”) is alulmaradtak vele szemben. Bár e hölgyek is számos „áldozatot szedtek”, egyikük sem vetekedhet Erzsébettel, aki állítólag 300, 650, vagy akár több ezer szüzet végzett ki saját kezűleg, s akiknek vérét fiatalító és szépítő kúrákra használta. A Guinness rekordok könyvében Báthory Erzsébetet tüntették ki a kétséges és nem igazán hízelgő „világ legvéresebb asszonya” titulussal.
Néhány év múlva a Báthory-legenda megéri a háromszáz éves „születésnapját”. Turóczi László 1729-ben kiadott Ungaria suis cum regibus data című „bedekkerének” megjelenése óta mára már összeszámolhatatlan mennyiségű mű született, többé vagy kevésbé komoly vagy kétes megállapítással. Rengeteg szakavatott „báthoryológus” tevékenykedik szorgalmasan a mai napig azért, hogy megossza a közvéleményt. Vitathatatlan, hogy a könnyebb zsáner, elsősorban a regények, filmek, főleg a pornó vagy horror-feldolgozások, sokkal nagyobb érdeklődést keltettek, mint a kutatásokon alapuló, komoly tanulmányok. Ebből kifolyólag természetes, hogy a köztudatban maradandóbbak azok az információk, amelyeket egy író fantáziája szült, mint azok, amelyekre egy történész hosszú és aprólékos kutatással bukkant rá. Báthory Erzsébet életét egy olyan királyságban élte le, ami ma már több állam. A Magyarország és Szlovákia közti határt képező Duna mintha nemcsak az országokat választja el, hanem a közvéleményt is. Az egyik parton az úrnő inkább bűnös, a másikon inkább ártatlan…
De először szóljunk a történészek homlokegyenest ellentétes véleményéről. A 19. századi irodalom kezdett el komolyabban foglalkozni Báthory Erzsébet „perével” – bár a per nem helyes kifejezés, mert sosem volt, csak egy nagyszabású vizsgálat. Mednyánszky Alajos Festői utazás a Vág völgyében című útikönyve 1826-ban jelent meg először a Turóczi által kitalált legendával: amikor az ügyetlen szolgáló hajfésülés közben olyan pofont kapott az úrnőtől, hogy elindult az orra vére. Ez rácseppent az úrnő bőrére, ami azon nyomban megfiatalodott… És ebből született a vérben fürdés legendája. Tegyük hozzá, hogy a történet terjesztésében Bél Mátyás is komoly szerepet játszott, mert a „Notitia”-ban ő is megismételte Turóczi szavait. Hogy Mednyánszky és sok más, későbbi író, melyik könyvet használta forrásként, nehezen megállapítható.
A 19. század vége felé ismét feléledt az érdeklődés a véres legenda és elkövetője iránt. 1880-ba František Sasinek a Slovenský letopis című honismereti lapban közölte a kihallgatások szövegét, majd egy évre rá Adolf Peter Záturecký közölt cikket egy kedvelt folyóiratban, tovább terjesztve a rémmesét. A század utolsó évtizedében R. A. von Elsberg Blutgräfin című könyve ismertette meg a világot Báthory Erzsébettel, majd Varga Mihály Öldöklő angyala borzongatta az olvasókat. Reviczky Bertalan a történetet 1900-ban szlovákul és németül, 1903-ban magyar fordításban jelentette meg. A következő, és mondhatjuk, a rémtörténet terjesztésében alapmű Rexa Dezső tollából jelent meg 1908-ban, Báthory Erzsébet, Nádasdy Ferencné címmel. Véleménye szerint az úrnő szadista elmebeteg volt, és úgy tartotta, hogy ha ezt korábban diagnosztizálják, a szadizmus neve ma bátorizmus lenne. Pár évvel később Payr Sándor jelentetett meg egy nagyobb lélegzetű tanulmányt Magyari István és Báthory Erzsébet címmel. Ezután hosszabb ideig nem jelent meg fontosabb vagy terjedelmesebb, tudományos igénnyel írt mű, kivéve Supka Géza Az átkozott asszony Nádasdy Ferencné Báthory Erzsébet bűnügye című kötetét 1941-ből.
1932-ben a szlovák Agrár párt lapjában, a Slovenská politika folytatásos regényként közölte a napilap szerkesztője, Jožo Nižnánsky népregényét, Čachtická pani (A csejtei úrnő) címmel. Tekintettel az olvasmányos, izgalmas, szerelemmel és kis adag horrorral fűszerezett regény nagy sikerére, a könyvformátum sem váratott soká magára. A mai napig – beleértve a fordításokat is – több mint kétmillió példány kelt el belőle. Ez már tekintélyes olvasóközönséget jelent, amely természetesen történelmi ténynek veszi a regényben írottak, hiszen szereplői egykor valóban létező személyek voltak, sőt: a könyv végén olvasható a kihallgatások jegyzőkönyve is. Mindamellett, meg kell hagyni, hogy a maga műfajában egy kimagasló műről van szó.
A Nižnánsky által megírt sztori történeti hátterét Szlovákiában nem kutatta senki egészen 1981-ig, amikor Jozef Kočiš, a biccsei levéltár igazgatója egy viszonylag kis terjedelmű könyvet adott ki Alžbeta Báthoryová a palatín Thurzo (Báthory Erzsébet és Thurzó nádor) címmel. Nem tagadható, hogy a szerző jól ismerte azt a levéltári anyagot, amelyet a biccsei levéltárban őriztek. Ám ez csak a töredéke a releváns dokumentumoknak, ráadásul Kočiš nagyon szűk rálátással, történelmi elemzés nélkül dolgozott. Előfordult, hogy ha egy-egy állításra nem talál forrást, akkor kitalált egyet. Jó példa erre Thurzó Szaniszló levele, amelyben a nádort Erzsébet haláláról értesítette. Kočiš a szöveg fordításába betoldott egy mondatot, amellyel bizonyítani próbálta, hogy a vérengzés nemcsak köztudott volt, hanem maga a „tettes” meg is bánta… A hibára sokáig senki sem figyelt fel, pedig a levél fénymásolata a szemközti oldalon látható! És ez nem egyedüli eset. Ettől eltekintve a könyv több kiadásban jelent meg, részben javított változatban, amelyben a szerző a kritikusok véleményét cáfolta, vagy más történészek munkáit utasította el.
Röviddel Kočiš könyvének megjelenése előtt egy rajzfilm került a mozikba, majd a képernyőkre Viktor Kubal lírai-mesés értelmezésében Véres asszony címmel (1980). A könnyed komikus elemekkel ötvözött félelmetes tragédiában Báthory Erzsébet a szívét adja szerelme jeléül annak a férfinak, aki betegségében ápolta és megmentette az életét. Szíve üres helye azonban hidegséggel és gyűlölettel telt meg, és mások szenvedésén kezdett élősködni. Az alkotás Szlovákiában ma is nagy népszerűségnek örvend.
Az 1980-as években a magyar történészek is elkezdtek érdeklődni a csejtei várúrnő történet iránt. Nagy László A rossz hírű Báthoryak című munájában (1984) a Báthory család tagjai körül felmerült híresztelésekre világított rá és – többek közt – az Erzsébetről kialakított képet is hamisnak, rágalmazónak ítélte meg. Későbbi tanulmányok bizonyították is, hogy sok rágalom Bethlen Gábor udvarából indult a Báthoryak ellen. Péter Katalin A csejtei várúrnő: Báthory Erzsébet (1985) szélesebb történeti keretek között próbálta megközelíteni a témát, sok esetben nagyon érdekes és figyelemre méltó gondolatokat és kérdéseket vetve fel. Szubjektív megállapításaival lehet vitatkozni – például szép volt-e Erzsébet? A szerzőnek nem tetszett, de lehet, hogy Nádasdynak igen…
Péter Katalin viszont egy komoly hibát követett el: munkáját a bűnösség vélelme jellemzi, vagyis abból indult ki, hogy Nádasdyné tömeggyilkos. Kutatásának szempontjait is ennek az elvnek vetette alá és ezt próbálta alátámasztani, miközben egy sor tévhitet sikerült eloszlatnia.
Péter Katalinnal sokat beszélgettünk. Rendkívül inspiráló gondolatai voltak, olyan kérdéseket tudott feltenni, amik senki másnak nem jutottak az eszébe. Amikor elolvasta Várkonyi Gáborral írt könyvünket, kritikus elutasítást vártam tőle, ám valójában kedvezően reagált. Voltak ugyan kérdései, és bevallotta: más szempontból nézte az ügyet, sok forrást nem is ismert. Ha nem is mindent, de elfogadhatónak látta a „mi” verziónkat.
Péter Katalin könyvével egy időben látott napvilágot Antall József és Kapronczay Károly Tűkkel szurkálta című írása is, amelyben egyúttal Báthory Erzsébet lélektani kórképét is felállították. Akármilyen magasan értékeljük a két bölcsészdoktor munkáját, elfogadhatatlan tőlük az olyan megállapítás, amelyre egy orvos, pontosabban pszichiáter szakorvos lenne hivatott. Nem is szólva a források ugyancsak elég bizonytalan értékéről egy lélektani diagnózis felállítására. Mindamellett a tanulmány igen népszerű lett, megállapításait pedig – sajnos – tényként kezelték.
A Báthory Erzsébet elleni vádakkal ugyan már 1969-ben Hetyéssy István szembeszállt, de munkája végül, több visszautasítás után, kéziratban maradt. Sikeresebb volt Szádeczky-Kardoss Irma bírónő, aki alapos felkészültséggel vizsgálta az ügyet, rátapintva egy egész sor érthetetlen jogi melléfogásra. Előkészületi munkák után 1993-ba jelent meg Báthory Erzsébet igazsága című kötete, amely egy radikálisan más képet rajzolt a Báthory-ügyről: koncepciós pert látott a történtekben. Alapos kutatómunkája nemcsak a jogi szempontokat, de a háttérben meghúzódó szálakat is feltárta – az ellentmondásokat egyes szereplők között és az ebből eredő hamis tanúskodások lehetőségét, az udvar és a kamara beavatkozását és érdekeiket, a hírverést mint a közvélemény formálóját, valamint sok más apró részletet, amelyeket összevetve egy olyan összetett kép tárul elénk, amely komolyan meg tudja cáfolni, vagy legalábbis megkérdőjelezi a közismert és széles körben elfogadott állításokat az úrnő bűnösségével kapcsolatban.
Szádeczky-Kardoss Irma munkája Szlovákiában hideg fogadtatást kapott. Jozef Kočiš könyvének új kiadásában elutasítóan nyilatkozott róla, bár nem hozott fel semmi bizonyítékot cáfolatként. Gondolom, nyelvtudás hiányában nem sokan olvasták el a bírónő könyvét, csak e cikk szerzőjének egy részletesebb összefoglalóját, amire a szlovák közvélemény elég idegesen reagált. Mellesleg, hasonló reakciók jelentek meg akkor is, amikor a szlovák nemzeti hősről, Juraj Jánošíkról a történészek megállapították, hogy a romantikus balladák és népi mesék nem igazán objektív képet festenek róla, mert Jánošík egy közönséges köztörvényes bűnöző volt, és bár halálbüntetése különösen kegyetlen volt, mégis a kor törvényeinek keretén belül történt. A legendarombolók ne számítsanak nagy népszerűségre! Főleg akkor ne, amikor olyan konkurencia bukkan fel, mint Andrej Štiavnický. Az álnéven publikáló villanyszerelő író regényei, amelyekben a szerző (aki állítólag 30 éven át kutatta a témát!) fűt-fát összehord, talán nyolc folytatásban jelent meg, és több tízezerre becsülte Báthory áldozatainak számát. A 2001-től megjelenő unalmas és gyermeteg történet irodalmi és tartalmi értéktelensége ellenére is sok olvasót hódított meg. Az eladott példányok számát maga a szerző magasra növelte, mivelhogy a csejtei vár látogatóira erőszakolta rá irományait, miután egy igen érzékletes, „vértől fröcsögő” előadást tartott nekik.
Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy amikor 2008-ban bemutatásra került Juraj Jakubisko szlovák rendező történeti filmje, amelyben – a Szlovákiában elfogadott közvéleménnyel szemben – Báthory Erzsébetet egy emancipált, művelt, gyógyítással és a birtokok gyarapításával foglalkozó nagyasszonyként mutatta be, nemcsak a rendezőre, hanem a szakmai tanácsadókra (Várkonyi Gábor, Lengyel Tünde) is éles kritika zúdult. A „nemzeti tudatú” cikkeket író, felháborodott kritikusok nem igazán tudtak olyan érveket felhozni, amelyek tényekkel cáfolták volna Jakubisko művészi alkotását, ezért megelégedtek semmitmondó kirohanásokkal és nevetséges gyanúsítgatásokkal. A film viszont a közönség nagy részének tetszett és sokak érdeklődését felkeltette a téma iránt. Ez adta a gondolatot, hogy használjuk ki kutatásaink eredményét és foglaljuk össze, amit Báthory Erzsébetről tudunk. 2009-ben szlovák és cseh fordításban, majd 2010-ben magyarul jelent meg a Báthory Erzsébet – Egy asszony élete. A szakma viszonylag pozitívan fogadta, ám a szélesebb olvasóközönség véleménye még érdekesebb volt. A nagyobb könyvárusok weboldalain meglepően sok pozitív recenzióval találkozunk. Természetesen továbbra is akadtak elmarasztaló kritikák, mely legtöbbjére jellemző, hogy a könyvet nem olvasták – mégis jobban tudják…
Jakubisko filmje talán akkora hatással volt a közvélemény formálására, mint annakidején Jožo Nižnánsky könyve. Mégis több szerző úgy vélte, hogy a Báthory történetét a végtelenségig ki lehet használni és bár semmilyen kutatást nem folytattak, mégis sok mindenre „rájöttek”. Michal Horecký (2016) regény formájában próbálta meg „feltárni a múltat”, de inkább egy szerény értékű horrort produkált. Meglepő viszont Jaroslav Straka műve a csejtei várról és annak úrnőjéről (2016). Bátran plágiumnak nevezhető ez a mű, ahol a tényeket hivatkozás nélkül kilopta más szerzőktől, és kaotikus egyvelegbe tömörítette saját eszmefuttatásaival, rengeteg tartalmi és logikus hibával körítve. A könyv csak azért érdemes az említésre, mert a szerző jogász és titulusokkal díszített egyetemi tanár, akinek azért illene ismerni a tudományos munka szabályait.
Fordulatot vett viszont a szépirodalom. Jellegzetes talán, hogy az írónők inkább hajlandók elfogadni a tényt, hogy Báthory Erzsébet egy rágalomhadjárat célpontja volt, mint a férfi írók. Ľuba Lesná egy novellába tömörítette Erzsébet elbeszélését élete szerelméről (2017), Michaela Ella Hajduková ugyancsak a grófnő ártatlansága mellett foglalt állást 2022-ben megjelent sikeres regényében.
Külön tanulmányt érdemelne a cseh irodalom, amely – még a tudományos igénnyel írt művek esetében is – teljes mértékben Báthory Erzsébet bűnössége mellett teszi le a voksot. Rejtély, miért vonzódik a cseh olvasóközönség a kegyetlenkedő úrnő alakjához. Sok mindent olvastam ebben a témában, de a cseh irodalom mindent felülmúl a horrorisztikus leírásokban. Az angol nyelvű irodalomban is előszeretettel terjesztik Báthory Erzsébet rossz hírét, s még egy opera is született, Dennis Bathory zeneszerzőtől, aki a 17. század elején kihalt Báthory család egyenesági leszármazottjának vallja magát.
Befejezésül – bár még rengeteget lehetne írni arról, hogy világszerte ki mindenkit ihletett meg a „véres grófnő” története – visszatérnék a leginkább érintett közönséghez, a szlovák és magyar olvasókhoz. Tapasztalatom szerint az utóbbi években Magyarországon Báthory Erzsébet szűz lányokat gyilkoló híre akár az irodalomban, a médiában vagy a múzeumokban már a legendák világába került. Ez alól kivételnek számít Hahner Péter rövid, de felületes és ellentmondásos írása a Legújabb 100 történelmi tévhitközött (2020).
Szlovákiában viszont komoly harc folyik a két tábor között. Még ma is elhangzanak olyan blőd állítások, hogy a „magyar grófnő szlovák jobbágylányokat gyilkolt”, mert a magyarok mindig is gyűlölték a szlovákokat… Ilyen érvek ellen nagyon kemény harcot kell vívni. De van ok az optimizmusra is: az említett szépirodalom mellett az újonnan felújított csejtei Draskovits Kastélymúzeumban már a grófnő valódi történetét mutatják be az érdeklődőknek, bőséges kitérővel a véres legendára. Ez a hozzáállás teljesen legitim – hisz Báthory Erzsébet nélkül Csejte csak egy átlagos település lenne…
Közös múlt: ismeretekkel a történelmi tévhitek eloszlatásáért – szlovák és magyar történelemtanárok munkájának támogatása nyomtatott és online kiadványokkal, szakmai konferenciával. A Történelemtanárok Egylete és a Denník N hírportál magyar nyelvű lapja, a Napunk projektje.
Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő információk és állítások a szerző(k) álláspontját képviselik, és nem feltétlenül tükrözik az Európai Unió vagy a Tempus Közalapítvány hivatalos véleményét. Sem az Európai Unió, sem a támogatást nyújtó hatóság nem vonható felelősségre miattuk.
