Izgalmas kiállítás nyílt a Centrális Galériában (Bp., Arany János utca 32.), az OSA Blinken Archívum szervezésében, A múlt, ahogy parancsolja címen. A tárlat bemutatja, hogyan használta fel az elmúlt évtizedek emlékezetpolitikája a középkori történelmet Magyarországon és Oroszországban. „Minden új korszak a maga szemszögéből írja át a történelmet, de a modern autokratikus államok képviselői különösen aktívak ezen a területen” – állítja a beharangozó. A megnyitó beszédet Klaniczay Gábor, professor emeritus (CEU), a kiállítás egyik kurátora tartotta. Előtte Rév István professzor, a Blinken OSA Archivum igazgatója mondott rövid köszöntőt. A szerző hozzájárulásával az alábbiakban az ő beszédét közöljük. (A kiállítás május 25-éig tart nyitva.)
Megnyitó szöveg „A múlt, ahogy parancsolja?” kiállításhoz 2025 április 16-án.
„Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére…” – írja Kölcsey a Himnuszban.
Amikor a Himnusz sorait Kölcsey Ferenc leírta 1823-ban, még mindenki tudta, hogy ki volt Bendegúz.” – állítja Benkő István a Juliánus barátai című blogon.
„Bendegúznak vére” alatt Kölcsey- a Kárpát-medencét, majd Európa jelentős részét az időszámításunk utáni IV-V. században elfoglaló, majd Attila halála után visszavonuló -, hunok leszármazottjait értette. Az Árpád-kortól a XIX. század közepéig tartó történelmi időszakban élt a magyarság identitástudatában, hogy õk az európai hunok utódai. Ennek a hagyománynak a gyökeres kiirtása, – Benkő szerint – és helyette a tudományos álláspont hivatalossá tétele a magyarság finnugor eredetéről és egyidejűleg a hun eredetének tagadásáról az 1848-49-es magyar szabadságharc leverése után vált uralkodó politikai irányzattá a Habsburg uralom alatt élő Magyarországon.”
Bendeguz, mint ez állítólag köztudott volt, míg Ivan Fjodorovics Paskevics Varsó cári helytartója le nem verte az 1848-as forradalmat – hun vezér volt, Torda fia, Attila és Buda apja. De ismerünk más Bendegúzt is, például a Gutmannt; Gutmann Bendegúzt – Gárdonyi Gézának, A Lámpás című önéletrajzi ihletésű kisregényéből – a magyart csak törve beszélő Gutmann órásmester korán árván maradt gyermekét.
“Attila a miénk!” jelentette ki kétségbevonhatatlan egyértelműséggel a Terror Házának főigazgatója A Mandiner című hetilap hasábjain. “Nyugaton veszedelmes idegennek, hunoknak, Isten ostorának, barbároknak tartanak minket…gyülevész népként tekintenek ránk, amely érthetetlen nyelven beszél, állandóan lázad, mindig ellentmond, ellenáll…Pedig alig van Attilánál ismertebb történelmi személyiség a világon. Attiláról a dicső győzelmek, a merészség, a vitézség, a hatalmas küzdeni tudás, a férfias erő, a bátorság, a szervezési és vezetési zsenialitás jut mindenkinek az eszébe … Attila személyében a lenézett, barbárnak tartott és semmibe vett Kelet kért helyet a magabiztos és elkényelmesedett hegemóntól: Rómától” [Mármint Attila Orbán Viktor alakjában, a türk gyökerű népek Türk Tanácsának a kazahsztáni Asztanában tartott tizedik tanácskozásán.]
“Attila és akiknek nem kell”, mutathatnánk lukácsgyörgyi fordulattal a fanyalgókra, akik sosem mernek nagyot, Attilányit álmodni. Pedig a hunok állítólag maguk előtt kergették a germánokat, a gótokat, sőt a vandálokat is. Rua halála után vette át Attila a hunok feletti főhatalmat. És ebben a hatalomátvételben, a Terror Házának igazgatója szerint, – idézem – “segítette, hogy megtalálta azt a csodakardot, amely a jövendölés szerint a világ urává teszi”.
A nyugat kirablása, az úgynevezett “zsákmányszerző” háborúk, a mai hivatalosság szerint, a jelen előtörténetét képezték. Ekkor kezdődött az elkényelmesedett, dekadens, pederaszta hegemón ellen a mai napig is tartó sikeres zsákmányszerző harcunk. Ebben a hivatalos felfogásban, a múlt a jelen prefigurációja. Amiként az Ószövetség az Újszövetségnek, a hunok harca a jelen küzdelmeinek előképe.
Ezeknek a sarlatánoknak vajákoskodása azonban nem tréfa.
A kiállításunk legeljén hallhatjuk Frank Füredit, a Matthias Corvinus Collegium brüsszeli lerakatának trockistából lett neo-tradicionlista vezetőjét, amint azt állítja: a kultúrharc, a mai politikai, ideológiai küzdelmek legfontosabbika, és a kultúra elleni küzdelem elsődleges terepe a múlt. A múltért, a történelem értelmezésért kell ma, az úgynevezett, ám levitézlett, progresszió erőivel szemben háborút viselni.
Mintha Alexander Dugint, a nemzeti-bolsevistából lett miszticista, szélsőjobboldali filozófust, az olasz fasiszta, Julius Evola követőjét, Putin legfőbb ideológusát hallanánk, aki szerint:
“A valóságos háborúk a kultúrharcban gyökereznek, minden háború a kultúrharc folyománya. Oroszország, a történelem végért folytatott eszkatológikus harc utolsó szakaszába lépett. Ez maga az Endkampf. Isten és az ördög ütközik meg egymással egy végső küzdelemben, és ennek a háborúnak a terepe az emberi lélek és a tudat…
A gondolkodás a háború frontja…Az emberek közötti háború, még a legbrutálisabb is csak halovány visszfénye az istenek, titánok, óriások, démonok és angyalok közötti harcnak, ám ezek is eltörpülnek a tudatért, a tudatban, a más tudatok, a mások tudata ellen folytatott gigászi küzdelem mellett.”
Az örökkévalóság nem a múlt, de mindig a jelen és leginkább a jövő. Az örökkévaló [bezkonyesztnyoszt] előttünk áll, írta Dugin, Ukraina: moiia voina című könyvében, amely nyilvánvalóan Hitler Mein Kampfjára utal. A tradíció ebben a felfogásban a megvilágosodás, a reveláció; az örök, de elfelejtetett tudás, autoritás, rend, fegyelem, hierarchia visszatérése, visszaszerzése.
Dugin egyik inspirátora Herman Wirth, a Himmler által felállított régészeti kutatóintézet, az Ahnenerbe alapító igazgatója. Az Ahnenerbe, magyarul az Ősök Öröksége, vagy Ősi Örökség, amely a Magyarságkutató Intézet történeti, régészeti és archeogenetikai tevékenységének egyik modellje, az SS keretében működött intézetek okkultista, ezoterikus, miszticista, újpogány, rasszista hálózata volt.
Arra kellenek ezek az intézetek, a Magyarságkutató mellet az úgy nevezett Veritás, Retörki, a XX., XXI., XXII. Századi Kutatóintézet, Nemzeti Örökség Intézet, Nemzeti Örökségvédelmi Nonprofit KFT. stb., hogy a csak a hivatalos propagandában létező jelen és a hallucinált jövő számára megfelelő előtörténetet alkossanak, igazolják a történelmi folytonosságot, hogy visszamenőleg legitimálják mindazt, ami ép ésszel igazolhatatlan.
Mi csak visszatértünk ide, a magyarok földje egykor a hunoké volt, ez a mi honunk, ereinkben a félelmetes, férfias Attila, a Nyugat ostora vére folyik. Legyünk büszkék hun származásunkra, tanítja a hivatal és az áltudomány. Ám, úgy tűnik, sokkal szorosabb rokonságban állunk egymással, mint azt az intuíciónk sugallja.
2004-ben Douglas Rohde, akkor még a Massachusetts Institute of Technology munkatársa által vezetett statisztikus csoport matematikai modellezése és számítógépes szimulációi azt mutatták, hogy a legutóbbi közös ősünk valószínűleg i. e. 1400 és i. sz. 55-ben között élt. A szimuláció, más változók mellett, figyelembe vette az egyének feltételezett átlagos élettartamát, a születési rátát, a gyerekszámot, a migrációt.
Ha tovább megyünk vissza az időben, akkor elérkezünk ahhoz a dátumhoz, amikor a családfáinkon már nem csak egy közös ősünk van, hanem ott van minden közös ősünk. Ebben a genetikai izopontnak nevezett időpontban (identical ancestor point – azonos ős pont vagy minden közös ős pontja) a Földön élő bármely két ember családfája – függetlenül attól, hogy milyen távoli rokonságban állnak egymással – ugyanazokra az egyénekre vezethető vissza.
Valójában még a globális genetikai izopontnál is közelebb van az európai felmenőkkel rendelkező emberek legközelebbi közös őse. A hozzáértő kutatók (én nem tartozom közéjük, nem vagyok sem gentikus, sem régész, csak a legújabb korral foglalkozó történész, így másokra kell hagyatkoznom) genomikai adatokat használva ez utóbbi dátumot i.u. 1000 körülire teszik. Mindannyian hordozzuk egymás génjét, – ha jó értem az okfejtést – ám különböző mértékben, és különböző mértékben rendelkezünk őseink génjeivel is. Bár őseink közösek, mégis különbözünk egymástól.
Mivel Nagy Károly i.e. szerint 768 és 814 között, vagyis az izopont előtt élt, és vannak élő leszármazottjai, ő közös őse mindenkinek, akinek európai felmenői vannak. Valahogyan így vagyunk Attilával is; mindenki, aki részvételével megtisztelt bennünket ezen a kiállításmegnyitón, szó szerinti értelemben a rokonunk; akár hunnak, germánnak, gótnak, vandálnak, magyarnak, európainak, kereszténynek, zsidónak, mohamedánnak, nőnek, vagy éppen férfinak, vallja magát. Bár genetikai rokonságban állunk, mégsem a vér, hanem a kultúránk, a nyelvünk, a neveltetésünk, a választásaink döntik el, kik vagyunk.
