Demokráciát, vízlépcső nélkül! - Rendszerváltás és környezetvédelem

Harminc éve, 1989. április 22-én rendezték az első Föld napi megmozdulást Budapesten, mégpedig az olasz Radikális Párt itt tartózkodó képviselői és hazai ellenzéki tiltakozók. A környezetvédelmi tüntetések – elsősorban a bős-nagymarosi vízlépcső megépítése elleni akciók – szorosan összekapcsolódtak a rendszerváltásért folytatott küzdelemmel.

Az 1989-es Föld-napi eseményen az ózonréteg megmentéséért állt ki néhány tucat olasz és magyar tüntető (köztük a pornósztárból politikussá lett, magyar származású Ciccolina) a budapesti Vörösmarty téren, és az eseményt jó néhány egyenruhás és civil rendőr kísérte éber figyelemmel. Előző nap, április 21-én ugyanis egy jóval nagyobb zöld (környezetvédő) megmozdulás is volt már, egy nagyjából 400 fős vonulás a mai Margit körúton és a Margit-hídon át a Nyugati pályaudvarig. A megmozdulás célkeresztjében az itthon addigra már politikai viharokat kavaró, Dunára tervezett vízierőmű állt, mely, ha elkészül, a környezetvédő szakemberek szerint komoly veszélyt jelentett volna a folyó- és talajvízkészletre, továbbá a dunai (különösen a szigetközi) flórára és faunára egyaránt. Így Magyarországon a legfontosabb környezetvédelmi cél a Rákosi-kori ésszerűtlen állami ipari gigaberuházásokat idéző projekt leállítása volt.

De még ez sem az első zöld megmozdulás volt; már a hónap elején, április 3-án Nagymaroson tízszer ennyien követelték a tervek elvetését. Mi több, már az előző év áprilisától kezdve voltak hasonló akciók, melyek szervezésében az alakuló pártok és számos környezetvédelmi szerveződés (Levegő munkacsoport, Nagymaros Bizottság, BME Zöld köre, stb.) játszott szerepet. Különösen fontos volt ezek között a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság (BZSBT) környezetvédő csoportja, és legfőképpen a legelsőként, az 1984-ben alakult Duna Kör. Noha ilyen mértékű vízmű-projekt csak a magyarok idegeit borzolta, ezek a tiltakozó akciók szervesen illeszkedtek egy nyugat-európai és kelet-közép-európai zöld trendbe.

1968 után a zöld mozgalmak elterjedtek szerte a demokratikus világban. A legnevezetesebb és mára legkiterjedtebb környezetvédő szervezetet, a Greenpeace-t 1971-ben alapították a kanadai Vancouverben, az első zöld párt pedig Új-Zélandon alakult Értékek Pártja néven a következő évben.

Miért következett be ez a környezetvédő hullám? Mind a szocialista, mind a kapitalista rendszer a növekedést állította a gazdaságpolitika középpontjába. A zöldek viszont úgy vélték, hogy a növekedés és az ezen alapuló életszínvonal-javulás a jövőben nem lesz tartható. Számos tudományos előrejelzésre támaszkodtak, leginkább az ún. Római Klub tudóscsoport számára készült, nagy visszhangot kiváltó szakértői tanulmányra, melyet az amerikai Jay Forrester és kutatócsoportja adott ki, A növekedés határai címmel, 1972-ben. Ebben azt jósolták, hogy „ha a lakosság számának, az iparosítás, a környezetszennyezés, az élelmiszertermelés méreteinek, az erőforrások kimerítésének jelenlegi növekedési tendenciái változatlanok maradnak, akkor a növekedés határait bolygónkon már valamikor a következő száz év folyamán elérjük. Ennek legvalószínűbb következménye az lesz, hogy mind a népesség száma, mind az ipar kapacitása viszonylag hirtelen és irányíthatatlanul visszaesik.”

Az 1970-es és 80-as években számos, a környezetet károsító gazdasági jelenség mellett az atomerőművek építése is kiváltotta a környezetvédők ellenállását, Németországtól Svédországig. Az atomenergia válasz volt az 1970-es évek olajválságára, ám a zöldek másként fogták fel ezt a kérdést: számukra ez összefonódott az „atomhalál” rémével.

A zöldek föllépése kihívást intézett az ekkor számos országban (pl. Németország, Ausztria, Franciaország) kormányzó szocialista, szociáldemokrata pártok felé. Hiszen ezek a pártok hagyományosan a gazdaság növekedésétől várták a jóléti állam fenntartását. A baloldali pártok bázisát, a szervezett kékgalléros munkásságot általában nem hozta lázba az új mozgalom, amely inkább a fiatalok, a vidékiek és a középosztálybeliek körében hódított.

Sokan azért kritizálták a zöldeket, mert attól tartottak, hogy a környezetvédelem örvén fejlődés-ellenes nézetek is elterjedhetnek. Tény, hogy a zöldek egy részétől nem volt idegen a radikalizmus. Emellett sokan úgy gondolták, hogy az a politika, amely megálljt parancsol az iparosodásnak, rendkívül igazságtalan a harmadik világbeli szegény országokkal szemben. Hiszen ezek az országok ekkor kezdtek iparosodni, követve a nyugati fejlődési modellt. Fölmerült a súlyos morális kérdés: szabad-e őket megakadályozni ebben, a nyugati jóléti társadalmak biztonságából kritizálva. Anthony Crosland munkáspárti politikus ezt azzal a hasonlattal írta le, hogy a várba bejutottak eltaszítják a létrát azoktól, akik szintén szeretnének bejutni a növekvő gazdaság és fogyasztás várába. Mindezen kritikák ellenére a zöldek lassan népszerűek lettek, mert fontos kérdésekre kerestek válaszokat. 1984-ben a német Zöldek elsőként szereztek mandátumot a nyugatnémet törvényhozásban (Bundestag). Hamar elváltak a „radikálisok” (pl. Petra Kelly) és a „realista zöldek” (Joschka Fischer, Otto Schily) útjai – utóbbiak a parlamenti politizálást választották, és sokat feladtak az eredeti programból.

Minden óvintézkedés ellenére a zöld gondolatok – olykor a konzervatív, olykor az emberi jogi liberális, olykor az anarchista nézetekkel átszínezve – bejutottak a vasfüggöny mögé. A szocialista rendszer különösen sebezhető volt a környezetvédelem kérdésén keresztül. A zöldek bizonyítottnak látták, hogy az erőltetett iparosítás nem vezetett sem igazságosabb társadalomhoz, sem a természet és ember kizsákmányolásának csökkenéséhez. Ez utóbbi kritika már kesztyűdobás volt a szocialista rendszer felé.

A zöldek számára rengeteg konkrét téma akadt. Kezdve egész települések ipari és energetikai motivációjú elpusztításától, gondoljunk az erdélyi Bözödújfalu és a szlovákiai Szlanica (Szabó Ervin szülőfaluja), vagy a Vaskapu-szorosban lévő Ade Kaleh sorsára: a szocialista gazdaságirányítás elárasztással sújtotta a három települést, megsemmisítve évszázados kultúrákat, helyi hagyományokat, és feláldozva egy-egy multietnikus (több nemzetiség által lakott) közösséget. Vagy gondoljunk az 1980-as évek romániai falurombolási tervére, amely a kistelepülések lerombolását és lakosaiknak agráripari központokba telepítését irányozta elő (ez egyaránt sújtott román és magyar településeket). Hogy a csernobili atomerőmű balesetéről már ne is beszéljünk, amellyel kapcsolatban a szovjet kommunikáció hazugsága is lelepleződött. A szocialista államok katasztrofális egészségügyi mutatói is jelezték, hogy baj van az ember és környezete viszonyával. Az erdélyi Kiskapus (Copșa Mică) városában, amely Románia legnagyobb ipari települése volt az 1970-80-as években, a hatóságok évtizedeken át eltitkolták a veszélyes anyagok határértékének sokszoros túllépését. Kiskapuson mindmáig a legnagyobb a gyermekhalandóság Európában, az államszocialista rendszer szomorú örökségeként.

A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer építése talán kevésbé járt volna a fentiekhez hasonló kulturális és egészségügyi következményekkel, ám a vízerőmű építése szimbolikusan is jól megragadható témát jelentett a zöldek és általában az ellenzék számára. A történet 1963-ig vezethető vissza, amikor a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság kormánya aláírt egy egyezményt a vízlépcsőrendszer építéséről. (Maguk a tervek persze még régebbiek.) 1977-ben szerződésben garantálták a felek a közös építkezést. A magyar részről fölmerült környezetvédelmi aggályok miatt a vízlépcsőrendszer építését 1983-ban elhalasztották öt évre. A magyar kormány kérésére a Magyar Tudományos Akadémia megvizsgálta az építkezés hatását. A vizsgálat eredményét összefoglaló jelentés a halasztást, sőt akár az építkezés leállítását is javasolta.

Mikor a felfüggesztés öt éve lejárt, már jó ideje a reformer Gorbacsov volt a szovjet vezető, tartott a rendszerváltást megelőző politikai erjedés, lazult a sajtó, működtek a környezetvédő szervezetek. A Kádár János bukása előtti hónapban, 1988. április 24-én tartották az első vízlépcső ellenes megmozdulást, egy 30 kilométeres tiltakozó menetet Visegrád és Esztergom között, a BZSBT környezetvédő csoportja szervezésében. Ugyanők hirdették meg Alois Mock osztrák kancellár budapesti útjára időzítve a következő akciót május 27-ére, melynek során becslések szerint öt-hatezren vonultak a Vörösmarty tértől az osztrák nagykövetség Benczúr utcai épülete elé, Bécs anyagi közreműködése ellen is tiltakozva. (Ez volt az első olyan nagyobb szabású tüntetés 1956 óta, amely nem ünnephez kötődött.) Vargha János, a Duna Kör vezetője és Lányi András, a Kör tagja beszéltek az összegyűlteknek. Lányi kifejtette, hogy „Bőstől Visegrádig egy hatalmas pofon épül, ezt a pofont mi kapjuk.” A filmrendező-író úgy vélte, hogy a politikusok elmulasztják az alkalmat, hogy szakítsanak az „elmúlt évtizedek káros örökségével”. Ekkor még csak egy hét telt el a Kádár Jánost leváltó pártértekezlet után, és néhány hét volt hátra a június 16-i, Nagy Imre kivégzésének napjára időzített politikai tüntetés brutális rendőri szétveréséig. (Utóbbi persze nem azonos az egy évvel későbbi újratemetéssel.) A környezetvédelmi tüntetéseket azonban csak megfigyelték, jelentettek róla, de erőszakkal nem akadályozták.

1988 szeptemberében a kormány határozott az építkezés folytatásáról. Ez vezetett a rendszerváltás történetének egyik legnépesebb megmozdulásához, a kb. 35 ezer embert utcára vivő szeptember 12-i Duna-tüntetéshez. A tiltakozók a Parlamentben átadták a petíciójukat Staub F. Brúnónak, az Elnöki Tanács elnökének. Ezt követően még számos tüntetés volt a fővárosban, de Debrecenben és Szegeden is.

A vízlépcső-tüntetéseken a környezetvédelmi jelszavak keveredtek a demokráciát követelőkkel: megjelentek „Döntsük meg a víz-rendszert!”, „Egyesülési szabadságot!”, „Demokráciát vízlépcső nélkül”, sőt „Többpártrendszert!” feliratú transzparensek is – utóbbit az egyik tüntetésen a tömeg élén vitték. A legtöbb megmozdulás még a gyülekezési törvény 1989. január 24-i hatályba lépése előtt zajlott, soha nem lehetett biztosan tudni, hogy a hatalom hogyan fog reagálni.

Végül egy hónappal a rendszerváltás szimbolikus aktusa, a Nagy Imre újratemetés előtt, 1989. május 13-án Németh Miklós miniszterelnök javaslatára a magyar fél fölfüggesztette a vízlépcsőrendszer építését. A vízlépcső építése elleni tiltakozás lendületet adott a magyar ellenzék szerveződésének. Ez olyan ügy volt – hasonlóan a falurombolás elleni tiltakozáshoz –, amelyben népi-nemzeti, demokratikus ellenzéki és reformkommunista, valamint politikával nem foglalkozó magánember megtalálhatták a közös hangot.

A rendszerváltás tájékán szinte mindegyik pártnak alakult zöld csoportja. Talán ennek is köszönhető, hogy önálló zöld arculatú párt 2010-ig nem került be az Országgyűlésbe (ellentétben Romániával, ahol két ilyen párt is szerzett mandátumot az első szabad választáson).

A vízlépcsőrendszer magyarországi szakaszának leállítása évekig, sőt évtizedekig tartó tárgyalássorozatot és pereskedést indított el Magyarország és Csehszlovákia, majd annak utódja, Szlovákia között. A kérdés máig nem jutott nyugvópontra.

Paár Ádám

2019. április 20.

Felhasznált irodalom:

Csillag Ádám: Dunaszaurusz. Dokumentumfilm, 1988.  https://www.youtube.com/watch?v=bKFQssTZQRA  , letöltés dátuma 2019. 04. 20.

Fleischer Tamás: Cápafogsor a Dunán: A dunai vízlépcső esete. http://real.mtak.hu/4419/6/CAPACI92.pdf, letöltés dátuma: 2018. 02. 18.

Seymour Martin Lipset: Homo Politicus. Bp., 1995., Osiris Kiadó

Rendszerváltás képekben 1988-1990. https://www.youtube.com/watch?v=58up6LKkVIg, letöltés dátuma: 2019. 03. 01.

Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. Bp., 2003., Rubicon-könyvek

Tüntetések, demonstárciók  1988-89 http://www.tuntetes-archivum.hu/