A sikertörténelem tordai csatája

„Már az előző életemben sem hittem a reinkarnációban.” Nagyjából így érvel a sikerorientált történelemoktatás mellett a 9-12. osztályos gimnáziumi kerettanterv (KTT).* 

Ami meglepő, hiszen e részletező szabályozás megjelenése előtt, a már ismertté vált keretdokumentum, az új Nemzeti Alaptanterv (NAT) támogatói épp azt emelték ki, hogy eddig a magyar történelem tanítása „nagyon sokszor a tragédiákra volt kihegyezve”, az „eddigi narratíva szerint besenyő vereség [volt] a honfoglaláskor, augsburgi vereség a kalandozásokkor, majd [jött] a tatárjárás, tehát alapvetően az Árpád-kori történelem minthogyha csak verségekből állt volna”. Ezek Nánay Mihály, a 2016-ban alapított Történelemoktatók Szakmai Egyesülete (TSZE) elnökének egy vitában elhangzott szavai.

Hasonló érvekkel védte az új NAT-ot Czuczor Gergely történelemtanár, a budaörsi Fidesz Csoport elnöke, mondván „a jelenlegi tananyagban ki van emelve a vesztes ütközetek sora, merseburgi csata, az augsburgi csata, a pozsonyi csatáról viszont nincs megemlékezve, tehát pont a győztes csatákat eddig elhanyagoltuk, mindig ilyen lesújtó, meg negatív világot vittünk át a gyerekeknek”. Szerintük most csak annyi történik, hogy a vesztes ütközetek mellé végre a győzteseket is beemelik. „Volt egy ideológiai háttere annak, hogy miért hiányoztak úgymond a nemzeti érzést büszkévé tevő események” az 1989-előtti tankönyvekből, utalt Czuczor a kommunisták internacionalizmusára; de most végre helyükre kerülnek a dolgok, hogy „ne lesajnált, kicsi, öntudat nélküli nemzetként éljünk a továbbiakban”. Nagyjából ugyanezeket az érveket számos más cikkben, megnyilatkozásban olvashattuk.

Még maga a miniszterelnök is fontosnak tartotta vállalkozók előtt kitérni a NAT-ra, mondván, az a kérdés, hogy „a büszkeség felé akarjuk-e őket [gyermekeinket] nevelni, ... vagy pedig tanítsuk nekik az elvesztett háborúkat, ami kétségkívül fontos ismeret, de nem lehet a tananyagnak a magva.” De mennyi valóságalapja van ezeknek az állításoknak?

1. „A pozsonyi csata nem szerepelt az előző kerettantervben, most végre bekerült.” Az állítás nem igaz. Az előző, 2012-es, szintén FIDESZ-időkben születettben is benne volt, ezért ugyan kár lett volna ekkora felhajtással és titoktartás mellett összekonspirálni egy újat. Különben már a legelső kerettanterv előtt, Ujvári Pál 1997-es tankönyvében is szerepelt a csata, ahogy a később megjelentekben is. Az igaz, hogy az ütközetet azt megelőzően sokáig hanyagolták, erre még visszatérünk. 

2. „Az új szabályozás győztes és vesztes csaták egyensúlyára törekszik.” A tanár uraknál becsípődött kalandozás-kor kapcsán az állítás biztos nem áll meg: az új kerettanterv megőrizte a régiből a győztes pozsonyi csatát, de kikerült belőle a vesztes augsburgi.

3. „Az augsburgi vereség hangsúlyozásának következménye egy lehangoló nemzeti történelem, közvetve pedig egy öntudat nélküli nemzet.” Nem igaz. Augsburgot a leggonoszabb kommunisták is mint az egész történelmünket megalapozó siker, az államalapítás ösztönző kiindulópontját tárgyalták. Akárcsak 1945 előtt. Augsburg ugyanis nem egy aranykor végét jelentette, hanem az elit rablóhadjáratainak leáldozását, ami a keresztény Európába való nagyon is sikeres és békés beilleszkedéshez vezetett.

4. „Az új szabályozás a történelmi sikerekre helyezi át a hangsúlyt.”

Ezzel el is érkeztünk a reinkarnációtagadó lélekvándorláshoz. Ugyanis minden ígéret ellenére az új kerettanterv éppen a kudarcmesélés irányba mozdult el. Árulkodó, hogy a „trianoni békediktátum” szókapcsolat összesen hétszer fordul elő benne, márpedig igaza volt abban Bibó Istvánnak, hogy „az igazságtalanság áldozatának a szerepe” „a legterméketlenebb lélektani pozíciók egyike”. Trianon egy kezdettől fogva értelmetlen háborúban elszenvedett vereséghez kapcsolódik. Ehhez a tanterv által javasolt egyik tevékenység „a vesztes hatalmak területi veszteségeinek összehasonlítása”, ami – pláne a kijózanító etnikai térképek nélkül – csakis a szomorkás önsajnálatra jó. Esztétikailag is lehangoló a „különböző internetes revíziós témájú szövegek, képek, plakátok, dalok gyűjtése és vizsgálata, elemzése”. Talán ezt ellensúlyozná a pozitivitás jegyében a „példák gyűjtése a magyar katonák első világháborús hősi helytállásáról”, és „a lakóhelyen található első világháborús hősi emlékmű, katonasírok felkeresése, egy-egy hős életének feltárása”? Aligha: csupa vereség, halottak, gyász; a „gyűlölet és téboly” (Karinthy) militarista apoteózisa.

Ezzel szemben nem írja elő a tanterv, hogy a diák tudjon példát hozni olyanokra, akik megőrizték emberségüket: frontbarátkozókra, a terrorral és demagógiával lövészárokba kényszerített vagy az otthon nélkülöző milliók békevégyának megfogalmazóira. (Ady, Babits, Kassák és a Nyugat most kikerült a történelem tantervből, igaz, az új koncepcióban eleve nem szerepelnek irodalmi kapcsolódások. De kikerült – persze – a háborút kezdettől ellenző Jászi Oszkár is.)

Mindez valóban újítás az előző változathoz képest, csakhogy nincs benne sem új győztes csata, sem semmi pozitív. A hőseposzt deklamáló tanár meg lesz lőve, ha egy okos diákja olvasta a Švejket, és annak alapján fog kérdezni...

Jó, de akkor milyen győztes csatákkal, háborúkkal bővítették a kerettantervet, ha már a pozsonyi csatával nem tudták?

Nos, bepróbálkoztak a „rongyos gárdával”, melynek valóban kulcsszerepe volt abban, hogy Sopron Magyarországon maradhatott. Ám csökkenti a fogalom sikerindexét, hogy a városon kívüli Burgenlandot át kellett adni egy másik vesztes országnak, továbbá hogy nincs hozzá egy rendes csata, hiszen nem katonákkal, hanem négyszáz osztrák csendőrrel ütköztek meg. Arról már nem is beszélve, hogy a gárdát a fehérterror két tömeggyilkosa, Héjjas Iván és Prónay Pál vezette, amit nem feledtet, hogy a „fehérterror” fogalma kikerült a KTT-ből. (Közben a „vörös terror” benne maradt, hűségesen követve az új kormányzati emlékezet- és emlékműpolitikát.) De titokban lehet-e tartani ezt a kínos részletet a mobiltelefonok korában? A rongyos gárda kebeldagasztó hozama tehát elég soványka.

Végül is, nyilván izzadságos keresgélés után egyetlen egy olyan csatát tudtak újként bele erőszakolni a kerettantervbe, amelyről feltehető, hogy dicsőnek gondolták. Ez a tordai ütközet, mely arról nevezetes, hogy a náci Wehrmacht és a nekik alárendelt, mellettük még mindig kitartó magyar hadsereg 1944. szeptember 15. és október 7. között átmenetileg feltartóztatta a szovjet és a melléjük idejekorán okosan átállt román erőket. Igen, egy másik, kezdettől szégyenteljes és végül totálisan vesztes háború elbukott csatájáról van szó, melynek eredménye, hogy általa sikerült meghosszabbítani a világégést, és növelni az áldozatok számát. (A valóban bátran harcoló katonák – akik közül több ezren haltak meg értelmetlenül – nem tudhatták, hogy a csata közben már folynak a fegyverszüneti tárgyalások Moszkvában, és a kiugrás előkészületei a Várban.)

Mit mondjunk? Nem lennénk most az internacionalisták helyében...

Ezzel szemben a közelmúlt történelmi jelentőségű nemzeti sikerét, az Unióhoz való csatlakozást a kerettanterv igyekszik beárnyékolni. A fejlesztési feladatok között szerepel egy ilyen: „eltérő álláspontok bemutatása az Európai Unió működésének értékeléséről és jövőjéről”. És rögtön utána: „érvelés a közép-európai együttműködés mellett.” Milyen finom distinkció: az Unióval kapcsolatban eltérő állaspontokat kell bemutatni (ahogy a jelenlegi, brüsszelező kormányzat viszonya is ambivalens az Unióhoz), az ezen belüli külön közép-európai együttműködésről csak egyet, az aktuálpolitikailag éppen érvényeset. Természetesen nem lenne baj az Unió működésének vitájával, ha ilyen vitát a különítmények, a rongyos gárda, vagy a tordai csata kapcsán is javasolna a dokumentum. Ezek az egyenruhás mozzanatok azonban, úgy látszik, nem annyira vitathatók, mint az Európában példátlan időtartamú békét és együttműködést teremtő Unió.

Vagyis Czuczornak és Nánaynak a pozsonyi csata és a besenyők körüli zagyválás helyett valójában azt kellett volna mondania: szakítva az eddigi „hazafiatlan és deprimáló történelemszemlélettel, végre tanítani fogunk egy újabb Hitler mellett elvesztett csatát, és érveket adunk az egyik legnagyobb nemzeti siker leértékeléséhez”. Ebben az esetben állításuk valóban köszönő viszonyban lett volna a szabályozással.

5. „Az 1989 előtti, kommunista korszak hazafiatlan szemlélete szorította háttérbe a pozsonyi csatát és tolta előtérbe a honfoglalás kapcsán a besenyő támadást.” Ez a sugalmazás sem igaz. Már Hóman Bálint, a Horthy-kori kurzustörténész is arról írt, hogy a besenyők részéről érkező „hirtelen támadástól meglepett törzsek a harcosok jórészének távollétében védekezésre képtelenek lévén, mindenestül felkerekedtek és nyugatra menekültek”. Az eredeti történetet még Marx előtt, Bíborbanszületett Konstantin írta le, Kr. u. 952 körül. Ami pedig a pozsonyi csata hanyagolását illeti, ez is igen régi keletű: egyetlen magyar középkori krónika sem emlékezett meg róla, és az 1945 előtti történészeket sem hozta lázba. Az ezredforduló táján kezdték jelentőségének megfelelően értékelni.

6. „Az eddigi magyar történelemtanítás, emlékezetpolitika általában is negatív és búvalbélelt volt.” Nos, ez az állítás viszont jelentős részben tényleg igaz. Az a gondolat, hogy történelmünk velejét a hősiesen de magányosan elbukott harcaink jelentik, a magyar közgondolkodás régmúltjában gyökerezik.

De láthattuk, az új történelem-koncepció sem ellene dolgozik, hanem éppenséggel ráerősít. Ráadásul az irodalom kerettantervvel karöltve, mely Herczeg Ferenc Az élet kapuja című regényét vette be újként a kötelező olvasmányok közé, egy hosszas önsajnáltató – és történetileg hazug – búbánatoskodást.

Már az előző kerettanterv kapcsán írtunk arról, hogy a sérelmi múltszemlélet kiveti magából a magyaroknak komoly sikert hozó külföldi támogatást, így például Sinát, Kaiserfeldet, Lotaringiai Károlyt, sőt újabban már a zentai csata is kipottyant a KTT-ből.

Szabadságharcainkból is hagyományosan kudarcsztorikat faragunk magunknak. Pedig Rákóczié egy hosszú, sikeres, békés korszakot megalapozó békével zárult, az 1848-as forradalom eredményeinek nagy része pedig (jobbágyfelszabadítás, törvény előtti egyenlőség, közteherviselés, ősiség eltörlése) érvényben maradt Világos után is, vagy csak átmenetileg került zárójelbe (szabad sajtó, polgári alkotmányosság).

De a legnagyobb probléma a sikerszempont és a háborúk obligát egybekapcsolása. Az utóbbi évszázadban az európai történettudomány és oktatás figyelme egyre inkább a békés mindennapok felé fordult: a hétköznapi emberek, köztük a nők és gyermekek életkörülményei, gondolkodásmódja felé. Innen közelítve a történelem nemcsak lényegi és igaz, de trónfosztja a nemzetek és osztályok közötti nullavégösszegű, acsarkodó, siker-kudarc játszmákat is. A háborús magyar korszakok helyett például a hatalmas fejlődést hozó 18. századra is fény vetülhet, általában is a kompromisszumokra és a népek együttélésére. Az új kerettanterv sem mozdul el ebbe az irányba. Apróság, de jellemző: miközben bekerült a véresen vesztes tordai csata, kikerült a villanymozdony nemzetközileg jegyzett fejlesztője, Kandó Kálmán, és a telefonhírmondójával a rádiót és az internetet megelőlegező  székely zseni, Puskás Tivadar.

Csakhogy Orbánnak szemmel láthatóan nem erre a békés, konstruktív sikertörténetre van szüksége. Fent idézett beszéde szerint az ideális „tananyag magva arról szól, hogy száz év után elveszítve a terület kétharmadát meg a népesség 60 százalékát, itt állunk, és arról beszélünk, hogy hogyan védjük meg a sikerünket a következő tíz évben. Ezt kell tanítanunk alapvetően, nem eltagadva a kudarcainkat természetesen.” Szerinte ez a jövőbeli gazdasági sikerek kulcsa. Vagyis ő a hamisított sérelemmúltat (a magyar lakosságnak valójában egyharmadát csatolták el) a jelen politikájának igájába fogná, talán mert abban a saját csetepatéinak heroizált előképét látja. Ez a narráció persze mélyen gyökerezik a hazai néplélekben és hagyományokban, ő csak ráerősítene, és felhasználná. A lényeg nem a tényleges siker, a békés gyarapodás, hanem a hősises háború. Úgy vélheti, a Thaly Kálmános-Mód Aladáros retro mártírkultusz a saját magányos európai szabadságharcát és ellenségorientált berendezkedését legitimálhatja.

Ugyanígy az illiberális rendszer előképét láttathatja a felstilizált Horthy-korban, melynek háború előtti időszakához a kerettantervnek csak jó szava van. Ennek előzményei voltak már a korábbi, 2012-es változatban is, az egész folyamat elemzése külön tanulmányt érdemelne.

Mindezzel elérkeztünk a NAT-hívek ultima ratiójához: „a központi tantervet ideológiai, politikai és nem szakmai érvekkel támadják” ellenzői. Mintha egy admirális azon háborogna, hogy flottája támadását tengeren akarják kivédeni. Már a miniszterelnök idézett beszédéből is egyértelmű, hogy a védekezéshez az ideológiai terepet nem a kormányzat vitapartnerei választották. Vitathatatlan, az új szabályozás ideológiamentes sebekből is vérzik. De ha egy kerettantervből nemcsak hogy a hivatalos ideológia, de egyenesen az aktuálpolitikai doktrína irdatlan lólábai lógnak ki minden irányba, akkor nem éppen a legszakmaibb szakszerűséget kell megvédeni ettől azzal, hogy rámutatunk?

Talán lesznek, akik azt mondják: miért ne áldozhatnánk fel a történelem tantárgy szakmaiságát a politika oltárán, ha ez hasznos a társadalomnak? Kérdés, hogy hamisított történelemkép hozott-e valaha is bármilyen fellendülést egy nemzetnek. A legnagyobb magyar sikerorientált, Széchenyi István óva intett: „Másokat ezzel rá nem szedhetünk, mert fennhangon szól a história; s az öncsalás esztelenség.” Sok ilyen esztelen öncsaló kísérletet láttunk különféle népeknél, mindenféle katasztrófáik előestéjén, elég ha Ceaușescu dáko-Romániájára gondolunk. Ellenpéldát annál kevésbé. Mindenesetre baljóslatú, hogy a délszláv háború a horvát és szerb emlékezetpolitika ilyen jellegű átfazonírozásával kezdődött.

Lőrinc László

2020. április 8. - 2020. június 19. 

*Az írás eredeilteg a hvg.hu oldalon jelent meg.