Szabadkőművesek - mítoszok és tények

Kevés mozgalom van a világban, amely körül annyi vita és félreértés lenne, mint a 18. században kialakult szabadkőművesség, amely Angliából indult el, és mára világméretű mozgalommá vált.[1] Bár eredete homályba vész, a leggyakrabban 1717-et tekintik a szabadkőművesség születési évének, amikor megalakult a Londoni Nagypáholy. James Anderson skót író és presbiteriánus lelkipásztor 1723-ban foglalta össze a mozgalom alkotmányát, ettől kezdve beszélhetünk hivatalosan a szabadkőművességről. Bár sokan visszavezetik a mozgalom nevét a középkori kőműves céhekig, az elnevezésnél fontosabb az a tevékenység, amelyet a szabadkőművesek kifejtettek az elmúlt háromszáz évben.

Rögtön el kell oszlatni egy félreértést: nincs egységes szabadkőművesség, amennyiben az egységen az egy központból irányítást értjük. Fontos, hogy egy mozgalomról beszélünk a szabadkőművesség kapcsán, nem pedig szervezetről. A kettő közötti különbség nagyon jelentős, mert ellentétben egy szervezettel (pl. párt, vállalat), amely egy központból irányított, a mozgalmak hálózatos módon, horizontálisan (területi alapon) szerveződnek. Nem létezik tehát egy szabadkőműves hierarchia, amelynek csúcsán egyetlen személy, vagy akár személyek csoportja állna. Vannak a mozgalmaknak helyi szervezetei („páholyai”), ezeket összefogó, általában állami szintű egységei („nagypáholy”), valamint nemzetközi találkozói, kongresszusai, de ez utóbbiak inkább egymás jobb megismerését, a szolidaritás, összetartozás-tudat ápolását szolgálják, mintsem az adminisztratív szabályozást.

A félreértések nagyrészt abból származnak, hogy a szabadkőművesség zárt mozgalomként működött és működik, csak azokat engedi be körébe, akik felvételt nyertek. A titkosság erény volt azokban az időkben, amikor a mozgalomnak üldöztetéssel kellett szembenéznie, márpedig a 18. századi abszolút monarchiák egy részétől kezdve a 20. századi diktatúrákig, valamint különböző szélsőjobboldali szervezetekig sokszor előfordult a szabadkőművesség üldözése (a titkosság persze összefüggött azzal is, hogy a hasonló zárt társaságok divatnak örvendtek a korabeli Európában). A másik ok pedig a szabadkőműves-ellenes, mára tekintélyesre duzzadt pamfletirodalom. A titkosan működő mozgalmak mindig izgatták az emberek képzeletét, s e tekintetben lényegtelen, hogy vallási, politikai vagy gazdasági mozgalmakról beszélünk.

A téma iránti érdeklődést mutatja, hogy a 19. században több mint 50 irodalmi alkotás szerepeltette a szabadkőművességet, vagy utalt rá valamilyen formában. Köztük olyan írók regényei, mint id. Alexandre Dumas, Thomas Hardy, Rudyard Kipling, Edgar Allan Poe, Mark Twain és Lev Nyikolajevics Tolsztoj. Ahogyan a nevek jelzik, a szabadkőművességgel foglalkozó regények nagy része a romantika korszakára esett. A romantika irodalma előszeretettel ábrázolta a misztikust, a rejtélyest, a sejtelmeset, s szívesen idézte meg a középkort. A szabadkőművesség a maga titkos beavatási szertartásaival, csak a beavatottak számára érthető, részben a középkori kőműves céhekre, részben a lovagrendekre utaló nyelvezetével („páholy”, „rítus”, „Világegyetem Nagy Építőmestere”, „vakolás”, „nagymester”) és szimbólumaival (pl. szögmérő, körző, vonalzó, lángpallos), valamint maga által hirdetett középkori eredetmítoszával hálás témát jelentett. Sokan összemosták a szabadkőműveseket a templomos lovagrenddel, amely állítólag túlélte 14. századi hivatalos föloszlatását, ám ez nem több mesénél. Tolsztoj leírta a Háború és békében Pierre Bezuhov beavatását. Dumas Monte Cristo grófja című regényében az If várából megszökött Edmond Dantès a csempészhajón szabadkőműves mozdulatokat tanul, amelyeket a csempészek használnak egyezményes jelekként. A 20. században pedig a szabadkőművességet ábrázoló regények száma elérte a 125-öt, ami mutatja, hogy a mozgalom továbbra is izgatta az írók fantáziáját.[2]

A leleplező pamfletirodalom kielégítette a szenzációkra és borzongásra vágyó nagyközönség igényét, ám sokszor politikai célokat is szolgáltak. Martinovics Ignác rendőrbesúgóként igyekezett lejáratni a jezsuiták és a demokraták mellett a szabadkőműveseket is II. Lipót német-római császárnak és magyar királynak címzett jelentéseiben.[3] A 19. század végén és a 20. században különösen divatos lett a leleplező irodalom, amelynek szerzői – Léo Taxil, Erich Ludendorff, Alfred Rosenberg – képtelen vádakkal illették a mozgalmat, felelőssé téve például a francia forradalomért.

 A szabadkőművesség igen változatos mozgalom volt. Tagsága egyetértett egy általános emberbaráti, filantróp elvben: a világ jobbításában. Ezt a célt a barátság, a testvériség ápolásával kívánták elérni. Számos zeneszerző (pl. Haydn, Mozart, Beethoven, Brahms, Sibelius, a finn himnusz szerzője), író (Emanuel Schikaneder, Kazinczy Ferenc, Mark Twain, Ady Endre, Benedek Elek), uralkodók (Lotharingiai Ferenc német-római császár, III. Gusztáv svéd király, IV. Vilmos angol király), államférfi (Kaunitz és Sonnenfels, Mária Terézia miniszterei, George Washington, Theodore Roosevelt, Franklin D. Roosevelt, Harry S Truman) tartozott az idők során a szabadkőművesek közé. Szimbolikájuk, rítusaik titkosak, de Mozart a Varázsfuvola című, 1791-ben bemutatott meseoperája sok elemében (pl. Tamino beavatása) utal a szabadkőművességre.

Miért volt vonzó a szabadkőművesség? Sokan ugyanazért preferálták a tagságot, amiért szalonba, olvasókörbe vagy kávéházba jártak: az ismerkedés és kapcsolati hálózat, társadalmi tőke motiválta a mozgalomhoz való csatlakozást. Míg azonban szalonba vagy tudományos fölolvasásra bárki elmehetett a fölső körökből, a szabadkőművesség megválogatta tagjait. Ez számos kívülálló számára motivációt jelentett, hogy bekerülhessen e belső körbe. A mozgalmat kifejezetten vonzóvá tette, hogy minden „testvér” egyenlő volt, születésre és társadalmi rangra való tekintet nélkül. A gróf és a polgár egyenrangú lehetett a szabadkőműves vacsorákon (ún. „vakolásokon”). Az „egyenlőség” és „testvériség” jelszava „kicsiben”, a mozgalomban megvalósult, azelőtt, mielőtt a társadalomban megvalósult volna. A szabadkőművesség elvárta tagjaitól a világ „jobbítását”, amelyet a jótékonyság, a felebarátság ápolása, a szociális érzékenység révén lehetett képviselni. Talán nem véletlen, hogy a szabadkőműveseket nagyfokú szociális aktivizmus jellemezte. Csak két példa: egyikük, Jean Henri Dunant svájci üzletember megalapította a Nemzetközi Vöröskeresztet 1863-ban, és a magyar szabadkőművesség pártfogolta a Vakokat és Süketeket Gyámolító Intézetet, valamint az Anya- és Csecsemővédő Intézetet.

Gyakran megvádolják a szabadkőműveseket a nemzetellenességgel, mondván, hogy ez egy kozmopolita (világpolgár) mozgalom, amely aláaknázza a fönnálló helyi tekintélyeket. Ám ha megnézzük a szabadkőművesek történetét, azt láthatjuk, hogy szabadkőművesek jelen voltak a 18. század végi és 19. századi nemzetalapító küzdelmekben. Nem is csoda, tekintve a mozgalom emberbaráti jellegét, és azt, hogy születése és virágzása a nacionalizmus megjelenésének idejére esett. Pasquale Paoli, a korzikai függetlenség hőse, aki a szigetet uraló Genova, majd Franciaország ellen harcolt, szabadkőműves volt, ahogyan az amerikai Kontinentális Hadsereg fővezére, George Washington is, vagy éppen Giuseppe Garibaldi, az itáliai egyesítő és függetlenségi küzdelmek harcosa.

Dél-Amerikában pedig kifejezetten szabadkőművesek álltak a függetlenségi háború élén: Venezuelában Francisco Sebastian Miranda, majd Simón Bolívar és az ország első elnöke, José Antonio Páez (utóbb szabadkőműves nagymester), Argentínában pedig José de San Martín. Mexikó első császára, I. Ágoston szabadkőműves volt, akárcsak a Mexikóból fegyveres harc útján kiváló Texasi Köztársaság alapítója, Sam Houston. Egyes vélemények szerint a szabadkőműves szimbolika ihlette Texas zászlajának jelképét, a fehér, ötágú csillagot. A Törökországot a földarabolástól megmentő Musztafa Kemál, a későbbi Atatürk („törökök atyja”) szabadkőműves volt, miként Gandhi, az indiai függetlenségi mozgalom szellemi atyja.

Nem igaz tehát, hogy a szabadkőművesek ne képviseltek volna nemzeti (és/vagy regionális, kontinentális, szubkontinentális) célokat. Sőt, ha kiélezzük a kérdést, akkor a fenti személyek esetében éppen ellenkezőleg történt: azért léptek be a szabadkőműves páholyokba, mert ezek biztosították a leszűkítő jellegűnek érzett társadalmi, kaszt- és foglalkozási kötődésekkel szemben a tágabb közösségi érzés kifejeződését. A páholyokban nem egy társadalmi csoport, foglalkozás képviselőjének érezhették magukat, hanem egy tágabb közösség részének. A páholyok elméleti – sokszor csorbát szenvedett – egyenlőségi szelleme is befolyásolta népszerűségüket. Dél-Amerikában helyi „fehér” (kreol) és indián vagy félvér, Itáliában piemonti, lombardiai, velencei, római vagy nápolyi egyaránt tagja lehetett a szabadkőművességnek, és a páholyok – hierarchikus belső szabályzatuk ellenére – olyan demokratikus szellemet alakítottak ki, amelyben az ellentétek (bőrszín, régió, nyelv) föloldódhattak – persze nem mindig történt így, hiszen az amerikai szabadkőművesség is sokáig megvalósította a bőrszín szerinti szeparációt.

Más kérdés, hogy a szabadkőművesség „testvérisége” elvben kizárta az egymás iránti haragot és az egymás elleni harcot. De bőven öldösték egymást szabadkőművesek. A Mexikói Köztársaságban például a két egymás ellen harcoló párt, a liberálisok és a konzervatívok egyaránt a szabadkőművesség egy-egy irányzatára támaszkodtak. A politikai ellentétek tehát egy országon belül is elvezettek a „testvérek” közötti háborúskodáshoz, nem beszélve akkor, amikor nemzeti célokról volt szó! Néha azonban előfordult, hogy a szabadkőművesek megpróbáltak békét közvetíteni a felek között. Amikor a versailles-i kormány csapatai 1871-ben Párizst ostromolták, hogy leverjék a Kommünt, a két fél szabadkőművesei békéltető nyilatkozattal fordultak az ország népéhez. Április 21-én és 29-én a párizsi szabadkőművesek fölvonultak a fővárost ostromló csapatok vonaláig. A szabadkőműves Montaudon tábornoknál csak egy nap tűzszünetet sikerült elérniük.[4]

Az egyik gyakori vád szerint a szabadkőművesek felelősek a francia forradalomért. Könnyű belátni, hogy minden forradalom összetett okokra vezethető vissza. Politikai, gazdasági, olykor vallási és külpolitikai válságok „szerencsés” (vagy szerencsétlen) érintkezésének, egymása torlódásának eredményeként törnek ki. Ha a számokból indulunk ki, akkor a forradalom előestéjén összesen 1200 páholy működött Franciaországban, amelyek 40 ezer résztvevőt tömörítettek.[5] Ha azt állítjuk, hogy 40 ezer ember (a társadalom 1%-a se!) képes megdönteni egy politikai rendszert egy 25 milliós országban, ez esetben az abszolút monarchiát, akkor nagyon alábecsüljük egy politikai rendszer életképességét! Emellett feltételezni kellene, hogy ezek az emberek mind egyformán gondolkodtak és cselekedtek. Ez azonban nem volt így. Mint a forradalom mutatja, nagyon változatos politikai pályákat futottak be, s a royalizmustól a jakobinizmusig szóródtak szét a közéletben. Emellett feltételezni kellene, hogy a szabadkőműveseket egyforma mélységben érdekelte a politika, ám még csak ez sem állítható. Java részük aligha folyt bele mélyen a gyakorlati politikába.

Hahner Péter meggyőzően mutatja be, hogy a szabadkőművesek messze nem voltak olyan számosan a forradalmárok között, mint később gondolták. Az 1789 és 1791 között ülésező Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1200 képviselőjének és az 1792-1795 között ülésező Konvent több mint 790 tagjának kisebb része volt szabadkőműves. Az, hogy az alkotmányos monarchia időszakában vagy a girondista köztársaság idején akadtak szabadkőművesek a törvényhozó testületben, nem meglepő, tekintve, hogy a szabadkőművesség divatosnak számított az elit tagjai körében. Elegendő csak arra utalni, hogy XVI. Lajos két öccse és az alkotmányos monarchisták legkiválóbb vezetője, La Fayette márki szabadkőművesek voltak.

Ám a szabadkőművesek jelenléte a közéletben a forradalom elején nem a szabadkőművesség valamilyen törekvéséből következett, hanem egyszerűen abból, hogy azokban a társadalmi és foglalkozási rétegekben, amelyek tagjai számára nagyobb esély nyílt arra, hogy műveltségük és politika iránti érdeklődésük miatt részt vegyenek a közéletben (ti. az arisztokrácia, a nagypolgárság és a szabadfoglalkozású értelmiség), nagyobb mértékű volt a szabadkőművesek zárt társaságához való csatlakozás, mint a szélesebb nép körében. Érthetően egy arisztokrata, egy ügyvéd vagy egy királyi sarj nagyobb eséllyel találkozott a szabadkőművesek társaságával, mint egy kézműves. Mindazonáltal a szabadkőművesek kisebbségben voltak a politikai elitben. A robespierre-i diktatúrára pedig végképp nem lehet azt mondani, hogy abban szabadkőműves befolyás érvényesült. Robespierre nem volt szabadkőműves, ahogyan Danton sem.

Szabadkőművesek harcoltak a királypártiak oldalán a köztársaság ellen. A vendée-i felkelés két vezetője, Charles de Bonchamps, Bonchamps márkija és Charette de la Contrie szabadkőművesek voltak.[6] Az idealista, fiatal Bonchamps és Charette korábban La Fayette oldalán harcoltak az amerikai függetlenségi háború önkénteseként. Korántsem igaz tehát, hogy minden szabadkőműves egy véleményen volt: Bonchamps, La Fayette, a girondista Brissot és Jean-Paul Marat, a sans-culotte-ok bálványa között nagyobb különbséget elképzelni sem lehetne. A szabadkőműves-ellenes irodalom teremt csak vélemény-azonosságot közöttük (bár Bonchamps márkiról és Charette-ről elfeledkeznek, hiszen az, hogy a vendée-i „katolikus és királyhű” hadsereg két vezére szabadkőműves volt, s ugyanakkor mélyen katolikus nem illett bele az ellenforradalmi narratívába, amely sátáni egyház- és királyellenesnek állított be minden szabadkőművest).

A szabadkőművességgel kapcsolatos másik előítélet, hogy ez – leegyszerűsítve – a „jómódú, tanult” és „fehér” emberek mozgalma. Kétségtelen, hogy a 18. században az elit vagy a polgárság tagjainak nagyobb esélyük volt kapcsolatba kerülni a szabadkőművességgel, mint egy egyszerű kézművesnek vagy parasztnak. De azokban az országokban, ahol a szabadkőművesség terjedése elé nem gördítettek törvényi akadályokat, elterjedhetett a társadalom alsó rétegeiben is.

Az Egyesült Államokban az első jelentős farmer-érdekvédelmi szervezet, a Mezőgazdaság Patrónusainak Nemes Rendje, röviden Udvarház (Grange) megalapításában nyolc személy között négy szabadkőműves vett részt, akik az északi és déli lakosság összefogása révén kívánták ápolni és képviselni a „testvériség” érzését. Alapítója, a szabadkőműves Oliver Hudson Kelley egyszerű farmer volt, majd a szövetségi kormányzat mezőgazdasági hivatalának alkalmazottja, aki Andrew Johnson elnök megbízásából részt vett a déli mezőgazdaság talpra állításában.[7] Terence V. Powderly amerikai munkásvezér egyszerű vasútépítő munkás volt, és szabadkőműves alapon álló szervezetet vezetett Munka Lovagjai néven.[8] Garibaldi egyszerű tengerész volt, José Antonio Páez pásztor. Tehát elméletben volt lehetőség az alsóbb társadalmi rétegek számára, hogy megismerkedjenek a páholyokkal.

Érdemes megjegyezni, hogy a szabadkőművesség igen korán elterjedt a szűken értelmezett nyugati civilizáción kívül. 1784-ben indult útjára az afroamerikai szabadkőművesség, 1808-ban pedig Bostonban megalakult az Afrika Nagypáholy. Létezését a szegregációnak köszönhette, ugyanis a szabadkőművesek körében is dívott a „feketék” elkülönítése. Ez példa arra, hogy mennyire nem egységes a szabadkőművesség: voltak szabadkőművesek, akik nyitottá akarták tenni a páholyokat az afrikai születésűek előtt, és voltak, akik nem, voltak, akik támogatták a rabszolga-felszabadítást amerikai földön, és voltak, akik nem. Szomorú, ha egy társaság nem tartja magát következetesen hirdetett elveihez, ám ez lehetővé tette az önálló „fekete” szabadkőművesség kialakulását.

A 19. században a szabadkőművesség elterjedt az Oszmán Birodalomban is, majd az arab világban, és a Távol-Keleten. Népszerűségét a városi elit és a szűk polgári rétegek körében mindenütt a „testvériség” elvont, ám a helyi gyakorlati életben szabadon értelmezhető és napi aprómunkára lefordítható elvének és emberbaráti ideológiájának köszönhette. 1953-ban az Izraeli Nagypáholy megalakult, 30 páholya közül egy arab volt. Majd 1954-ben megalakult a második arab nyelvű páholy is. Teljesen természetes, hogy izraeli zsidó és palesztin szabadkőművesek kezdettől fogva kapcsolatot tartanak egymással, s persze máig meg kell küzdeniük a gyanakvással (a Hamász nevű palesztin szervezet 1988-as szabályzata például a szabadkőművességet a Rotary Clubokkal és más, nem iszlám gyökerű civil mozgalmakkal együtt „cionistának” bélyegezte).[9] A szabadkőművesség majd háromszáz éves története során életképességről tett tanúbizonyságot: számos diktatúra törekvése ellenére él és virágzik, még a válságokkal sújtott régiókban is.

(Az egyik képen a szabadkőművesség leghíresebb szimbólumai láthatók: a körző és a szögmérő, mint a tökéletesség szimbólumai. A szögmérő az egyenesség, a körző a mértékletesség jelképe, amelyeket a szabadkőművesség szabályai alapvető elvárásként fogalmaznak meg mindazokkal szemben, akik csatlakozni kívánnak. A G betű a "God" (Isten) szóra utal, vagy, ahogyan hívják, a Világegyetem Nagy Építőmesterére.)

Paár Ádám

2020. augusztus 4.

 Érdeklődők itt egy beszégetést láthatnak egy mai magyar szabadkőművessel. Sok minden kiderül belőle. (A szerk.) https://www.youtube.com/watch?v=VsfDSnL8ArM&feature=emb_logo



[1] A témával kapcsolatban az alábbi magyar nyelven elérhető irodalomra támaszkodtam: Jasper Ridley: A szabadkőművesek. Debrecen, 2003., Gold Book és Hahner Péter: A szabadkőművesek mindig összetartanak. In: Hahner Péter: Újabb száz történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod. Bp., 2011., Animus Kiadó.

[2] A szabadkőművesség irodalmi ábrázolásáról maga az egyik szabadkőműves nagypáholy készített adatbázis: Grand Lodge of Columbia and Yukon. https://freemasonry.bcy.ca/fiction/20.html, 2020. 07. 20.

[3] Benda Kálmán: Martinovics Ignác. In: Rácz Árpád (szerk.): Millenniumi arcképcsarnok. 100 portré a magyar történelemből. Bp., 2000., Rubicon-Aquila Könyvek. 156.

[4] Hahner: i.m. 234.

[5] Grand Lodge of Columbia and Yukon. https://freemasonry.bcy.ca/fiction/20.html, 2020. 07. 20.

[6] Hahner: i.m. 232.

[8] Terence V. Powderly. Encyclopaedia Britannica. https://www.britannica.com/biography/Terence-V-Powderly, 2020. 05. 20.

[9] Pietre-Stones Review of Freemasonry. http://www.freemasons-freemasonry.com/zeldis12.html, 2020. 07. 20., Hamas and Freemasonry. Grand Lodge of Columbia and Yukon. https://freemasonry.bcy.ca/anti-masonry/hamas.html, 2020. 05. 20.