A kommunisták titkolták el a pozsonyi csatát?

A 907-es pozsonyi csatáról szóló, vitát gerjesztő videó kapcsán sokakban felmerült: miért nem tanultunk az iskolában erről az ütközetről? „Volt egy ideológiai háttere annak, hogy miért hiányoztak úgymond a nemzeti érzést büszkévé tevő események” az oktatásból, vélte például Czuczor Gergely történelemtanár, a budaörsi Fidesz Csoport elnöke 2020 februárjában, mondván „a jelenlegi tananyagban ki van emelve a vesztes ütközetek sora, a merseburgi csata, az augsburgi csata, a pozsonyi csatáról viszont nincs megemlékezve.” (Mint arról már esett szó ez különben nem teljesen igaz, hiszen a korábbi hatosztályos középiskolai kerettantervben szerepelt ez a csata, és egyes tankönyvekben is szó volt róla.) A kommunistáknak tulajdonította a diadal „titkolását” Czakó Gábor író is, 2019-ben

Annyi igaz, hogy az ütközetet a 21. századig nem értékelték jelentőségének megfelelően, például csak 2008-ban jelent meg róla tudományos kiadvány. (Egy elfelejtett diadal. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum. Szerk. Torma Béla Gyula és Veszprémy László.)

De a pozsonyi csatát nem a kommunisták „titkolták el”, amit már azért sem tehettek, mert a hanyagolás 1100 évének csak egy kis töredékét uralták.

A csata felejtéstörténete ugyanis már rögtön azzal kezdődött, hogy egyetlen középkori magyarországi forrás sem említette meg. A hazai krónikairodalom Anonymustól a Képes Krónika családján át Bonfiniig egy szót sem pazarolt rá. Jelentőségét és részleteit egy Aventinus néven író bajor humanista ecsetelte először egy 1522-ben írt könyvében, vagyis több mint hat évszázaddal az esemény után. Vagyis e munka megírásának ideje közelebb esik korunkhoz, mint a csata évéhez, állításainak többségét pedig nem lehet alátámasztani egykorú forrással.

Mielőtt azonban megvádolnánk a hazai középkori krónikásokat hazafiatlansággal, el kell árulni, hogy e viszonylag kései (13-15. századi) krónikák nem támaszkodhattak írott dokumentumokra 907 tájékáról, hiszen akkoriban Magyarországon ilyenek még nem nagyon születtek. A kor eseményeire évszázadokkal később visszapillantva, szájhagyományozott legendákra támaszkodtak, és – ez inkább véletlen lehet – a pozsonyi csatához nem kapcsolódtak ilyen, Botondéhoz, Leheléhez hasonló színes sztorik. Egyedül nyugati évkönyvekben maradt néhány sor egykorú nyoma a csatának. Mint Veszprémy Lászó hadtörténész a fent említett tanulmánykötetben írja, ez a középkori forráshiány volt az alapvető oka annak, hogy „gyakorlatilag hosszú időszakokra még a megtörténtét is kétségbe vonták, mind Magyarországon, mind német nyelvterületen”.

Magyar munka először csak Aventinus után további 140 évvel, 1663-ban, az ő nyomán említi a csatát. Szerzője, Nadányi János azonban Aventinusnak pont azt hitte el, amit a mai szakértő utókor hamisításnak tart: Gyermek Lajos seregének a pozsonyi csata utáni megfutamítását. (Ez feltételezések szerint egy későbbi csata tudatos összevonása a pozsonyival.)

És bár a 18. századi történetírók kezdték jelentőségének megfelelően értékelni a pozsonyi győzelmet, ezt meg éppen a modern forráskritika 19. századi megjelenése cáfolta. Pauler Gyula (1841-1903) a piaristáknál tanult, a Magyar Országos Levéltár első főlevéltárnoka, az MTA tagja, igazgató-tanácsának tagja, történeti osztályának elnöke volt. Részben ő szerkesztette és adta ki a honfoglalásra vonatkozó forrásokat. E szigorú, az adatszerű, szakszerű forráskritikához ragaszkodó történész-levéltáros Aventinus leírását mesének nyilvánította. A csata megtörténtét nem vonta ugyan kétségbe, de annak helyszínét – a humanistával ellentétben – logikai alapon Bánhida közelébe helyezte.

A mai szakemberek szerint azonban mind kritikájában, mind a csata földrajzi elhelyezésében tévedett. Amiről különben nem tehetett. Aventinus pozsonyi helymeghatározását ugyanis azok a régi salzburgi évkönyvek erősítették meg, melyek csak 18 évvel Pauler halála után, 1921-ben kerültek napvilágra. A korabeli hadakozásról gyarapodó ismeretek is alátámasztották Aventinus ismertetésének egyes részeit, ezzel megerősítve a gyanút, hogy a 16. századi humanista számos olyan 10. századi forrásból dolgozhatott, melyet ma már nem ismerünk.

Veszprémy szerint „az Aventinus által ránk örökített képet … egy olyan renovált házhomlokzathoz lehetne … hasonlítani, ahol a nem látható rétegekben a korábban dolgozó mesterek keze munkája is fellelhető, de többé önállóan napvilágra nem hozható”.

Ám a csata kutatása 1921 után is késett, mert „1921-re a magyar történeti forráskiadványok és kézikönyvek jelentős része már elkészült”, és ez kihatott a későbbi munkákra. De Veszprémy a Pozsony-felejtés egyéb feltehető okait is felsorolja, például hogy „a nem mai magyarországi helyszín a történészek fantáziáját nehezebben mozgatta meg”, vagy hogy „a csatára egy olyan időszakban került sor, amikor a magyar seregek győzelmeket értek el, s így az ütközetet nem találták annyira egyedülálló jelentőségűnek”. Ennél jobban érdekelte őket Kurszán és Árpád időben közeli halála és utóbbi sírjának problémája. Hóman Bálint 1928-as Magyar története például néhány sorban beszámol ugyan egy 907-es döntő csatáról, de azt Ennsburghoz helyezi – pozsonyi csatáról nem tud.

Így 1945 után sem kutatták a történészek, a „polgári” Györffy György éppúgy nem, mint a marxista Kristó Gyula, bár utóbbi, Aventinus nyomán egy 1980-as könyvében három oldalt szentelt a csata leírásának. Amúgy életművüket nem a régmúlt magyarok lekicsinylése jellemzi. (Egyébként is tévedés, hogy a kommunista korszakban a magyar régmúlt titkolása lett volna az ideológiai cél – elég megnézni a kézikönyveket, filmeket, melyek a szovjet megszállás legkeményebb éveiben születtek e korszakokról. A hősök tere Habsburg szobrait is ekkor cserélték le a függetlenségért harcolókéra.)

A régész Bóna István hívta fel a figyelmet 2000-ben, tíz évvel a rendszerváltás után a csata jelentőségére, és arra, „hogy nagy méltánytalanság a magyar történelmi emlékezet részéről, hogy a legjelentősebb magyarországi csatának mindmáig a >bánhidait< tekintik, ami tudvalevőleg Kézai Simon krónikájának a kitalálása. Ennek hatása még annak az időszaknak a következménye, amikor a 19. század végéig, a magyar–hun rokonságnak és krónikás feljegyzéseinek teljes hitelt adtak.” Vagyis a pozsonyi csata mostoha sorsában Bóna szerint többek között éppen a hun-magyar azonosság erőltetésének lehet közvetett szerepe.

A csata végül mára elfoglalta méltó helyét a magyar történetben, miközben bizarr mítoszok és áltények sokaságát (pl. hogy a támadók minden magyart ki akartak irtani, amerikai tiszteknek tanítják a csatát stb.) kapcsolják hozzá. 

Lőrinc László

2021. január 1.